A csuhás hadvezér

Cabe Ferrant küldte be 2018. 02. 08., cs - 05:35 időpontban

1523. február 4-én egy szegénységi fogadalmat tett ferences szerzetes - merő kényszerűségből, keresztényi engedelmességből, VI. Adorján pápa személyes parancsára - otthagyta a otthagyta a kolostori életet és újra katonának állt. Ilyesmi se gyakran fordult elő a történelemben…

A szerzetest Tomori Pálnak hívták.

Hajdan nem sokat tanultunk róla az iskolában. Bizonytalan, hogy mikor született - valamikor 1475 táján -, de a halálának dátuma közismert: 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatamezőn esett el, sokezred magával.

Az „ántivilág” történelemfelfogásában tán azért nem volt túl népszerű, mert részt vett, vezető szerepet játszott a parasztfelkelések felszámolásában. 1506-ban tevékeny közreműködője volt az ökörsütésnek nevezett adó miatt fellázadt székelyek leverésének. Nevéhez fűződik az 1514-es Dózsa-féle parasztháború utolsó csatája. A felkelők már Bihar városát ostromolták, Szapolyai János Tomorit küldte a város felmentésére. Tomori szétverte a felkelőket, vezetőjüket, Lőrinc papot pedig elfogta.

1518-ig, mint fogarasi és munkácsi várnagy működött, 1519-ben nevezték ki budai várkapitánnyá. Ebben a tisztségében rátett még egy lapáttal a „haladó szemléletű történelemírás” szemszögéből nézve, már amúgy is jelentős „rossz hírére”. Ő lépett fel az 1519 májusában a köznemesek ellen, akik zendülést támasztottak a nádorválasztó országgyűlésen.

Aztán jött a törés…

Ilyen is csak egészen romantikus filmekben - meg a magyar történelemben - fordul elő. Minden tisztségéről lemondott, a vagyonát szétosztotta, belépett a ferences szerzetesrendbe és rend esztergomi kolostorába vonult.

Egyes vélemények szerint a parasztháborúk borzalmai játszottak közben döntésében, mások úgy vélik, menyasszonya halála volt a kiváltó. Akár az is lehet, hogy mindkettő. Egy biztos: a páncélt csuhára cserélte. Egy békésebb világban talán haláláig kolostorba éli életét, de az 1520-as évek Magyarországát mindennek lehetett nevezni, csak békésnek nem.

1521-ben kitört a török-magyar háború és sokan vélték úgy, hogy az ország egyetlen valamirevaló hadvezére az imádkozással csak fecsérli idejét. De hiába hívták, nem kívánt visszatérni a világi életbe, a csataterekre. Az akkori magyar vezetőség valahogy kijárta IV. Adorján akkori pápánál, hogy adja parancsba Tomorinak, hogy fogadja el a kalocsai érsekséget. Az országgyűlés ehhez még hozzácsapta az ország hadnagya címet és az Alföld főkapitányának nevezte ki.

Tomori bár nagyon ódzkodott a visszatéréstől, de ha már belevágott, jól akarta csinálni. Alig érkezett meg új állomáshelyére, máris fel kellett vennie a harcot Ferhád basa ellen, aki tizenkétezres seregévek Rednek várást ostromolta. 1523. augusztus 6-ám és 7-én háromszor is csapataival megütközött a boszniai basa seregével és teljesen szétverte azt.

Ezután igyekezett a délvidéki végvárrendszert megerősíteni, mert tudta: a leromlott várak, a kevés és rosszul fizetett védő nem állhat ellen Szulejmán hadának, ha az egyszer komolyan megindul.

A maga részéről ugyan mindent megtett, amit csak lehetett, de ez is túl kevés volt. Ezért is fordult segítségért II. Lajos magyar királyhoz. Levelében így írt:

„Legkegyelmesebb Uram! Aligha verhet tábort szent felséged még a Dráva mentén is, ha nem sikerül a hajóhadat (ti. a szultán flottáját) feltartóztatnunk itt, a vár alatt (Tomori erői ekkor még Pétervárad térségében állomásoztak a Duna mentén), ez pedig katonák híján lehetetlen. Nem tudok katonákat állítani, ahogy ígértem, még azok a parasztok is megszöktek mind, akik a Duna mellett voltak, amikor látták a haderő csekélységét és az urak távolmaradását. Futakon túl - a végeken - már csak mi vagyunk, csupán saját katonáinkkal; Futakon az esztergomi érsek (Szalkai László - maga is elesik majd az elkövetkező mohácsi csatában) és a pécsi püspök úr (Csulai Móré Fülöp - az elkövetkező ütközetben súlyosan sebesült és menekülés közben érte a vég) katonái táboroznak. 12 tábori ágyút valamennyi tartozékával és lovakkal együtt kihozattam a várból; itt állnak az úton, legalább száz gyalogos őrizete alatt; senki sincs azonban, aki csatlakozna. Máshonnan csak azt hallom: 'Had wzzon az barath' (ez a régi magyar nyelvű bejegyzés így szerepel a latin nyelvű levélben). A többi gyalogos a vár védelmére is kevés. Megírtam ezt szent felségednek, már félek szent felségedet ennyi levéllel zaklatni, kérem, bocsásson meg ezért. Most, a császár (vagyis I. „Nagy” Szulejmán szultán) támadása idején, nem méltattak arra, hogy tájékoztassanak; mióta Zerethey úr eltávozott, nem kaptam levelet felségedtől arra vonatkozólag, hogy mit fogunk cselekedni. Talán még mindig azoknak hisz felséged, akik a fejüket tették rá, hogy a császár nem támad? Döntse el szent felséged, hogy így asszony-mód akarja-e elveszteni az országot. Azt sem helyeslem, sem felséged, sem az ország védelme szempontjából, hogy felséged mindig hosszan tanácskozik, se előbb az összes peres ügyet el akarja intézni. A föld népe megindult, sírva és jajgatva menekül, nincs aki megvédje. Nem uralkodik itt már más - bocsásson meg a szóért - csak a császár, akit az Isten pusztítson el.

(…) Alapos a gyanúm, hogy keserű hangú leveleim és szavaim okolhatók azért, hogy éheznek itt felséged katonái. Ha nem kapnak egyhamar utánpótlást, nem tudom mi lesz. Bár mit tett is felséged, itt az ideje, hogy megfontolja, hol, hogyan s miképpen akarja a császárt várni, s ezt közölje velem. Mert tudnia kell szent felségednek, a hidat a császár nem azért verette, hogy vásárt tartson. Ha pedig az urak, vagyis felséged mellett levő tanácsosok ezt nem akarják megvitatni, nekik kell látniuk, mi történik majd velük, ha miattuk vész el az ország, kik az ország képviseletében rendeltettek szent felséged mellé.

Szent György vértanú ünnepén (április 24-én) indult hadba Konstantinápolyból a császár felséged ellen; szinte minden héten írtam levelet felségednek, de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg.

Könyörgök felségednek, Bakics Pál (a török elől a magyar király oltalma alá menekült szerb főúr, részt vett a mohácsi ütközetben, s később is jelentős szerepe volt a törökellenes harcokban, életét is így fejezte be 1537-ben) urat a kért kegynyilvánítással bocsássa el; felségednek ebben a helyzetben örökölhető birtokot kell adományoznia egy ilyen fontos személynek, még ha nem érdemelné is meg. Mert nem kételkedem abban, hogy a rácok maguk egyedül is kezünkre juttatják a császárt, ha valamilyen előnyre van kilátásuk, annyira el vannak most nyomva a török uralom alatt.

Könyörgök azért is, hogy felséged küldjön pénzt ide a velem levő katonák számára. Könyörgök naszádosokért és parancsnokért, ezeket semmi esetre sem nélkülözheti felséged. Teremtsen elő valahonnan az Istenért felséged háromezer forintot és küldjön naszádokat és sajkákat; egy hét alatt a meglevőkön felül ezer naszádost állíthatunk.

Méltóztassék megkérni felséged a nagyságos báró urat, a pápai követet (Antonio Giovanni da Burgio), küldjön ismét zsoldot annak az ötszáz gyalogosnak, akik a péterváradi várban vannak, mert a fizetés határideje Mária Magdolna napján (július 22-én) lejár, s ha két héttel korábban nem látják, hogy a pénz megérkezett, mindnyájan szétfutnak a várból, mivel elég nagy ígértekkel sikerült csak őket a várban elhelyeznem.” (Tomori Pál II. Lajoshoz. In: Magyar humanisták levelei XV-XVI. század. Közreadja V. Kovács Sándor. Bp. 1971. 527-529.)

De nem kapott segítséget. Az udvarnak kisebb gondja is nagyobb volt, mind a déli végek helyzete. Pénz meg sok mindenre jutott, de valahogy ebből a szórásból kimaradtak a szükséges katonai kiadások. Tomori minden igyekezete, hogy ráébressze a nagyurakat a helyzet komolyságára, kevésnek bizonyult. Sokan csak nevettek a „csuhás hadfin” és vészmadárként emlegették. A tarthatatlan állapot annyira dühítette, hogy többször is fenyegetődzött a lemondásával, egyék csak meg a „haza bölcsei”, amit főztek. 1526. január 12-én valóban le is mondott a rangjáról, de mikor a budai török követtől értesült I. Szulejmán szándékáról, hogy az ország ellen indul, visszavonta lemondását. Mert, talán, még lehet tenni valamit…

1526 tavaszán a szultán másodszor indított hadjáratot Magyarország ellen. A török szeretett jó időben háborúzni… Az jelentősebb célpontjuk Pétervárad volt, mely Nándorfehérvár eleste után fontos végvárrá lépett elő. Tomorinak mindössze hatezer embere volt és ismételten hiába kért segítséget a király udvartól. Ennyi emberrel pedig legfeljebb csak megzavarhatta a törököket, de felmenti nem tudta az Alapi György védte várat.

Támogatás híján a Dráva felé vette az irányt, hogy megkísérelje megakadályozni a törökök átkelését a folyón. De elkésett. Krassó környékén állandó harcot folytatott a portyázó törökökkel, 1526. augusztus 20-án egy tízezres sereget vert szét. Aztán…

Aztán megjött a parancs, Mohács környékén gyülekező királyi erők haditanácsa, úgy döntött, hogy Tomorit is a király táborába rendeli. A kalocsai érsek, akik elsősorban mégiscsak katona volt, engedelmeskedett…

Forrás: Wikipédia; Mohacsi-csata.hu; Rubicon.hu; Mult-kor.hu; Tomorimajsa.hu;
Kép: Than Mór - A mohácsi csata

Új hozzászólás

You must have Javascript enabled to use this form.