A magyarok ősi viselete, a szűr

HungaryFirst küldte be 2018. 03. 04., v - 16:16 időpontban

Keleten már az ősi időkben, divatban volt egy földig érő, vállra vetett, köpönyegszerű viselet. Első ismert ábrázolása a mezopotámiai Ur városában kiásott, 5000 éves mozaik-zászlón látható. A szűrviselet különböző időkben és országokban való elnevezéseiből több megtalálható nyelvünkben.

Elsőként a görög történész és filozófus Xenophon (c. Kr. e. 430) írja Anabasis című művében, hogy a médek jellegzetes viseletét kandys-nak (kandüsz) hívják, melyet a mellen pántok fognak össze.

A kandys szóban ráismerünk köntös szavunkra. Azt is megtudjuk tőle, hogy a médek egyéb ruházata egy övvel összetartott, hosszú ujjú ing és szűk nadrág. Később Herodotos említi Historia című művében, hogy a perzsák átvették a médek viseletét, mivel a magukénál jobbnak tartották.

 

A magyarok ősi viselete, a szűr

 

Az ebből a korból származó perzsa ábrázolásokon királyaikat, előkelőségeiket és a mágusokat szintén ebben a jellegzetesen méd öltözékben jelentetik meg.

A szkítáknál is ismert volt ez a viselet. Utalás erre a Kr. e. 400-ból való, a Pazyryk-i (Dél-Altaj régió) jégbe fagyott szkíta királysírok egyikében talált köpönyegszerű, sötétszürke csikóbőrből készült öltözéknek egyik épségben megmaradt ujja, amelyen arannyal díszített bőr-rátétek vannak. Az ujj végét bevarrták, mely arra enged következtetni, hogy az öltözéket vállra vetve viselték.

Az "avar"oknak hosszú, kerek galléros gunia - gúnya - volt a viseletük. A X. századi arab utazó, Isztakhri (al Istahri) azt írja, hogy a kazárok a perzsáktól átvett qaba-ban – kabátban, vagy gubában járnak.

Macedóniában kapot alakban tűnik fel. Általában, egy szűrhöz hasonló viselet elterjedt egész Elő-, Kis- és Közép-Ázsiában, India egyes részein, az urál-altaji sztyeppéken, úgyszintén Kínában és Japánban. Iránban, a török dialektust beszélő Kashgai-i nomád nép, hasonlóképpen a belső-ázsiai jogurok a mai napig ilyet hordanak. Nyugat-Anatólia több városában foglalkoznak nemezkészítéssel, mint pl. Konyában. A török nemezkészítők, a keçecik elsősorban pásztor-kepeneget és izzasztót, vagyis nyereg alá való takarót készítenek. A pásztorok merev kepenege - köpönyege - fehér és dísztelen, jól bírja a nomád körülményeket, ellenáll esőnek, szélnek, hidegnek, akárcsak pásztoraink subája vagy szűre.  

 

A magyarok ősi viselete, a szűr

 

A szűrviselet változatai ismeretesek még Romániában, a volt Jugoszláv államokban, és általában az egész Balkánon. Magyarországtól nyugatra azonban ez a viselet ismeretlen.

Több mint valószínű, hogy eredetileg a szűrt az ősmagyarság minden rétege viselte, a földművestől a fejedelemig. Majd a honfoglalást követően, viseletét az uralkodó osztályban lassan felváltja a nyugatias öltözék. A köznép számára azonban, melynek életformája alapjában véve nem változott, nélkülözhetetlen ruhadarab maradt.

A XIX. században a szűr még fontos kelléke volt a háztűznézőben járó legénynek, melyet leánykéréskor „véletlenségből” hátrahagyott. Ha a lánynak nem kellett a legény, akkor „kitette a szűrét”.

Szűr szavunk vagy a szürke szó származéka, mivel hogy eredetileg ilyen színű posztóból vagy nemezből készült; vagy pedig a sűrű szó változata, mivel a nemezt, posztót „sűrítették”. Sző, szőr szavak is ide tartozhatnak, mivel a szőttest juh-szőrből szövik. Nagyon valószínű tehát, hogy mind közös szógyökből ered.

A szűr szónak első magyar nyelvű lejegyzését az 1395-ből való Besztercei szószedetben zyr alakban találjuk. Egy 1524-ből való írásban említés esik a thewrlew zewr-ről (törlő szőr, vagy szűr), mellyel a lovakat tisztították. Az 1526-1641 között íródott Kazinczy Kódex-ben pedig a következő közlés olvasható: Draga ruhait rola le hanyuan zyrben oetoezek (Drága ruháit róla lehányván szűrben őtözék).

Írásokban köpönyeg és csuha szavaink 1494 óta ismeretesek; szűr-köpönyeg és szűr-csuha kifejezések pedig először 1598-ban fordulnak elő. Nyelvészeink szerint a köpönyeg és csuha szavak az ottomán-török kepenek és cuha szavakra vezethetők vissza, melyek a hódoltság idején kerültek nyelvünkbe. Azonban olyan nézet is felvetődött, hogy talán a magyarból kerültek a törökbe.

Régen a szűr-posztót, melyet aba-posztónak is hívtak, a parasztok maguk szőtték és mivel népszerűsége miatt kezdettől fogva nagy mennyiségben állították elő, már a középkorban köztiszteletben álló iparág volt. A XIV. századtól kezdve a szövő mesterek szövő-, szűrtakács- és csapó-céhekbe tömörültek. Az első ilyen céhek Erdélyben, Nagyszebenben, Nagyváradon, az Alföldön pedig Debrecenben és Gyulán alakultak. A Dunántúlon előbb Buda, majd Veszprém lett a szűr-posztó gyártás központja. Debrecenben a XVII. században divatba jött a gallér nélküli guba, vagy gubaszűr. Ez abban különbözött a szűrtől, hogy sötétebb színű, gyapjas - vagyis gubancos-felületű posztóból készült, melyet olcsóbb volt előállítani. Ugyanis a török megszállás alatt az Alföld juh állománya vészesen megcsappant, a szűr-posztót drága pénzen Erdélyből kellett behozni, ahol az ipar legnagyobbrészt a brassói szászok kezében volt. Ezek közül később többen áttelepültek Debrecenbe a híres Nagyvásár miatt.

A posztó előállítása - A szűr-posztót eredetileg a hosszú szőrű perzsa juh durva gyapjából szőtték. Később áttértek a merinó juh tenyésztéséhez, mely a finomabb karazsia gyapjút adta. A kész szőttest előbb két óra hosszán át hideg vízben hagyták állni; ezután két napig forró fürdőben áztatták; majd egy napra újra hideg vízbe tették. Ezután keskeny, lapos, keményfából készült vázra erősítették. Legalább három ilyen faváz feküdt egymás mellett, amelyekre hat napig folyamatosan eresztették a vizet, miközben a csapók addig „csapták”, amíg teljesen tömör anyagot nem kaptak (Debrecenben ma is van egy Csapó utca). Utána kivették a vízből, és a kallók kalimfákkal (innen „kalimpál” szavunk) addig „kallózták”, amíg ki nem verték belőle a vizet. Ezután kiterítették a napra száradni. Ezzel az eljárással kapták a gyönyörű fehér szűr-posztót, melyből a híres debreceni cifraszűr is készült. Később, mind a csapók mind a kallók munkáját gépesített, hidraulikus fakalapácsok váltották fel. (A nemez hasonlóképpen készült, csak jóval vastagabb volt.)

A szűr szabása - A szűr szabása az egész országban egyforma volt. A hagyományos szűr nyolc vagy kilenc darabból állt. Eleje és háta egy-egy hosszból készült. Az eleje középen nyitva volt, a két széle elől végig kihajtódott, melyeken végig hímzés, vagy rátétes díszítés volt. A hátrészhez lett erősítve a gallér, melyen szintén díszítés volt. Két alsó sarkának pedig kis korong volt a dísze. Egyes vidékeken a gallér egyúttal csuklya gyanánt is szolgált, melyet, ha a fejre húztak, a szűr kihajtott szélei középen összecsukódtak, teljes védelmet nyújtva eső és hideg ellen. A földig érő szűrnek hátul volt egy betétje, hogy megkönnyítse a járást.

A szűr eleje és háta pontosan megegyezett a szűr-posztó szélességével, vagyis 60-63 cm volt. Mivel ez keskenynek bizonyult, a két oldalába elől-hátul, az ujj alatt, beletoldottak egy-egy két részből álló darabot. Az alsó részt aszaj-nak hívták, a felső rész neve pálha volt. Előbb a pálhát és az aszajt kihímezték, és csak azután állították össze. A kettőt korábban egy vóc nevű varrás tartotta össze, majd egy csipkének nevezett színes posztócsík. Debrecenben az aszaj rendszerint két hímzett darabból állt, melyet dupla-aszajos szűrnek hívtak.

A szűrt vállra vetve viselték, melyet a mellen szíjcsat fogott össze. Az ujjak végét rendszerint bevarrták, és a visszahajtott, kihímzett kézelővel együtt, zsebnek használták. A pásztorok, juhászok ebben tartották a dohányt, pipát, gyújtót, és egyéb kellékeket. A XIX. században a falusi bírók még abban vitték a falu adóját a megyeházára. (A bevarrt ujjvég, amint láttuk, már a szkítáknál is szokásban volt!) A leghosszabb szűröket a Nagyalföldön és a Felvidék déli részén hordták. A palócoké már rövidebb volt. A Dunántúlon a Somogy-megyeiek és a bakonyi kanászok szűre nagyon rövid volt, sokszor még térdig sem ért. A legrövidebb szűröket Pécs környékén, Biharban és a Szilágyságban lehetett látni. A rövid szűrviselettel talán az erdős, dombos vidékhez igazodtak, ahol a hosszabb szűr könnyen beleakadhatott ágba, bozótba. A gazdagon díszített szűr-gallér nagysága vidékekként változott. A Nagykunságban általában keskeny volt, a szűr-posztó szélességének és hosszúságának a fele (30-31 cm x 50-55 cm). A Hajdúságban és Biharban hosszabb volt és négyszögletes (50 x 50 cm). A Felvidéken és a Dunántúlon szintén a nagy gallérok divatoztak, a legnagyobbakat a Bakonyban és Somogyban lehetett látni, ahol sokszor olyan hosszú volt, mint a szűr.

Volt a szűrnek egy nyakas-szűr változata, melyen a gallér körben felállt, mint a nemesek atilla-mentéjén. Ez főleg Erdélyben volt népszerű. A 19. században divatozott a színes virágokkal gazdagon hímzett, juhbőrből készült ujjatlan, gallérszerű suba, guba, gubaszűr és ködmön. A suba birkabőrből készített, bokáig érő, hosszú, ujjatlan ruhadarab volt. A subán a birkabőr szőrével befelé volt fordítva, kívül sima, színe régen sárga, később fehér. Gallérja rendszerint a fekete bárány egész bőre. A gubától attól tért el, hogy amaz szőrével volt kifordítva és nem is volt olyan hosszú.

Az alföldi asszonyok által viselt suba csak térdig ért és barnára volt festve. A XX. században már inkább csak az Alföldön volt viseletes. A gubát a fürtös szőrű racka juh bőréből készítették. Gyakori volt rajta a fekete vagy fehér prémszegés, a férfiaknál az álló nyak, nőknél a fekvő.

A gallérnélküli gubaszűr szűrposztóból készült, elöl gombolható volt. A XIX. században főleg a Dunántúlon viselték. Mintáik hasonlóak voltak a matyóföldiekéhez. Később a hímzést felváltotta a rátétes díszítés.

Az 1867-es kiegyezést követően, amikor a nemzeti érzés újból fellángolt és a magyar népi viseletek népszerűvé váltak, divatba jött az úgynevezett szűr-kabát a köznemesi és főnemesi osztályok körében. Ezeket azonban nem szűr-mesterek, hanem „magyar szabók” varrták finomabb, vékonyabb posztóból (a „német szabó” a divatos nyugatias öltözékeket varrta).

Eltérően a szűrtől és a subától, a ködmön egy ujjas kabát, melyet mindkét nem viselt. Tudjuk, hogy a debreceni ködmönöket már a 16. században gazdagon díszítették. A XVII. század végére már számtalan tiltó rendelkezést bocsátottak ki az „esztelenül díszesen kivarrt” ködmönök ellen.

A mente kék posztóból készült és rókaprém szegélyezte. A palóc leányoknak ez volt a legértékesebb hozományuk, amit csak asszony korukban viselhettek. Ezek a menték barnára voltak festve szerény hímzéssel vagy bőrrátéttel. A cifraszűr - A gazdagon díszített cifraszűr csak a késő XVIII-ik, korai XIX-ik században jött divatba - de már a korábbi szűröket is díszítették. Bizonyíték erre Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1627-ből való elszámolása, melyen fel van tüntetve egy „...fehér szűr-posztóból készült nagy kabát, gyapjúszövettel díszített gallérral.”

A cifraszűr viselete valószínűleg Veszprémből ered; Debrecenben csak az 1870-es években tűnt fel. Díszítésük alapján vidékekre osztódtak: bakonyi, somogyi, veszprémi, bihari, debreceni, erdélyi és felföldi. 

A magyarok ősi viselete, a szűr
Cifraszűr 

Az első cifraszűr ábrázolás Bikessy Józseftől való 1816-ból. A híres dunántúli betyárokat, Milfajt Ferit és Sobri Jóskát is megörökítették jellegzetes dunántúli cifraszűrben. És mivel a cifraszűr a betyárok kedvelt viseletévé vált, osztrák elnyomással dacolva, viselete egyre jobban elterjedt, mint a magyar hazafiasság egyik megnyilvánulása. Ekkor be akarták tiltani; azonban a tilalom nem járt sok sikerrel. A hatóságok később beérték annyival, hogy a dús hímzéseket, ha tehették, letépték, meghagyva egy keskeny piros szegélyt. Ettől fogva egyes vidékeken a szűröket csak keskeny piros szegéllyel kezdték díszíteni.

Díszítőelemek - Ennek története időben és térben messzire nyúlik vissza - bár történészeink, néprajzosaink szeretik úgy beállítani a dolgot, hogy díszítőelemeinket az évszázadok során mindig más kultúrkörből „vettük át” - német, olasz, francia, török, stb. Kétségtelen, hogy sok stíluselem került hozzánk a reneszánsz- és barokk-korból, úgyszintén a török hódoltság idejéből. Az azonban elképzelhetetlen, hogy Kárpát-medencei tartózkodásuk előtt ne rendelkeztünk volna díszítőelemekkel!

A tulipánt állítólag a törököktől „vettük át”. Ezzel szemben megtaláljuk - többek között - Árpád kori templomaink fal és kőfaragványain, a XII. századi esztergomi királyi kápolna oroszlános freskóján, korai kódexeinkben, Kun László (1271-1290) dénárján, a Corvinákon. A vörös vad-tulipánt Boldogasszony virágának is hívták. A tulipán őshazája Közép-Ázsia, ahol 125 fajta vad tulipán ismert. Keleten a tulipán-minta feltűnik V. századi bizánci selymeken; de kedvelt virág volt már a 2500 évvel ezelőtti szkíta kultúrkörben is, amelyből a magyarság oly sok mindent megőrzött. Az egyik Kr. e. VII. századi Zywiye-i (Azerbajdzsán) szkíta királysírban egy arany pecséthengert találtak, amelyen egy ötágú tulipán látható. Ez a legkorábbi ismert ábrázolása a virágnak. A másik ábrázolása pedig egy rátétes nemezszőnyegen látható, amely a Kr. e. V. századi Pazyryk-i szkíta királysírból került elő. A tulipán-motívum megmaradt mindazoknak a népeknek a művészetében, amelyekkel egykor a magyar nép együtt élt a vad tulipán fő elterjedési körén belül, mint pl. az összes türk és iráni népeknél. Más stíluselemek is fellelhetők honfoglalás kori lószerszámok, tarsolylemezek, ékszerek díszítésein, mint pl. a csillagszerű motívumok, kunkorodó levélformák, a pávaszem, stb. Az életfa, és a nap-szimbólumot felidéző „rozetta” - forgórózsa - pedig Mezopotámiába vezethető vissza; de általában minden keleti kultúrkörben előfordul.

A szűrt színes pamuttal - később selyemfonállal is -, úgynevezett gobelinöltéssel (angol „satin-stitch”) varrták ki. Ez kizárólag a hímzőmesterek dolga volt, melyet virágozásnak hívtak. Kedvelt virágaik voltak: a rózsa, rózsabimbó és a tulipán; de a nefelejcs, árvácska, szegfű és a gyöngyvirág sem ment ritkaság számba. A virágok köré különböző leveleket hímeztek: legkedveltebb a rozmaringlevél volt. Néha a virágokat úgy ábrázolták, mintha cserépből nőnének ki, mely az ősi életfa-motívumot idézi fel.

A szűrnek különféle hímzés változatai voltak. A Dunántúlon például a csikósok, kanászok, és a polgárság szűrén a szegélydísz piros posztó-rátét volt; a juhászokén fekete, a parasztokén és a községbeliekén pedig zöld. A kék szegélyű szűröket a napszámosok viselték. A csikósoknak is megvolt a maguk szűr-viselete, úgy, mint a bakonyi, somogyi, veszprémi. Ezek társadalmi megkülönböztetésül szolgáltak, ezért megcserélni nem lehetett őket. Innen ered a mondás:

„Akinek nem szűre, ne vegye magára!"

A debreceni szűr elején és nyakán rendszerint piros posztó-rátétes díszítés volt; az aszaj és a pálha pedig színes gyapjúfonállal volt kivarrva. A múlt század végén hímzés helyett már inkább a rátét divatozott. Amíg a debreceni szűr fehér volt, addig a környező hajdúsági községek a barna és drapp hímzéses fekete szűrt kedvelték. A Békés- és Csongrád-megyei szűrökön fekete hímzés volt; az erdélyi cifraszűröket pedig gyakran dús, fekete posztó rátéttel díszítették. 

A magyarok ősi viselete, a szűr
Debreceni rátétes cifraszűr 

A Nagykunságból származtak a legszínesebben hímzett cifraszűrök. Az Ipoly-menti palócok közt falunként változott a díszítés. Ezt olyan szigorúan betartották, hogy a szűrökről pontosan lehetett tudni, ki melyik faluból való. Hatvanban és Tarán kék-világosbordó-rátétes fekete szűr divatozott. Egerben és Diósgyőrött lehetett a legpompásabb és legdrágább szűröket kapni, ahol az egész szűrt dús hímzés fedte.

Mezőkövesd vidékére, a matyókhoz, csak az 1850-es években ért el a cifraszűr viselet. Először csak keskeny, fekete posztó csíkokkal díszítették. Az 1870-80-as évekre már náluk is gyakorivá vált a dús, színes hímzés. Azonban ahogy divatja hanyatlott, úgy váltak egyszerűbbé a díszítések is: először áttértek a tiszta piros, később a tiszta zöld rátétekre és hímzésekre. 1900-tól azután már csak fekete hímzést használtak.

A Felvidéken, észak felé haladva fokozatosan egyszerűbbek a szűrök. A tótok által viselt szűrökön soha nem volt díszítés. A magyar díszítőképzeletet legjobban a gazdag változatosság jellemzi. Sugárzik belőle a virágok szeretete, a magyar észjárás ötletessége. Viseleteink soha sem voltak tarkák, hanem mindig összeválogatottan ünnepélyes-színesek.

A szűr kétségen kívül Eurázsia egyik alapvető viseletéből alakult ki. Népünk régi keleti kultúrörökségként hozta magával a Kárpát-medencébe, ahol jellegzetes díszítőelemeivel a művészet magas fokára emelte. Sajnos az első világháborút követően viselete rohamosan csökkent. Napjainkban már csak múzeumokban, vagy turista-attrakciókon látható. Azonban, hogy a szűr-viselet vidéken a XX. századig fennmaradt, azt kizárólag pásztorainknak, csikósainknak köszönhetjük, kiknek ősidők óta nélkülözhetetlen öltözéke volt: használhatták sátorfedőnek, ágynak, takarónak - és végül szemfedőnek, koporsónak.

Kossuth Éva

Új hozzászólás