„Abortuszhelyzet” 2. – Kinek a felelőssége?

Stoffán György küldte be 2018. 06. 07., cs - 13:22 időpontban

Amikor az abortusz-problémáról beszélünk, hajlamosak vagyunk egyedül és kifejezetten az abortuszra jelentkező nő nyakába varrni a „gyilkosság” felelősségét, noha a legtöbb esetben a nő is épp olyan áldozat, mint a megölt magzat, csakhogy a nő egy életen Keresztül viseli a terhet a lelkében. Kinek az áldozata? A környezetéé, a szüleié, a társadalomé, és az egyházáé. Mert a felsoroltak közül mind óriási felelősséggel bír minden egyes magzatgyilkosságban.

Mondhatjuk, hogy „igen, de a nő dönti el”…. Ám, ez is álságos vélemény, amolyan pilátusi kézmosás, hiszen a nő pont a felsoroltak felelőtlenségének, kötelességmulasztásának következtében dönt saját gyermeke(!) meggyilkolásáról: mert nincsen erkölcsi értékrendje, csak azt tudja, hogy törvényileg nem tilos, amit tesz, hogy az élet védelmére felesküdött orvos lelkiismeret furdalás nélkül jó pénzért elvégzi a „műtétet”… és sorolhatnánk.

Tehát az elmúlt hatvan évben a mindenkori kormány, a nevelés, az egyház, az iskola elmondhatja magáról, hogy ölt! Minden egyes parlamenti képviselő, aki megszavazta az abortusztörvényt, voltaképpen közvetve minden egyes gyilkosságban részes, de azok a szülők is bűnösök, akik a magzati élet emberi életként való tényét nem ismertették meg gyermekükkel, akinek szintén ott és úgy kezdődött az élete, mint a megölt unokának. Tehát, végeredményként kijelenthetjük, hogy nem csak az a nő a felelős és a hibás, aki az abortusz elvégzését kéri, hanem bűnös a társadalom, a környezet és minden egyház az elmúlt évtizedek magzatgyilkosságaiban. Nyolc-tíz millió magyar magzat megölésében. És ennek súlyos következményei lesznek, vannak, hiszen pótolhatatlan veszteségről beszélünk, amelyet nem lehet gyorsan korrigálni, mert az emberi agy működését, az érzelmi-, és a hitélet megváltoztatását nem tudjuk hetven év rombolása után visszaépíteni, de a „teremtésben” való részvétel időszakát, a kilenc hónapot sem vagyunk képesek lerövidíteni.

Mindezek után nézzük meg részletesebben is, hogy követte el az egész társadalom a bűnt, amellyel önmaga kipusztulásáról döntött?

Első sorban a családi környezet, a nevelés az, amely elindítja kislány-korban azt a folyamatot, amely lelki kötődésekben, érzelmekben, és az életről, annak kezdetéről alkotott hibás megítélésben torz felnőtté érik. Miért volna egy mai fiatalnak probléma az abortusz, amikor fogalma sincs arról, hogy a megfogant élet épp olyan érték, mint az övé. Csak azt hallja a médiában, hogy ő a fontos, ő dönt, egyenlőség van, és az ő jogaiba szólnak bele azok, akik saját édes gyermekének az életét próbálják tőle megvédeni. A liberális szellemiség áthatja a mai kor családjait, iskoláit, társadalmát, s olyan „politikusnők” is harsogják ezt az eszement eszmét, akik reggelenként kisgyermekeiket óvodába viszik, hogy napközben hirdessék a gyermekgyilkosságok természetességét, a nő alapvető jogán.

Meghasonlott társadalomban élünk, ahol „sokalljuk” egyes kisebbségek létszámát, de nem vesszük észre, hogy az ő családszemléletük (nem a szocpol miatt!!!!) nem a gyilkosságon alapszik, s azt is elfelejteni szándékozunk, hogy nem ők vannak sokan, hanem mi vagyunk tízmillióval kevesebben annál, ahányan lehetnénk. S nem látunk zsidó lányokat és asszonyokat sem abortuszra várva. Mert az ő hitük és közösségi szellemük is egészen más, mint a társadalom nagyobbik – egyelőre még nagyobbik – részének a szellemisége és hite – ha egyáltalán beszélhetünk még a hitről és az erkölcsről, mint visszatartó erőről. Hiszen a liberális szellemiség, a sosem volt demokrácia nevében nem lehet vagy csak szőr mentén lehet hitoktatást és erkölcsi oktatást tartani, amiből persze a nevelés hiányzik. Hiszen a nevelés alapja a példamutatás, amit ma már az egyre szaporodó divatiskolákban, azaz, az egyházi iskolákban is csupán hellyel-közzel tapasztalhatunk. Mert vagy vaskalapos, konzervatív vezetést látunk egy-egy intézményben, amely elriasztja a mai diákot a normális életmódtól és tetszetősebbé teszi a szabadosságot, vagy a szabadosságtól és a divatvallásosságtól áthatott intézményt, amelyben divat a „modern oktatás”, a minden követelmény nélküli tananyagleadás. Erkölcsi és hitbéli megerősödésről, nevelésről – sajnos – ezen intézmények többségében sem hallunk kielégítő módon, mert maguk a tanárok – néhány kivételtől eltekintve – sem kapták már meg az erkölcsi és hitbéli az alapokat. A tanárképző főiskolákon, egyetemeken ugyanis nincs hit-, és erkölcstanképzés. Így tehát mind a családi, mind az iskolai, azaz a gyermekkorban az erkölcsi értékek megismerésére lehetőséget adó környezetekben nem kapják meg a kellő irányt és tudást, lelki felkészítést a későbbi abortuszra váró lányok, akiket, önmagukat felmentendő, ezek a környezetek ítélnek el a leghangosabban.

Igaz, a hitoktatásban részesülő, egészséges családban felnövő fiatalok egy bizonyos hányada – Istennek hála! – érti és tudja az emberi létre vonatkozó cáfolhatatlan igazságokat, ám az ő társadalmi rétegük nem elegendő a nemzet fenntartásához. Ahogy az anyagi támogatások sem elegendőek ahhoz, hogy egyre több gyermek szülessék. Mert csak anyagiakon nem múlhat egy nemzet léte, megmaradása.

Amikor családtámogatásokról beszélünk, CSOK-ról értekezünk akkor az emberben jó érzés támad, hiszen egyetlen kormány, egyetlen társadalmi szerv sem támogatta eddig ilyen mértékben a családokat, mint a mai kormány, a mai parlamenti többség. Minden más kormány és párt elvett, csonkított, rombolt, még akkor is, amikor a milliárdos baloldaliak éhségmenettel és az éhező gyermekekért való aggódással igyekeznek az emberi ostobaságra hatni. Ám, ami minden igyekezettel szembemegy, az a máig érvényben lévő abortusz-törvény. Ez nem tilt, hanem ezernyi kiskaput nyit a nemzetpusztulás további megvalósításához. Nem lehet jó szívvel kereszténynek nevezni egyetlen kormányt és parlamentet sem, amely a sorozatgyilkosságot szabályozva ugyan, de mégiscsak engedi. A támogatások rendszere akkor volna teljes értékű, ha a másik oldalon bizonyos egészségügyi okokat kivéve, tiltanánk a gyermekgyilkosságot. Ezt azonban a liberálisoktól és a nagyvilágtól való félelemből nem tesszük, ami Isten iránti bizalmatlanságra, hitnélküliségre enged következtetni. Mondom mindezt jó szándékkal, s azért, hogy legyenek olyan politikusaink, akik elgondolkodnak bizonyos erkölcsi összefüggéseken, mert csak politikával és csak pénzzel még egyetlen nemzet sem vívta ki a megmaradáshoz való jogát. S ha magunkat kereszténynek nevezzük, akkor keresztényként is kell e kérdésben eljárnunk. Ha keresztény értékeket védünk, akkor ezt a védelmet hittel kell megtölteni! Mert semmit nem ér a legdrágább okos-telefon, ha lemerül és nincs hozzá töltő vagy SIM-kártya.

Épp ilyen bűnt követnek el az egyházak is, amikor az abortusz ellen csupán a Tízparancsolat „Ne ölj” mondatát idézzük esetenként a templomok falain belül. Az egyházaknak nem az a feladatuk, hogy mint a tanítványok: „a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót.” (Jn. 20;19), hanem az, hogy a templomokon kívül, a templomok falán, hatalmas molinókon hirdessék a fenti tiltást: „Ne ölj!” Mert nem „csak” az isteni parancs hirdetésének teszünk eleget ezzel a parancshirdetéssel, Jézus felszólításának eleget téve, hanem egy keresztény ország, egy keresztény nemzet megmaradását is igyekeznénk efféle nyilvános és nyílt véleménynyilvánítással védelmünkbe venni. Minden templom oromzatán elférne egy-egy ilyen plakát, molinó, felszólítás, amely legalább az elgondolkodtatás mezejére irányítaná a lányokat, asszonyokat… egy magzatrajz képe és a felszólítás elegye láttán.

Van tehát tennivalónk a nemzet megmaradása érdekében, de nem csupán a kézzelfoghatót, az anyagit kell biztosítani, hanem az oktatás rendszerében, elveiben és a törvényekben is azonosulni kell a szándékainkkal. A teljes és átfogó rendszert nem látom még, csupán a drámai statisztikákat. A’helyett tehát, hogy a nőt, mai világunk másik abortusz-áldozatát gyaláznánk, a társadalom minden tagja, politikusa, szervezete és egyháza nézzen magába: Megtett-e mindent a magzatért, a jövőért, a nemzet megmaradása és a saját üdvössége érdekében?

Mert mindenki, aki tehetne, de elmulasztja, a Parancsot szegi meg!

Stoffán György

Új hozzászólás