Palota 1566-os nagy ostroma

Cabe Ferrant küldte be 2018. 07. 05., cs - 18:18 időpontban

Arszlán, a budai beglerbég bátor és igen becsvágyó ember lehetett, aki különleges „ajándékkal” akart kedveskedni urának. 1566-ban történt ugyanis, hogy I. avagy „Nagy” Szulejmán szultán hetedik és egyben utolsó hadjáratára indult nyugat felé. Magyarország ellen. Már, ami addigra megmaradt belőle.

Arszlán még a szultán seregének magyar földre érkezése előtt, buzgón és önhatalmúlag ostrom alá vette Palota várát. Más források szerint éppen ellenkezőleg, Arszlán éppen Szulejmán parancsára indult meg Palota ellen. Pontosan, hogy lehetett, azt el nem dönthetem, hiszen nem voltam ott.

Istvánffy Miklós krónikájában így írt az esetről: „Minthogy zavaros eszű volt, a naponta szívott ópiumtól és pálinkától nem volt józan, meggondolatlanul elhatározta, hogy még a szultán megérkezése előtt megkezdi a háborút.”

Akárhogy is volt: ha sikerül vállalkozása, Arszlán pasa messze földön híres ember lesz, és gazdag jutalmat remélhet a szultántól. Egyrészt, mert a Fehérvár és Veszprém közötti magyar végvár már régóta szúrta a törökök szemét, másrészt, meg: nem akárki védte azt a várat! Ha élve kézre keríthetné a rettegett, messze földön híres bajvívót, Thury Györgyöt, vagy csak ha a fejét vihetné a szultán elé aranytálcán, biztos lenne a nagy jutalom, a fényes karrier.

Thurynak veszett híre volt a törökök között. De nem csak közöttük: 1563-ban részt vett Miksa megkoronázásán. Akkoriban szokás volt ilyen alkalmakkor lovagi tornákat rendezni. A koronázásra a Habsburg birodalom valamennyi szegletéből érkeztek a kiválónál jobb bajvívók, de a küzdelmek végére csak két magyar „maradt a nyeregben”, büszkélkedhetett veretlenséggel: Thury György és Gyulaffy László. Szerencsére valakinek - tán az új királynak - helyén volt az esze és leállította a küzdelmet, mielőtt maguk döntötték volna el, hogy ki a jobb.

Az sem mellékes, ha Thury elveszne: megszűnnének a bosszantó portyák. Mert addig rendben a dolog, hogy kevés azoknak a kutya gyauroknak a zsoldja. De azt legalább késve kapják meg! Azonban az mégse járja, hogy mindenféle portyákkal vesznek maguknak kárpótlást. Ha ilyet Allah egy derék híve tesz, az szép és dicséretes.  De ha tőle vesznek el? Az tűrhetetlen!

Palota vára egy XVII. század végi ábrázoláson.
Palota vára egy XVII. század végi ábrázoláson.

A zászló meg - elmondhatjuk - Arszlánnak állt.

Körülbelül nyolc-kilencezer emberrel, bőséges és a kor szintjén kiválónak mondható hadfelszereléssel érkezett meg a vár alá. Amelyet tán, kétszázan, esetleg háromszázan védhettek. Thury a környező magyar erősségekből összeszedett akit, csak tudott, de kevesen voltak. Igaz, ami igaz, az utóbbi időkben megerősítették a várat, de még így se nézhettek vígan az ostromlók szemébe.  

A török lövetni kezdte a várat, mert ugyebár, mégiscsak könnyebb rommá lőtt falakat megrohamozni, mint erős bástyákat. A tűzre a magyarok tűzzel feleltek. Nem is akárhogyan. Thury nem az az ember volt, aki megült a falak mögött, ha ott volt előtte az ellen:

„Szégyenli az Thúry, hogy vagyon kűfalban
sáncolva, akarna lenni táborában.
Mint erős oroszlány nem késik barlangban,
Mikor fekve találják vadászok abban:
Kiugrik haraggal sok erős dárdát ront,
Vadász halomban mar, erős hálókat bont,
Valamerre fordul, piros vért sokat ont,
Így Turi cselekszik, töröktől bántódott.”
- írta róla Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában.

De a túlerő csak nyomasztó maradt. Kezdeni kellett valamit azokkal a török ostromágyúkkal…

Két katona, bizonyos Papp Péter és Literádi Péter, vállalkozott arra, hogy kiszökik a várból és felrobbantja a törökök lőporkészletét. Lőpor nélkül elhallgatnak azok a fránya ágyúk!

Vállalkozásuk sikerrel járt, de mégiscsak csúszott egy „kis hiba” a tervbe. A törökök puskapora ugyan nagyot szólt, de a két merész vitéz a törökök kezében kerül. Háborúban ritkán fordul elő, hogy a foglyul ejtő a keblére öleli az elfogottakat. Ezúttal sem ez történt. De a kínvallatással se értek célt. A két jó vitéz összebeszélhetett. Egybehangzón állították: a török potyára lövette a várat, pont azon a helyen legvastagabbak, legerősebbek a falak, amit ágyúztak szorgalmasan. Holott addigra már alig tartotta valami ott egymáson a köveket.

A török hitt nekik és másfelé fordították az ágyúkat. Meg is „jutalmazták” a két vitéz „árulását”: karóba húzták őket. Hja, a török hála…

De a hősök önfeláldozása nem sokat segített. A várban így is igencsak szorult a kapca. Tudták, az ostromlók sokan vannak, velük szemben, segítség nélkül nemigen tarthatnak ki sokáig. Thury György öccse, Thury Farkas és Pálffy Ferenc hadnagyok vágtak bele az életveszélyes kalandba: valahogy átjutni a török táboron, hírt vinni az ostromról, segítséget kérni.

Sikerrel jártak: átosontak a törökön és a Bakony rejtekútjain bujkálva eljutottak Salm grófhoz. Aki nem volt buta ember, tudta, ha oda Palota, oda lehet az egész Dunántúl. Szabad az út a szultán előtt egészen Bécsig. A segítség meg is indult. De nem volt rá szükség…

Arszlán 1566. június 14-én felhagyott a vár lövetésével. No, nem azért, mintha megesett volna a védőkön a szíve. Egy bécsi kém útján hírét vette, hogy úton a segítség a magyaroknak. Úgy döntött, másnap dűlőre viszi a dolgot. Mindent eldöntő rohamra készült. Hogy kényelmetlen meglepetés ne érje őket: miközben a várat vívják, ne eshessen nyakukba váratlanul, hátulról a felmentősereg, felderítőket küldött szét, azzal, hogy figyeljék nem jön-e a király hada.

Az ugyan nem jött, de a győri főbíró szekereseket küldött fáért a Bakonyba. A török felderítők , ahogy meglátták a hosszú szekérkaravánt, amely zajosan, jelenlétét cseppet sem titkolva döcögött az utakon, meghallották a magyar és német beszédet, megrémültek. Most, hogy a Jóisten avatkozott közbe, a hadi szerencse, vagy csak a török felderítők balgaságán múlott, ki tudja már, de az biztos, azt hitték:

Jönnek a keresztények!

Nagy sereggel és annyira igyekeznek, hogy a gyalogosaikat szekerekre ültették, hogy ne legyenek fáradtak a csatában!

Arszlán nagyon nem szeretett volna két tűz közé szorulni, még az éjjel kiadta a parancsot a visszavonulásra. És ezzel kitört az ilyenkor „előírásos” fejetlenség. A törökök, fegyvert, felszerelést, mindent hátrahagyva iszkoltak. Persze a várból is „rásegítettek” kicsit, nehogy már valaki maradni találjon…

Mire három nap múltán Salm gróf a királyi sereggel megérkezett, már csak a holtak eltemetésében és a zsákmány begyűjtésében segédkezhetett.

A nagyravágyó Arszlán pasa megkapta „jutalmát” fényességes padisahjától az elpuskázott ostromért, a veszteségekért: a fejét vették.

Thury György se maradt sokáig Palota kapitánya. Az ostrom után kevéssel felmentést kért tiszte alól, helyét másik öccse Thury Benedek vette át.

Forrás: Wikipédia; Szigethvar.hu; Thuryvar.hu; Gyorkos.uw.hu; Minalunk.hu;
Kép: Schwendi Lázár, Thury György (középen) és II. Miksa (fametszet)

 

Új hozzászólás