A puszta törvény

HungaryFirst küldte be 2018. 07. 05., cs - 18:57 időpontban

-A magyar ember, a magyar hagyományok tisztelete-

 

A puszta törvény

 

A pusztának törvénye van. 
Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.
Istentől vétetett.

Ezt főként akkor éreztem, amikor ott ültem a pislákoló kemence mellett s vendéglátóm ajkáról halkan, búgva jött az ősi magyar szó, miközben szeme messzire révedt. Kicsit hunyorgott, mint, aki napba nézett. Elmúlott századok regéi, mondái éledtek fel nyelvén, csakúgy buzgott fel belőle a számolatlan szó. Valami, olyan egyszerű igazságokat, amelyeket elfelejtetett velünk a jelenkor.

Beszélt ez a szikár, barnult arcú öreg parasztember és én csendben és tisztelettel hallgattam. Én, aki a világ mai fogalmai szerint számíthattam inkább gazdagnak és sokkal tanultabbnak. Minden figyelmemet alázattal neki adtam, büszke voltam, hogy tőle tanulhattam.

Tizenöt esztendő telt el.

A gyönyörű kis tisztáson kevély törzsű diófa szökkent szárba, alatta friss és ápolt sírhalom. Egyedül ülök az összeeszkábált padon és emlékeimet kutatom. Évről-évre legalább egyszer visszatértem idős barátomhoz, hogy okuljak tőle; minden bölcsességét lejegyezzem az utána hagyott kornak és az elfeledett időnek.

Ebben az esztendőben már későn jöttem.
Pali bácsi, Teremtőjéhez hazatalált. Soha nem félte a halált.

Szelíd magányomban a tőle évekkel ezelőtt kapott kopott bicska élét próbálgatom egy letört ág derekán.

Hirtelen egy hat-hét éves kisfiúra lettem figyelmes, aki mint szélvész száguldott elém apró kék biciklijén. Miután köszönt, megállt tőlem úgy öt-hat méterre és csak nézett a nagy barna szembogaraival. Előbb én ismertem meg őt, Pali bácsi legkisebb unokája volt.

-Az a nagypapa bicskája!- szólalt meg végre, nagyot nyelve, miközben nem tudta a szemét levenni a zsebkésről.

-Megismersz, Fiú?- kérdeztem halkan.

-Aha!- bólintott, majd hegyes kis mutatóujját rám tartva folytatta:
-Téged emlegetett mindig a Papa, mindig téged várt. Azt mondta, hogy ha majd nagy leszek, akkor legyek olyan, mint te!

Elmosolyodtam és a kezébe nyomtam a nagyapja bicsakját, miközben megsimítottam lenszőke haját:

-Ez a bicska téged illet, a tied!

Nagy áhítattal vette át, sokáig fogta kis kezében, majd gondosan eltette a nyakában lógó kis tarsolyába, úgy, mintha mindig is az övé lett volna.

-Köszönöm Bácsi!-mondta és erősen megölelt.

Nem tudtam nagyhirtelen megszólalni, csak hallgatni.
Még akkor sem, amikor a gyermek biciklijének kereke már messzire kavarta a port.

Pali bácsi járt az eszembe és a tőle tanultak:
A pusztának törvénye van. 
Papírra soha le nem jegyzett, kőbe soha nem vésetett.

Az egymás felé való megelőlegezett tisztelet és a kiérdemesült szeretet!

Zetényi-Csukás Ferenc

Új hozzászólás