„Sohse szorulj Kún László szekerére! Legyen kosztod víz s kenyér, de fajtád ellen sohse tegyél!”

HungaryFirst küldte be 2018. 07. 09., h - 07:39 időpontban
„Sohse szorulj Kún László szekerére! Legyen kosztod víz s kenyér, de fajtád ellen sohse tegyél!”

REGE A HÓDTÓI VIADALRÓL, ÉS TALÁN MÉG MÁSRÓL IS...
-Kotogu mesél-

Azt mondják a régiek, ha az emberfia kitér a zsúfolt városból a tágas pusztába, nem csupán a tüdeje tágul ki, hanem a keble is megduzzad és a szíve is jobban ver. Bizonyára így is lehetett, hiszen a „Hírös város”, Kecskemét polgára, ha tehette, a városi háza mellett, azért csak-csak fenntartott a maga és családja számára egy vidéki tanyát. Valami ősi ösztön vitte ki ezeket a derék népeket vissza a parlagra, hogy azt megművelje, a föld testét megtermékenyítse.

Így eshetett meg, hogy a városi kölykök a nyári szünidőt a tanyán, a természetben tölthették. Nem volt ez másképpen a Duna-Tisza közében, a Kiskunságban sem. Jómagam is rajongó lelkesedéssel vártam a találkozást a nagymamámmal, a vidéki pajtásaimmal és az öreg kunnal, Kotoguval.

A mama főztjének leutánozhatatlan íze, a gyermeki ártatlanság emléke és Kotugu regéje. Ez a három dolog az, ami az egykori Izsák tanyavilágáról rögvest az eszembe jut.

Nagymama már réges-régen a Mennyek országából vigyázza lépteim, a vásott kis gyermekek mind felnőttek, Kotugu mondái, történelemkönyvekben nem olvasható igazságai, azonban még mindig itt vannak velem.

Az időstől hallottam először Mizséről, Éduáról, Törtelről, Kun László királyról és egy, a kunnak-magyarnak egyformán fájdalmas testvér háborúskodásról.

Kotogu napcserzette bőre, szemének ferde vágása és orgánumának jellegzetessége múltat idézett, s én a parázsló tűz mellett ülve, szájtátva hallgattam a Hódtavi csata kunok által megőrzött történetét:

A tudós krónikák, a jeles bölcsek a kun-magyar szövetséget 1241-től említik, megfeledkezvén arról, hogy II. András király már 1227-ben megegyezett Kötöny és Barc kun fejedelmekkel, hogy azok népükkel együtt Magyarország keleti határánál letelepedhetnek. Valami oknál fogva a kútfők elfelejtik, hogy 1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a kun püspökséget, Milkó központtal, s Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) 1233-ban felvette a „Magyarország és Kunország királyának elsőszülöttje” címet is, bár már 1228-ban Béla kormányzása alatt állott Kunország. Nem írnak Kötöny és a halicsi fejedelem sógorságáról, így hát nem is csodálkozhatunk, ha soha nem hallottunk a keresztény kun Köncsög fia György és a szintén kun Köbek fia Dániel kun parancsnokok dicső harcairól.

De mostan nem róluk folyik a szó, hanem Kun László magyar királyról, kinek édesanyja Szejhan kun fejedelem leánya, atyja pedig V. István volt. Róla tudva való volt, hogy inkább vallotta magát kunnak, mint bármi másnak, de felelősséggel tartozott a hazának. III. Miklós pápa parancsára és a magyar főurak nyomására 1279-ben „kun törvényeket” hirdettetett ki, amelyekben keresztényi megtérést kívánt el a pogányoknak mondott kunoktól.

Ám a szabad, nomád népek nem engedelmeskedtek a nekik előzetesen ígéretet tett Lászlónak s ellene fellázadtak; magyar feszült a kunnak…

A mai Hódmezővásárhely környékén, 1282-ben került sor a döntő ütközetre, amely egészen a mártélyi síkig kitartott, hogy három napig ölje egymást a két rokon.

Hadak Ura Isten is könnyezhetett, mert nagy esőt küldött az egymást marcangoló felekre, kik megtagadták azt, hogy egészek lehessenek.

Végül Borsa magyarjai és az őket támogató besenyők és székely lándzsások győzedelmet arattak a kunokon, kiknek seregei erős veszteséget szenvedve megfutottak az erősebbek elől.

Alig tellett el harmadesztendő, jó László király kun szeretői, Édua, Mandula és Köpcsecs könyörgésére és erős lelki vívódásból visszafogadta a kunokat, kik majd 1285 és 1287 között az újvájt magyar honra támadó Nogaj és Talabuga mongol seregeinek ellenében lettek neki segítségül. A kunok cserébe azt kérték, hogy engedtessék meg nekik a szabadság és a saját hagyomány.

A félig-magyar, félig kun király jórészt tőle független okoknál fogva újvást nem tarthatta meg szavát, s 1290. július 10-én, Árbóc, Törtel és Kemence kun vezérek ölték meg a számukra szószegő királyt, hogy őket majd Miklós parancsnok testőrei vágják kardélre…

-Így történt valójában az egyik legfájdalmasabb magyar-kun tragédia!- mondotta befejezve regéjét Kotogu, miközben szájamból akaratlanul csúszott ki a tiszteletlen kérdés:

-És mi volt a másik tragédia, bölcs és idős Barátom?

Az öreg szeme megvillant, majd egy pillanat múlva mosolyogva simította meg okosodni vágyó kobakomat:

-Ha a Jóisten engedi, rövidesen azt is elmesélem neked, csak Jazid isten nem szereti, ha sokat felemlítjük a magyarok és kunok tusáját! Vihart küld ránk, ha erre emlékezik.

-De miért?! – nem bírtam megállani az aznapi utolsó kérdést.
A vén kun szeme megtellett könnyel, úgy felelt:

-Mert mindegyiket egyformán szereti!

Többet már nem szóltam. Nem tudtam. Valami erősen szorongatta a torkomat. Kun és magyar, ott egyszerre voltam, egyszerre tellett meg nekem is könnyel mindkét szemem.

Majd csendesen szedelőzködtünk, a nyári pusztán az este hét óra már késői idő. Kotugutól a tanyánk mellett búcsúztam el. Ő felnőttként kezét nyújtotta, én meg felnőttesen belecsaptam, félig-kunként, ahogyan tanultam…

Azon az éjjelen nagy vihar volt. Tépte-szakította a fák lombkoronáját a szél, majd csendes eső esett.
Kopogtak az esőcseppek a verandánk deszkáin és én egyszeriben talán mindent megértettem:

A kunok végül magyarokká lettek. Magtartván némely szokásukat, elfogadva a többségi társadalom parancsolatát: Testvérként, egyként a magyarság érdekében!

Isten áldja a magyart, kunt, székelyt, jászt, palócot, besenyőt és valamennyi népességet egyformán, kik elfogadták a fenti törvényt!

Így legyen, mert másképpen nem lehet!

Zetényi-Csukás Ferenc

Új hozzászólás