Éjszakai gondolatok… önmagunkról…

Stoffán György küldte be 2018. 07. 10., k - 01:14 időpontban

„Erdő mélyén esti csendben, hallod a csalogány édes dalát, szívedbe zengi bánatát”… jut eszembe Josef Haydn csodálatos kánonja, amikor éjjel álmatlanul sétálok a kertben… A csend, a sötétség a tiszta földillat, az éjszaka békéje és nyugalma azonban csak annak béke és nyugalom, aki édesdeden alszik, akinek az álom varázsol szép képeket, érzéseket, aki találkozik szeretteivel álmában, vagy álom nélkül piheni a nap fáradalmait.

 

Éjszakai gondolatok… önmagunkról…

 

Ülök a kerti széken és gondolkodom a haza, a nemzet a kereszténység és Európa sorsán, amely épp olyan sötét, mint a tájra borult éj… Már nem érezni a földillatot, a frissen levágott fű zamatával keverve, s a béke is már a múlté. Európa sötétje nem a hajnalban múló feketeség, hanem egy állandósult és fájó sötétség, amelyben nem nő fű, mert nincs napfény, amelyben ott kóborolnak a meg nem született gyermekek, s az erkölcstelenség dögszaga terjeng mindenfelé. Ha valaki tüzet rak, hogy lásson, jönnek és eltapossák, s ha Isten kerül szóba, kiverik a beszélő fogát… Az európai éjszaka sötétje elnyomja a kis kápolnák mécseseinek világát, azaz, az emberek lelkében pislákoló vágyat, békét, hitet, hajnalvárást.

És bármennyire is törekszünk arra, hogy e fényecskék megmaradjanak, az emberi gyarlóság, a hatalomvágy, a pénz, a beosztás észrevétlenül is belezavarja a még világosban járókat is az új világrend feketeségébe. Hiszen itt, a saját környezetünkben is mindennapos a nemtörődömség, az egymásra oda nem figyelés, az önzés a be nem tartott ígéretek garmadája, a szakmai féltékenységből vagy hamis vádaskodások okán való ellenségeskedés.

Éjszaka van… és a gondolatok úgy keringenek, mint a lámpa körül az éjjeli pillangók és a szúnyogok hada… megszámlálhatatlanok…

Igen… a nemtörődömség… vajon a minapi temetésen, ahol valóban olyan emberek gyűltek össze, akiknek a haza és a nemzet, a kereszténység és a megmaradás a legfőbb céljuk és összetartó erejük… nem érdemeltek volna meg a kormány részéről valamilyen megemlékezést, búcsúztatót? Hiszen akit temettünk, akitől ott a Farkasréten búcsúztunk, élete nagyobbik részét a nemzetnek, a hazának és a hitnek áldozta, s bár olykor joggal méltatlankodott vagy bírált, azt is jó szándékkal, szeretettel és aggodalomból tette… de neki sem járt érte köszönet, mint olyan sok másnak... akik hasonlóképpen élnek és Istenbe vetett hittel harcolnak mindazért, amiért Ő – akitől búcsút vettünk – is tette. S azok a százak, akik együtt imádkoztak a ravatalnál, vajon ők sem érdemelték meg, hogy legalább egy levéllel velük együtt búcsúzzon egy, a közjogi méltóságok közül? Mondhatnám: szégyen... de nem mondom, mert Ő csak gyermeki mosolyával legyintene rá... 

Vagy: az ígérgetések világában nem volna e szebb az élet, ha az ígéreteket megtartaná mindenki? Miért is hagyjuk kétségek között, nagyképűen, hatalmat éreztetve azokat, akiknek ígértünk bármit is? Miért nem figyelünk oda azokra, akik kérnek, s miért nem válaszolunk azoknak, akik kérdeznek? Miért nem becsüljük egymást jobban, legalább azok, akik keresztény értékeket védenek… hiszen a keresztény értékek védelme nem csak szó és díszbeszéd, hanem halk, észrevétlen és önzetlen szeretet. Amolyan krisztusi.

Nemtelen tulajdonság az is, ha valakiről valami rosszat mondanak, és azt egyre hangosabban, de lehet, hogy csak suttogva, ám örömmel adjuk tovább, mert a másik negatív tulajdonságával – mégha az nem is igaz –, a magunk ocsmányságát leplezzük…

A kertben lengedezik az éjszakai vihart sejtető szél… Körben a felhők között cikáznak a villámok… amelyeknek a hangját még nem hallani, csak messziről látni mi készül… A villámok bevilágítják a tornyosuló felhőket, s vörösre, lilára festik egy-egy pillanatra az eget…

Valahogy ilyenek vagyunk mind – mi emberek.

A csendes, békés éjbe belekuruttyol egy-egy béka, rikoltoz a bagoly a templomtoronyból vadászatra indulva, s elsuhan a denevér épp a fejem mellett… Közben gyönyörködöm a messzi felhők között cikázó villámokban. S eközben ismét egy gondolat forog a fejekben: – milyen jó volna levetve az emberi gyarlóság rongyruháit, egymásra figyelve, egymást szeretve, keresztény hittel telve élni… mi magyarok… egymásért, a hazáért, a nemzetért… Nem bebódorogva – akarva-akaratlan –, az új világrend örökké megmaradandó éjszakájába, a saját önzésünk és kapzsiságunk, hatalmaskodásunk, emberi gyarlóságaink által.  Mert az európai éjszakában ma még a mi fényünket – meggyújtanánk – nem tudnák kioltani a sötétség katonái.

Ám ehhez, mint ahogyan a hajnal az új napot beragyogja, lelkünket a felismerés fénye kell, hogy átjárja. Önmagunk értékeinek a felismerése…

Stoffán György     

Új hozzászólás