A szanszkrit nyelv és a magyar közötti hasonlóság

HungaryFirst küldte be 2018. 08. 04., szo - 09:35 időpontban

Még nem mindenkihez jutott el annak a híre, hogy a magyar lakosságon 2000-ben végzett genetikai vizsgálatok eredményei szerint a magyar férfiak több mint kétharmada már legalább 40000 éve a Kárpát-medencében él. A Semino-féle vizsgálat rövid összefoglalóját lásd a Boldognapot blogoldal jóvoltábol itt és itt még több info róla!

Pontosítsunk, az ősmagyarok 40000-50000 évvel ezelőtt már jelen voltak Ázsiában és Európában! Kérdezem én, hol alakultak ki a folyam-menti kultúrák? Például Egyiptomban, Mezopotámiában, az Indus völgyében és a mai Kína területén.

A fent említett vizsgálat nem csak azt tárta fel, hogy magyar elődeink jelen voltak többek között a Kárpátok ölelésében és Mezopotámiában a sumérek között, hanem bizony őseink genetikai típusa megtalálható volt a mai Kínában és a mai Indiában is. Ha valaki utánanéz, akkor egyebek mellett azt is visszaigazolva láthatja, hogy a turáni népek, amelyek közé a szkíták, a hunok, az avarok és a magyarok is tartoznak, csaknem egész Eurázsiában jelen voltak. A „turáni” jelző itt nem csupán egy földrajzi helyre utal, hanem az idők folyamán egy küldetéstudattal is párosult. A turáni népek alapvetően műveltséghordozó és gyarapító szellemi-lelki irányzatot képviseltek.

A genetika tehát olyan tudományos módszer, amely alátámasztja azt a feltevést, hogy őseink megfordultak Ázsiában. E mellett van-e más bizonyíték arra nézve, hogy őseink nem csak biológiai, hanem kulturális lenyomatokat is hagytak India vagy Kína vidékén?

A szanszkrit nyelv és a magyar közötti hasonlóság
Kép: https://upload.wikimedia.org/

A válasz egyértelműen igen. Elegendő itt Kőrösi Csoma Sándorra (1784-1842) utalnunk, akinek nevéhez fűződik a Tibeti-Angol szótár létrehozása. Amúgy könyvtáros, nyelvtudós, székely-magyar orientalista volt, akiben a tibetológia megalapítóját is tisztelhetjük.

Elhivatottságáról elegendő csupán a következő sorokat idéznünk tőle:

„Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Kőrösi Csoma Sándor azonban nem csak tibeti szótárt és nyelvtant alkotott, hanem nyelvtudósként felismerte a szanszkrit nyelv és a magyar közötti hasonlóságokat is. Manapság több mint 4000 szógyök hasonlatosságát ismerjük a szanszkrit és a magyar nyelv között. Példaként álljon itt egy-egy, hogy a kedves Olvasó eldönthesse, van-e rokon hangzás a két nyelv között, vagy merő spekuláció mindez:

Példák szógyökökre:

tapad – tap

ég – agnis

jár – já

karc – karc

mag – mah

beszél – bhas

irigy – írsz

stb.

 

Szópárhuzamok:

Isten – Isvara

katona – ghatana

tasyati – taszítni

cháshaka – csésze
madha – méz (görögül medhu), tejet és nektárt is jelent

stb.

Nem csupán genetikai és nyelvészeti hasonlóságokra mutattak rá a felvilágosult és elfogulatlan szemléletű kül- és belföldi tudósok, hanem bizony vallási-mágikus egyezésekre és közös vonásokra is.

Ilyen a fehér ló feláldozásának szertartása is. A pogánynak mondott szokások között a fehér mén feláldozása az egyik legősibb vallási rítusunk. Szóljon helyettünk a Pallas lexikon ide vonatkozó része.

„Az a felfogás, melyet a régi magyarok a fehér szinhez füztek (l. Fehér és fekete), a F.-nak különös jelentőséget kölcsönzött. Akit kiváló ajándékkal akartak kitüntetni, annak fehér lovat adtak s az isteneknek bemutatott nagy áldozatok alkalmával, melyekről Anonymus oly sokszor beszél, szintén fehér lovat öltek le. «More paganismo – mondja Anonymus (cap. 16) – occiso equo pinguissimo magnum atdamas fecerunt». A Márk-féle krónika is erre céloz, midőn Vatháról irja (Cars. II. cap. 47), hogy pogány szokás szerint megborotválva fejét s háromágu üstököt eresztve a démonoknak áldozott és lóhust kezdett enni. (Illius Vathe omnes populi libau erunt Le demoniis et ceperunt comedere equinas pulpas.) Legközelebbi nyelvrokonainkknál, a voguloknál szintén el van terjedve a lóáldozat. «A véráldozat legkedveltebb tárgya a ló, különösen a fehérszőrü – mondja Munkácsi B. (A vogulok pogány ősvallása. Ethnographia. 1893. 39. l.). Ez állatot az északi vogulok csak nagy fáradsággal és költséggel szerezhetik meg az Ural innenső oldaláról, vagy az Ob vidékéről, miért is vele aránylag ritkábban és csak fontos események alkalmával kedveskednek az isteneknek».

 A honfoglaláskori mondák mindegyik gyüjteményében, ugy Anonymusnál, mint a Márk-féle krónikában megtaláljuk azt a mondát, hogy a magyarok fehér lóért szerezték meg az országot, csakhogy az egyik változat Salán bolgár fejedelemnek, a másik Zuatapolugnak nevezi azt a dunamelléki uralkodót, akinek őseink a fehér lovat küldték, amelyért egy korsó Dunavizet s egy kosár földet, a Márk-féle változat szerint ezenkivül még egy csomó füvet is kértek viszonzásul s Árpád mindegyik változat szerint ugy tekintette az általa küldött ajándék elfogadását s a föld és a viz átadását, hogy ezzel az országot megvásárolta s a tulajdonjog a régebbi birtokosról ő reá szállt. A monda két változatának eltérései az említetteken kivül a következők: Anonymus szerint Árpád követei Ound és Ketel vezérek voltak, Márk szerint Kund fia Kusid; Árpád ajándéka 12 fehér lóból, 12 tevéből, 12 kun gyermekből, 12 orosz leányból, 12 hermelin- s 12 nyusztbőrből és 12 aranyos palástból állt. Márk szerint pedig egy fehér lóból, aranyos fékből s aranyos nyeregből. – Kétséget sem szenved, hogy e mondát nem lehet történeti valóságnak venni, de viszont nagy hiba volna teljesen a mesék közé sorozni. Minden arra mutat, hogy valami ősrégi jogszokásnak az emléke rejlik benne, mely a meghódolásra való felszólításnak s a föld átadásának jelképes szertartását képezte.”

(Ez az idézet kétségkívül finnugor szemléletű, de most tekintsünk el ettől és koncentráljunk a fehér mén áldozására!)

Hol találkozunk még fehér mén/ló áldozásával?

Szkítiában ez a rítus bevett szokás volt. Erről kapunk tájékoztatást Homérosztól, Sztrabóntól és Hérodotosztól egyaránt. Találkozunk vele a perzsáknál, a hunoknál és a mongoloknál is.

A legpregnánsabban és a legtradicionálisabban talán a védikus ló-áldozásban, az asvamédhanevű rítusban érjük tetten ezt a szokást.

Ennek lényege a következő: A beavatott papok kiválasztottak egy fehér lovat, amit szabadon engedtek. A rádzsa katonái egy éven át követték a lovat és minden területet elfoglaltak, amerre a ló bandukolt. Ezután egy háromnapos szent rítus keretében feláldozták a lovat.

Ennek a rítusnak a lényege, szent magyarázata röviden a következő: a többi teremtményért „önmagát feláldozó istenség” áldozatáról való megemlékezés és az előtte való tisztelgés. (Tehát nem a vérrontás!)

Ez egyúttal egy beavatási rítus, amely az újjászületés misztériumát hordozza magában.

Itt egészen plasztikussá válik a védikus-magyar mágikus-vallási párhuzam, hiszen a táltosok a honvisszafoglaláskor az egyik legfontosabb hagyománynak azt tartották, hogy magas hegyen fehér lovat áldozzanak. Ezzel az aktussal mintegy megszentelték a földet.

A fehér mén feláldozásának kétségtelenül vannak mélyebb jelentésrétegei is, de itt most erre nem térünk ki. Csupán azt szerettük volna bemutatni néhány felvillantott példán keresztül, hogy a védikus kultúra és a magyar őshagyomány között milyen szép ívű párhuzamok, hasonlóságok és közös vonások vannak. Reméljük, ezek tanulmányozása közelebb visz múltunk és lelkünk megismeréséhez.

Forrás: boldognapot.hu

Hozzászólások

Tomjanovic Géza (nem ellenőrzött)

2018. 08. 05., v - 09:06

Lehet, hogy az ősök nem magyarok voltak hanem egy vízözön előtti egységesen beszélő földi nép amely a magyarhoz hasonlóan beszélt írt. Ebben az esetben a magyarok csak megőrizték az ősi nyelv maradékát úgy mint az Andokban élő indiánok vagy egyes ázsiai népek.
Ha ezt elfogadjuk akkor nem az ősök beszéltek magyarul hanem a Földön megmaradt néhány nép amelyik nyelvében őrzi az ősi, egységes földi kultúra maradékát. Erre is lehetnénk büszkék!

Új hozzászólás