A "kalandozó" magyarok lelkülete

HungaryFirst küldte be 2018. 08. 17., p - 15:42 időpontban

A honfoglaló magyarok végig "kalandozták" egész Európát. Az itáliai, bajor, sváb, szász, frank krónikák csak annyit írnak évkönyveikben: az állati viselkedésű ungrik raboltak, gyilkoltak, mindent felégettek. Egyedül a Szent Galleni kolostor évkönyveiben van bővebb leírás a magyarok viselt dolgairól.

IV. Ekkehart szerzetes így írja le a kolostor évkönyvében: 
A kolostor templomának egy kis cellájában élt egy öreg szerzetesnő, a szentnek nevezett Wiborada. "helyelhagyási" fogadalmat tett, ezért befalazott cellájában szolgálta Istent. Látnoki képességekkel rendelkezett, sokszor adott tanácsokat a hozzá fordulóknak. tudománya messze földön ismert volt, még Augsburg püspöke is kikérte tanácsai.
996 kora tavaszán magához hívatta az apátság priorját, s közölte vele: rövidesen megtámadja a kolostort egy keletről jövő barbár nép. Tanácsolta, hogy szedessen össze minden értéket, s mentse el a közelben lévő sziklavárban. Az apát minden értéket össze szedetett és elszállították az erődbe. Április 8. napján jött a hír: betörtek a közeli falvakba a ismeretlen ungrik. A kolostor lakói elmenekülnek a sziklavárba, oly gyorsan, hogy "Othmar cibóriumát" már nem tudják felpakolni. A kolostorban csak egy barát marad, HERIBALDUS.

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:915. pag:209.v.

Bejegyzés az évkönyvben: Agarenusok /kegyetlen pogányok/ megtámadták a Galli kolostorát. Május 1. napján megjelentek a kolostornál, s betörték a hatalmas kaput.

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:602. pag; A kép egy későbbi ábrázolás.

Az üres kolostorban csak egyetlen szerzetest találtak, aki az udvar közepén álldogált.

"'Abban az időben volt a mieink között egy együgyű és félkegyelmű barát, név szerint Heribaldus, akinek mondásain és tettein gyakran nevettek a többiek. Ez, amikor a barátok első ízben futottak az erődítménybe, és egyesek fenyegetve felszólították, hogy ő is fusson velük, "igazán - felelte nekik - hát fusson, aki akar, én bizony nem futok, mivel a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt".

Itt átadom az elbeszélést az évkönyvnek:

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex.615. pag.152.v.

Végre azok berontanak tegzesen, megrakodva fenyegető hajítódárdákkal és nyilakkal. Minden helyiséget gondosan átkutatnak.  Őt egyedül találják csak ott a középen rendületlenül állva. Csodálkoznak rajta, mit akarhat, miért nem menekült el. A tisztek eközben megparancsolják gyilkolásra kész embereiknek, hogy ne használják fegyvereiket, és a tolmács segítségével kifaggatják őt. Amikor észreveszik, hogy félkegyelmű szerzetessel van dolguk, mindnyájan nevetnek rajta és megkímélik életét. /a tolmács egy korábban elfogott pap volt, ki tudott magyarul./

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:612. pag.115.r.

Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mivel előbb már gyakran csalódtak az ilyesmiben, mert csontokon és hamvakon kívül semmit sem találtak bennük. Végre megkérdezik bolondjukat, hová rejtették el a helység kincstárát. Midőn ez serényen a kincseskamra rejtekajtajához vezette őket, feltörik azt, de mivel itt csak gyertyatartókat és aranyozott lemez koronákat találtak, amelyeket a sietős menekülés közben otthagytak, pofonokkal fenyegetik meg őt, mivel rászedte őket.   /az ottfelejtett Othmár cibóriumot összetörik/

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:612. pag.115.v.

Kettő közülük felmászik a templomtoronyra, abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból van és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátra zuhant és teljesen összetörte magát. Amint később Heribald elbeszélte, amikor e kettőt ajtószárnyak között égették, és a lángot okádó máglya már hevesen nyaldosta a szemöldökfát és a berakott mennyezetet, bár dorongokkal többen versengve élesztették a tüzet, mégsem tudták felgyújtani Gallus templomát.
Megtalálták Wiborada celláját is. Miután nem találtak ajtót, a tetőt megbontva hatoltak be a cellába, hívén, hogy ott vannak elrejtve a kolostor kincsei. Bejutva igen meglepődtek, hogy kincsek helyett egy aszott, öreg asszonyt találnak, ki buzgón imádkozik. Mérhetetlen dühükben egy csatabárdal fejbe vágják, s eltávoznak onnan.

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:602. pag.163.v.
A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:612. pag:117.r.

Az évkönyv külön kiemeli  "boldog, szűz Wiborada" halálát. /anno domini 926 évben/

A barátok közös pincéjében pedig volt két színültig tele boroshordó, amely ott maradt, mivel abban a veszélyes helyzetben senki sem merte befogni és hajtani az ökröket. Nem tudom, milyen szerencse folytán, ezeket az ellenség közül senki sem nyitotta fel, mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak. Mert amidőn az egyik közülük meglóbálva bárdját átvágott egy abroncsot, Heribald, aki már egészen otthonosan forgolódott közöttük, így szólt: "Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?" Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának a hordóit. És így ezek megmaradtak az apát megjelenéséig, amikor már a magyarok elhagyták a helységet.

Heribaldus elbeszélése a magyarokról:

A kolostor udvarát tisztek veszik birtokukba és bőségesen lakomáznak. Heribald is velük együtt úgy belakott, hogy mint utóbb maga mondogatta, soha jobban. S minthogy azok, szokásuk szerint, székek nélkül a zöld fűre ültek az étkezéshez, Heribald magának és a foglyul ejtett klerikusnak székeket hozott. Azok pedig, miután az áldozati barmok lapockáit és a többi részeit félig nyersen, kések nélkül, csupán fogaikkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. Bort, amelyet tele csöbrökben a középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jól esett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindnyájan elkezdtek rettenetesen kiáltozni isteneikhez, a papot pedig és a bolondjukat is arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A pap pedig, minthogy jól tudta a nyelvüket, s ezért is tartották meg életben, velük kiabált, ahogy csak tudott. Amikor pedig már eleget esztelenkedett az ő nyelvükön, elkezdte könnyezve a szent keresztről szóló, "Szentelj meg minket" kezdetű antifónát - másnap volt a kereszt feltalálásának ünnepe -, amelyet maga Heribald is vele énekelt, bár rekedt volt a hangja. A foglyoknak szokatlan énekére mindnyájan, akik ott voltak, összecsődülnek, és vidámságukat szabadjára engedve, táncolnak és birkóznak a főemberek előtt. Némelyek fegyverrel is összecsapva bemutatták, mennyire járatosak a hadi tudományban.   /ezt később fegyver táncnak mondották, s a kuruc korban is járták/

A kiküldött portyázó felderítők visszajöttek, hogy megtalálták az erdőben lévő sziklaerődöt, meghallgatták az erődítmény fekvését, hogy azt nem lehet megostromolni, s hogy arra a helyre az ostromlók csak egy hosszú és igen keskeny földszoroson, s csak nagy veszteséggel és kétségtelen veszéllyel juthatnának el, s hogy annak védelmezői, amíg élelemmel rendelkeznek, ha férfiak, sohasem fognak meghátrálni az ő tömegük előtt: a kürtökre és a beszédre csendet parancsolva, eltávoznak azon az úton, amely Konstanzba vezet. A falu néhány házát felgyújtják, hogy láthassanak - mert az éjszaka már közel volt -, de a monostort végül is meghagyták, mivel annak istene, Gallus - szerintük - úr volt a tűz fölött.

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Metszet, XVII.sz.

Mikor kihunytak a tüzek, Engilbert apát néhány bátor szerzetessel visszatér a monostorba, megszemlélni a károkat. Azután futtában, amilyen halkan csak tudták, elmondván az éjféli istendicséretet a szent keresztről, megtekintik a megégett ajtókat és mennyezetet. Aztán megcsodálva a boroshordókat, amelyeket a szerfölött inni szerető ellenség elkerült, hálát adott az Istennek. Wiborada cellájánál hallgatózva vizsgálgatják, vajon él-e még Wiborada. Megtudván, hogy kiszenvedett, nem mernek ott késlekedni; felmennek a közeli hegyre, s gyorsan visszatérnek az erődítménybe, félve attól, hogy meglepi őket akár a leshelyeken visszamaradt, akár a körös-körül zsákmányolásra szétszéledt és társaikat e helységig követő ellenség. Mégis, mivel nekik csak a lelkükre volt gondjuk, el voltak szánva, hogy vagy vitézül meghalnak, vagy legalább férfiasan, karjaikkal védekeznek.

Reggelre megérkezik a tolmács pap is, magával hozva Heribaldot. Végül e kettő révén mindnyájan megismerték az ellenség féktelen erkölcseit. A mélyebb gondolkodású barátok végül is csodálkozni kezdtek a jóságos Istenen, aki annyira kedveli az együgyűeket, hogy nem rest még a félkegyelműeket és a tompa eszűeket is megvédeni az ellenség kardjai és dorongjai között. Amikor pedig pihenőidő alatt megkérdezték Heribaldtól, hogyan tetszettek neki Sankt Gallen nagyszámú ellenségei:

Heribaldus így jellemzi a magyarokat:

"Hát - szólt - a lehető legjobban. Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha  is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt a mi   hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem."

A tolmács: 

"És ha nem akartál volna inni, pofonokkal kényszerítenek rá."

Heribald: 

"Nem tagadom - az az egy dolog nekem nagyon nem tetszett, hogy annyira neveletlenek voltak. Az igazat mondom nektek: Szent Gál kolostorában én sohasem láttam még ilyen neveletlen embereket. Sem a templomban, sem a kolostorban nem viselkedtek vadabbul, mintha kinn a mezőn lettek volna. Mert amikor egyszer a kezemmel jelt adtam nekik, hogy az Istenre gondolva legalább a templomban viselkedjenek csendesebben, hatalmas csapásokat mértek a nyakamba, de tüstént bort adtak, és így tették jóvá azt, amit ellenem vétettek, amit közületek senki sem tett volna meg velem." 

Amikor az a hír jutott a kolostorba, hogy a magyarok újra megjelennek, Heribaldus könyörgött Engilbert apátnak:

"had mehessek ki az én kedves magyarjaimhoz, nagyon szomjazom egy kis borra." /Heribaldus-Heribald mindkét névvel írják/

Végre nyugodtan kitisztogatják az imahelyeket, kisöprik a műhelyeket, és azután elhívják Nothing püspököt és kérik, hogy hintsen be mindent szenteltvízzel, s így az ördög minden erejét eltávoztatják. Ugyanis az elszéledt juhokat mintegy a vállain visszahozta a nyájhoz, megtanítva őket újból a szerzetesi szabályok megtartására. Az élelmet, amely akkor mindenki számára drága volt, teljes buzgalommal és gondos leleményességgel összekaparta; vásárolni ugyanis nem lehetett, mivel minden el volt pusztítva.

Ez volt a magyarok egyetlen kegyetlen tette a kolostorban, hogy meggyilkolták a tíz éve befalazott szentnek tartott Wiboradat, miközben imádkozott. 

Wiboradat nagy tisztességgel eltemetik, s hamarosan szentté avatják Rómában.

A "kalandozó" magyarok lelkülete
Codex:602. pag.351.r.

 

Szűcs Szepsy Levente

Új hozzászólás