A magyargyűlölő nemzeti hős

Cabe Ferrant küldte be 2018. 09. 14., p - 05:43 időpontban

A Hunyad vármegyei Cebén minden esztendő szeptemberében megemlékezést tartanak a román nép egyik nemzeti hőse, Avram Iancu, „a hegyek kishercege" sírjánál.  Avram Iancu a román hazafiság jelképének számít. Ha jól tudom, idén szeptember 9-én ünnepeltek hívei és tisztelői, akik szerint Iancu azért harcolt, hogy "kivezessen egy nemzetet abból a (dél-afrikaihoz hasonló) apartheidból, amit telepesek és megszállók kényszerítettek Erdélyre."

Érdekes vélemény. De ki is volt ez bizonyos Avram Iancu?

Akiről ilyen szépeket olvashat a ráérő dolgozó: „Az „Ország” pedig Románia volt 1848-ban is, hiszen még egy feldarabolt vagy megszállt népnek is van saját országa, a mienk pedig mindig is Románország volt: Moldva, Erdély, Munténia. Avram Iancu Bukarestért, a Román Nemzetért harcolt. És Bukarest Iancu harca révén néhány évtizeddel később az újra-kiegészített Ország Fővárosa lett.”

Igazán szép. De ha tartanám magam ahhoz a szabályhoz, hogy holtakról jót vagy semmit, akkor ebből a posztból semmi sem maradna.

Ugorjunk vissza egy kicsit a történelemben! A kolozsvári országgyűlésen, 1848-ban mondták ki Erdély unióját Magyarországgal. Ez a helyi szászoknak, de főként a románoknak nem igazán tetszett. Közéjük tartozott Avram Iancu is.

A nem annyira derék úriembert mélységesen felháborította, hogy a magyar forradalmárok egy része, a földbirtokosok ellenezték a jobbágyfelszabadítást. Megjegyzem, ebben igaza is volt. Hiába törölte el utóbb a Kossuth-kormány a jobbágyságot, ekkor már késő volt.

Amint Magyarország kinyilvánította függetlenségét, az osztrákok rögtön barátsággal fordultak a románok felé. Azt a román követelést ugyan elutasították, hogy a belső határokat az etnikai jellemzők alapján húzzák meg, de támogatták az erdélyi román közigazgatási szervezetek létrejöttét. Ezzel is alátehettek a magyar forradalomnak. A román és a szász nemzetőrség felfegyverzéséhez is hozzájárultak.

Ezt azért talán nem kellett volna…

Bár utólag feltűnően könnyű bölcselkedni.

Karl von Urban, a naszódi határőrezred parancsnoka és Puchner Antal főhadparancsnok segítségével olyan tempóban zajlott a románok felfegyverzése, - melynek nem is titkolt célja volt a magyarok megfélemlítése -, hogy a második balázsfalvi román nemzeti gyűlésen sokan már fegyveresen jelentek meg. De arra senki sem gondolt, azt senki sem tételezte fel, hogy Avram Iancuék szabályos irtóhadjáratba kezdenek a magyarok ellen.

Az első jelentősebb atrocitás Kisenyeden került sor, 1848. október 14-én. Említésre méltó, hogy ezt a települést abban az időben annyira biztonságosnak vélték a környékbeli magyarok, hogy idehúzódtak menedéket keresve. A románok szabályos ostromgyűrűt vontak a falu köré és több napi harc után végül a védők letették a fegyvert. Mint kiderült, ennél nagyobbat nem is hibázhattak volna, a románok 140 embert mészároltak le. Válogatás nélkül, gyermeket, nőket, férfiakat.

Ezután következett Székelykocsárd. Itt hatvan ember végeztek ki, a történetek szerint akkora kegyetlenséggel, hogy a mészárlás három szemtanúja - akik elbújva figyelték meg történéseket -, később felakasztotta magát.

És ha egy üzlet beindul… Elnézést a megfogalmazásért, sajnos ez egy cseppet sem tréfás eseménysorozat.

Boklyán 30 magyart öltek meg. Gerendkeresztúron 200-ra rúgott az áldozatok száma. Balázsfalván és környékén 400 embert gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a felkelt románok elől menekülő lakosságot, mintegy hétszáz polgári személyt - többségükben nőket és gyermekeket - a mai Ompolygyepű határában utolérték, bekerítették és 1848. október 24-én kegyetlenül lemészárolták.

Még hosszan folytathatnám a sort, megemlékezve az áldozatokról, de egy ilyen internetes poszt keretei azért korlátokat szabnak a terjedelemnek. Tehát csak a leghíresebb és legbrutálisabb eseteket emelem ki:

1849. január 8. éjjelén Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével a románok lerohanták Nagyenyedet. Ugye mindenki hallott már róla? Ha máshonnan nem, Jókai Mór „Nagyenyedi két fűzfa” című regényéből ismerhetik… A regényben is említett, híres kollégiumot lerombolták és mellesleg még lemészároltak 1000 embert. Ha már arra jártak…

1849. május 8-án a román felkelők felégették Verespatakot és ahogy már szokásba jött náluk, a menekülő lakosságot lemészárolták. Nem volt túlélő. Másnap Abrudbányát ostromolták meg, itt hozzávetőleg ezer magyar esett áldozatul. Ugyanezen a napon, Bucsesden kétszázra volt tehető az áldozatok száma.

Az 1848. október közepe és 1849 januárja között tartó erdélyi vérengzésben a Habsburg császárhoz hű románok mintegy 8000-8500 embert mészároltak le. Döntő többségében magyarokat. A tetteseket sohasem vonták felelősségre. Vezetőikről ma is utcákat, tereket neveznek el, szobrokat, emlékműveket állítanak nekik. Ja, és ünneplik őket…


Források: Wikipédia, Muemlekem.hu; Erdelyivarak.hu; Foter.ro; Szekelyfold.ma.
Kép: Avram Iancu

Új hozzászólás