Kérjetek és adatik nektek...

HungaryFirst küldte be 2018. 10. 01., h - 06:33 időpontban

Bevezető
Az utóbbi napokban, a készülő regényemhez történő adatgyűjtésem közben, két rendkívül érdekes hivatkozással találkoztam a keresett témámmal kapcsolatban. Ezek egyike a néprajztudós és gyűjtő Erdélyi Zsuzsanna könyve volt, „Hegyet hágék, lőtőt lépék! Archaikus népi imádságok” címmel, a másik pedig  Ujfalusi Judith „Makula nélkül való tükör“  című, 1712-ben kiadott műve.

A csodálatos véletlennek köszönhetően mindkét könyv a tulajdonomban van! Az 1712-es könyv egy faximile kiadásban, a folklórista Erdélyi Zsuzsa 1976-ban kiadott könyve, pedig édesapám elhunyta után került a könyvtáramba.

Ezt jelzés értékűnek vettem!
Ezért, miután kikerestem és megtaláltam a hivatkozott részeket, most rövid időre le is álltam a saját anyaggyűjtésemmel és önkéntelenül belemerültem e könyvek olvasásába… Ez elsőre nem is látszott kis feladatnak, mert a „Makula nélkül…“ című könyv, a több mint 300 éves régies nyelvezete miatt, a „Hegyet hágék…“ pedig éppen az archaikus és rendkívül különös szavai  következtében okoztak kezdetben nehézséget, de később egyre nagyobb élvezetet is, az olvasásukkal.

És részben éppen ezen utóbbi ok miatt „fogtam most tollat”! Ugyanis eközben találtam rá  Erdélyi Zsuzsanna könyvében, arra a különösen hangzó, érdekes archaikus imádságra, amelyről most itt írni kívánok. Ez az ima a „Kevert tudatformájú és fukciójú szövegek” résznél, a „Ráolvasás” címszó alatt volt olvasható.
És erre akkor azonnal felfigyeltem. 

Mégpedig nemcsak azért, mert ehhez a könyv szerzője – aki egyben a közölt szöveg gyűjtője is volt – az imához hozzáfűzött megjegyzéseit olyan jónevű kutatók véleményével támasztotta alá, mint Horváth Cyrill, Pais Dezső, Rákos Sándor és Bálint Sándor, hanem e verses ima „varázsos” hangulata és még inkább e ráolvasásos szöveg tartalma miatt.

***


A „ráolvasásos” imák

Az itt lentebb, Erdélyi Zsuzsanna könyvéből idézett archaikus ima – ha abba kellő mértékben elmerülünk – szinte megbabonázza az olvasóját. 
Ugyanez történt velem is, miközben ezt először magamban mormolva, majd ennek „bűvöletébe” kerülve félhangosan, aztán végül ritmikus hangsúlyozással, hangosan is felolvastam magamnak... A legkülönösebb azonban mindebben az volt, hogy közben – úgy éreztem – egyre inkább elmerülök abban az ősi világban, amelyből ez a szöveg hozzám szólt…

 

Kérjetek és adatik nektek...

 

És ezzel, nemcsak az archaikus imákhoz, azok nyelvezetéhez és a szokásokhoz kerülhettem közelebb, hanem – ami engem, mint orvost különösen érdekelt – ugyanakkor megismerhettem a gyógyító személy gondolkozását is, ami ma is a maghatározó eleme az orvos-beteg kapcsolatnak.  

Lássuk tehát ezt az ún. „Öntőimádságot”, az 1880-as évekből. (i.m. 95.old.)

Egy csöpp véribű származott nyavalák,
mongyák őrzőangyalának,
Őrző angyala mongya szent fiának,
Szent Fiad távoztasson el nyavalákat

Hogy mög ne akadhasson se húsába,
Se csontyába,
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson!


Boldogasszon,
Szent igéidet,
Szent paracsolatidat,
Paracsold a nyavaláknak,

Hogy mög ne akadhasson se húsába,
Se csontyába, 
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson!
 

Töl' szülte fát                (Töl[gy]?)
Fa szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát
Szent Anna szülte Máriát
Szűz Mária szülte szent Fiát,
Szent Fiad! Távoztasson el a nyavalákot

Hogy mög ne akadhasson se húsába, 
Se csontyába,
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson.


Damion!
Mégis mondom Damion!
Kötve legyen boszorkány száz szamár szőréve'
Hatvan leán hajáva'
Boldogasszon igéive'
Úgy ne ártson, mint Krisztus Urunk, ámen.

[Zselicszentpál, 1880. Berkes Józsefné Golovics Etel]

 

Aztán a könyvben, így folytatódik a „ráolvasó”  beszélgetése az írónővel: 
„Most akkor aztán három Miatyánkot az embör elmond. 
Na! Ugye szíp!?”
 – kiált fel diadalmasan csillogó szemmel.
Nekem nagyon tetszik. És ez a Dami[l]on? – kérdezem.
„Ezt csak így, így tanútam. Nem tudom… Megöntik azt a betegöt… csak így evve´az imáccságga…”
Tüzes víz nem kell hozzá?
„Nem kö´ehhö´semmi!Ezt csak így. Így tanútam… rámontam az öntőimát, amit én mötanútam a mamámtú, osztán háromszor rátöszöm az Atyának és Fiúnak és Szentlélök(nek) … háromszor, vagy öccör, vagy héccör…Aztán én többet nem mondom rája. De nem köll semmi, mint a jó Istennek a segíccsége.” – mondja, és a közben feltett kérdésre, felháborodottan határolja el magát a boszorkányságtól és a sötét erőktől. Mert, mint elmondta, mindig is dühödten utasította vissza az olyan „eresszön mög a fiamon, mer még az orvos sem tudja meggyógyítani”kéréseket, amivel őt időnként felkeresték. „ Ha én Isten vagyok akkor én eresztök rajta, de én nem vagyok Isten! Tudd meg azt te esztelen! – szokta nekik válaszolni. 
Mert ő nem a hókuszpókuszban hitt, hanem a szavak erejében, amelyet, mint mondta, a „Mamámtu, nagymamámtu” tanultam.

*** 

Ezekután állapítsuk meg kiinduláspontként, hogy 
az imádság és a kuruzslás egy tőről ered.

Mielőtt azonban innen tovább mennénk, először tisztáznunk kell a kuruzslás fogalmát, amely értelemben én ezt itt használni fogom.
Ehhez  mindenekelőtt  ismernünk kell a sarlatán definícióját. A sarlatán az egy olyan személyt jelent, aki a gyógyító tevékenységét szakszerűtlenül végzi (ez persze lehet orvos is) és a betegek hiszékenységére építve, azok kétségbeesett helyzetét kihasználva, az ígérgetéseivel pénzt csal ki a zsebükből… Ezért tartják a szó eredetének az olasz  „ciarlatano” szót, amiben a „ciarlo” az locsogást, fecsegést jelent.
Így tehát a  kuruzslás (és nem a kuruzsolás!) kifejezést szigorúan el kell választanunk a sarlatánságtól.
Az én anyai nagyapám, valamint a dédapám és annak az apja is borbélyok  (nem fodrászok!) voltak. Cégbe tömörültek és úgy végezték a munkájukat, amihez a foghúzás, az érvágás , a tályogok nyitása és kisebb sebészeti beavatkozások, a sebek összevarrása, valamint a köpölyözés is tartoztak. Ezen utóbbit piócával, vagy kis – a mai vákuum masszázshoz használatos – üvegbúrácskákkal (csészékkel) végezték Aradon, vagy éppen annak  a környékén.  
Mégsem nevezhetjük őket a mai értelemben vett kuruzslóknak, pedig tevékenységüket  – akkoriban, 100-200 évvel ezelőtt  – orvosegyetemi diploma nélkül végezték.
És – ami lényeges – ugyanígy közöttük is voltak sarlatánok, vagyis a szakmájukhoz nem értők. Tehát a két fogalom között határozott differenciát kell tennünk…

Ennek ellenére mára a kuruzslásra, a gyógyításnak ezen egykori ősi formájára – sajnos – egy pejoratív értelem ragadt. Ugyanis ma kuruzslás alatt egy olyan tevékenységet értünk, amely során valaki orvosi képesítés nélkül gyógyít, és amit ezért a jelenleg érvényes törvényeink büntetnek.  
Ez ellenben most itt, a mi esetünkben és a mi témánk szempontjából, nem érvényes erre a szóra, hiszen akkor ugyanilyen negatívan kellen értékelnünk az archaikus etnomedicinát, vagy a csontkovács tevékenységét, illetve a tradicionális kínai vagy tibeti gyógyítást, valamint a gyógyfüvekkel kúráló  phytotherapeutikus kezelést, az ún. herbál medicinát is. 
Én tehát ebben az írásomban lehántolom erről a „kuruzslás” szóról ezt a ráragadt negatív jelentést, és most ezt itt a mai, az ún. egyetemi orvostudomány kialakulása előtti, empirikus (tapasztalati) és ősi gyógyító tevékenység szinonimájaként  használom. 
Tehát, ezek ismeretében és a fogalmak tisztázása után , most  megismétlem azt a témánk kiindulásaként előbb tett megállapításomat, hogy
a kuruzslás és az imádság egy tőről ered, és tulajdonképpen mindkettő az örök emberi magatartás ősi és napjainkig ható megnyilvánulása.
Néplélektani szempontból nézve egy közösségi magatartás, amely a magára hagyott és bajában segítséget kereső ember tevékenysége.
Az ember úgy a személyes ontogenezise, mint a fajtája csoportos, vagyis filo- és etnogenezisesorán törvényszerűen felismeri, hogy a természeti erőkkel szemben kiszolgáltatott.
E természeti erőket, hogy megérthesse, a maga képére igyekszik formálni és velük kapcsolatba lépni…, majd tőlük védelmet remélve segítséget is kérni.
Az imádság ezt a tevékenységet a szó, a szavak erejével végzi, míg a kuruzslás tettekkel, mozdulatokkal és különböző szerek használatával (köznyelven „boszorkánysággal“) kívánja ezt elérni.
Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy minden folyamat, amely egyszer kialakul, az idők folyamán változáson megy keresztül. Ez először egy fejlődés, utána pedig majdnem mindig törvényszerű az elsatnyulás.

Az imádság is ezen a fejlődésen ment keresztül és végül a keresztény misztikus imádságokban érte el fejlődése csúcsát, amelyben már fölül tudott emelkedni az egyén a személyes érdekein, és így az imádkozó tevékenységét már nem csak a félelem, hanem sokkal inkább a Természetfeletti, vagyis az  Istene irányában érzett hódolat motiválta. Majd ezután a XVII-XVIII. század táján megindult az emberi társadalom filozófiai nézőpontjának napjainkig tartó változása. Ennek során az egykori gyógyító-imádság is kezdett átalakulni. Lassan „lebontódott“ róla az a szellemi burok, amely a természetfelettihez kötötte, és így  most már csak az egyén maradék lelki részére koncentrálva, ez az egykoron még ősi szavakkal, misztikusan manipuláló tevékenység, pszichológiává alakult át. Ezzel pedig ez kezdte elveszteni az egyetemes érvényét és így az ősi szómágia, amely egykor az imádságban virágzott ki, lassan satnyulásnak indult.

De, ugyanezt láthatjuk a kuruzslás esetében is. Ez is évezredes fejlődésen ment át, míg elérte azt a mai formáját, amit orvoslásnak nevezünk. Ez azonban már nem a természeti erők megbékélésére törekszik, és tevékenységében sem azok segítségében hisz, hanem a saját erejében. És ebben az erőben bízva már nem kérni, hanem kényszeríteni akarja a természetet neki engedelmeskedni, hogy így ezzel érje el a betege gyógyulását. Közben pedig nem veszi észre, hogy ezáltal egyre távolabb kerül éppen attól a természettől, amelyből ő maga is származik.  Így ez a tevékenység is törvényszerűen hanyatlásnak indul, mert a természetfölötti elismerése helyett csak annak produkciójában, az anyagban hisz.

De észre kell vennünk, hogy az itt lejegyzett ráolvasó imádság, mégis valami más.Sem nem imádság, sem nem kuruzslás. Ezért is tiltakozik olyan vehemensen Berkesné Golovics Etel az ellen, hogy tevékenységét „boszorkánysággá“ redukálják.
Mert ez itt, valójában a szavak erejében hívő mágia, amely így, minden kuruzsló tevékenység nélkül éri el a várt gyógyulást.

***


Miért írtam most mindezt le?
Mert úgy érzem, hogy ezekkel a „ráolvasó” imádságokkal megtalálhatjuk azt az ősi forrást, ahol még minden tisztán bugyogott, és ahol a természetfeletti segítségében bízva és ahhoz fohászkodva, megkapta az egyén a gyógyulását és ugyanakkor az utat is ahhoz természetfelettihez, akinek az életét köszönheti…
Ezzel párhuzamosan pedig megtaláltam ezekben, azokat az általam keresett nyomokat a magyar népi gyógyászathoz, az ethnomedicinához, amely az egykori gyógyítókhoz, az archaikus gondolkozáshoz és a misztikus orvosláshoz vezet vissza bennünket.

Ezzel kapcsolatban rögtön fölmerül bennünk a kérdés, hogy minek is tartották őseink akkoriban a betegséget? 
Az erre adott válaszunk keresése közben varázslatos démonokkalrossz gondolatokkal, káros természeti erőkkel és testbe búvó állatok hatásaival találkozhatunk. 
Éppen ezért nem is szabad csodálkoznunk, hogy a gyógyítás sem lehet ezek ellen más, mint egy „ellentevékenység”, vagyis egy ellenvarázslat.

És nézzük csak, mit mondunk ma  (nagy vonalakban) a betegségekről, minek tartjuk őket? 
Itt most - az egyszerűség kedvéért - csak a két legfontosabb dologról beszélnék: 
Tehát, egyrészt kórokozónak szervezetben történő életre kelésének és elszaporodásának tartjuk, ami ellen a szervezet nem tud kellően védekezni. És ez itt rögtön meg is felel az archaikus ethnomedicinában hallott „testbe búvó állatok” fogalmának. 
És mint tudjuk, ez ellen ma antibiotikumot adunk, ami - mint a neve is mutatja - a baktériumok élete ellen van, mert az „anti” az ellent jelent és a „bios” pedig az életet.
De ugyanakkor tudjuk, hogy a pszichés problémák is okozhatnak betegségeket, mint pl. a nervozitás, depresszió stb. Ezek pedig megfelelnek az ősi ethnomedicina  „varázslatos démonok és rossz gondolatok” okozta betegségeinek. 
És mit ad a mai orvostudomány ezen pszichés betegségek ellen? Ugyanúgy egy szert (egy tablettát) mint a kuruzslás idejében, vagy pedig alkalmazza a pszichoterápiát, ami pedig nem más, mint az egykori  „ellenvarázslat”!
Tehát láthatjuk, hogy a módszerekben nincs változás, csak a kifejezések és az eszközök változtak.

Ezért érdemes odafigyelnünk ezekre az archaikus, „ráolvasó” imádságokra, mert ezek nem hogy nem voltak kevesebbek, mint a pszichoterápia adta, szóval történő mai kezelés, hanem annál inkább sokkal többek, mert nemcsak az egyén lelkét, hanem a szellemét is gyógyították.
Tehát visszaállították a test-szellem-lélek ősi hármasát és harmóniáját…
Tehát itt, a HARMónia, a HÁRMas egység  helyreállításában van egyedülálló szerepe az archaikus imádságnak! Mert ez nem más, mint az ige, az igézés!
„Aki ´tudja a szót, az felhasználhatja az erejét” – írja Erdélyi Zsuzsanna az idézett könyve 97.oldalán.
És valóban… Mi is ez a szó? – kérdezhetnénk. 
Mert, hogy is mondja a Biblia? 

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.
[…] …nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt…” [Jn1:1-4]

Tehát az Igében, a szóban, élet van!
Az archaikus gyógyító ima – mint már említettem – a szó erejére és hatalmára épített. Más szóval, az életet adó IGE erejére.
A terápia pedig itt analógiás. Vagyis, ami egyszer megtörtént, annak felidézésével ugyanez fog bekövetkezni…
Ha én például felidézem, hogy Jézus gyógyított, akkor most ezzel én is gyógyítani fogok…
Ha felidézem, hogy Jézus „meggyógyult”, vagyis feltámadt, akkor a beteg most is fel fog támadni a betegségéből.
Ezért van az előbb idézet ráolvasás végén ez a mondat:

„Úgy ne árthasson, mint Krisztus Urunk[nál]…” 

Vagyis, hogy ne legyen a rossznak hatalma felette.

***


Honnan erednek ezek az ige- illetve imaszövegek? – merülhet fel bennünk az önkéntelen kérdés.
Ennek vizsgálatához vegyük szemügyre a ráolvasó „Öntőimádságunk” egy részletét:

„Töl´ szülte fát         (Töl[gy]?)
Fa szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát…”

Ezzel kapcsolatban rögtön fölmerül bennünk a kérdés, mi is az, ami itt „ezt a fát szülte”? 
Tehát mi lehetett ez? 
Mert ezt, az itt lejegyzett Töl´ szóból sajnos nehéz megfejteni. Maga Erdélyi Zsuzsanna  ugyan a „tölgy” szóval asszociálta ezt, de utána mégis egy kérdőjelet tett.
És ez jelzi az érthető bizonytalanságát… 
Ezért most nézzük meg mi is, milyen funkciójú FÁRÓL lehet itt szó? Véleményem szerint, a szövegben elfoglalt helye és az archaikus kezdetre utaló értelme miatt, a legnagyobb valószínűséggel a Paradicsom Életfája lehetett ez. Erről pedig így ír a Biblia:

„Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten
és elhelyezte benne az embert, akit alkotott.
 [...és...]
az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját” (Ter2:8-9)

Tehát láthatjuk, hogy a keresztény kultúránkban csak ennek a „FÁNAK” lehet  ilyen általános érvényű, és a kezdetekre  – a világ teremtésére és ÁDÁM-ÉVÁRA – visszanyúló jelentése.
És valóban ez így is lehet, mert ha most a híres  gyöngyöspatai templom egyedülálló oltárdíszét, az ún. Jessze fáját megszemléljük, igazat adhatunk a következtetésünknek.

Kérjetek és adatik nektek...
A gyöngyöspatai Kisboldogasszony teplomának oltárdísze, a Jessze fája

Mert ez, Dávidon keresztül, annak apjáig Jesszéig (innen a „fa” neve), Jézus családfáját mutatja be.  De ha ezt innen tovább követjük – úgy mint azt Lukács evangéliumában (Lk3:23-38) is  olvashatjuk – akkor eljutunk egészen Ádámig. Vagyis így biztosra vehetjük, hogy e fa szimbolikája és gyökérzete valóban az őskezdetig visz vissza bennünket. 
Ezen a gyöngyöspatai Jessze fáján azonban elsőre nem találjuk meg a ráolvasó imánkban szereplő Szent Annát, aki Mária anyja volt.  Családjáról és gyermeke megszületéséről ugyan az Újtestamentum szűkszavúan ír, de annál bővebben találunk ezekről adatokat a már említett, 1712-ben kiadott „Makula nelküli való tükör”-ben, melynek alcíme szerint, ez bemutatja „Az üdvözitő Jesus Kristusnak, és szent Szüléinek életét...” Ebben pedig a 4. oldalon, nem csak arról olvashattam, hogy Szent Anna anyja Emerencia volt, hanem egy csodálatos álomlátásról is, amely Anna megszületését előzte meg és amely így szólt:

„...néminemű csudálatos látást láttak, ki illyen vólt: Láttatott nékik hogy egy gyönyörűséges termő fát látnak, a´ kiből két gyönyörűséges ág nőlt ki, az eggyik ágnak három szép gyümölcse vala, a´ kire gyönyörűség volt nézni, a´ másik ágnak (ki az elsőt szépségével fokkal fellyül haladta) vólt egy mérték felett való szép, ékes gyümölcse, a´ kiből egy gyönyörű virág ki-virágzott, melynekaz ő illattya a´ mennyet és földet meg-vidámította...” (i.m. 4. oldal)
 

Ez azért különösen érdekes, mert itt ezzel, a gyöngyöspatai oltárdísz fájára asszociálhatunk, hiszen ezen is épp úgy VIRÁGOK díszlenek, mint az említett Emerencia fáján, amely Szent Anna megszületését előzte meg... Tehát így itt, Emerencián keresztül Szent Annát a FA „kezdetéhez” köthetjük, ami pedig átvitt értelemben a GYÖKÉRZETNEK felel meg. Az, hogy itt valóban valami összefüggésnek kell fennálnia azt bizonyítják majd azok a később bemutatott imarészletek, amelyek Szent Annát GYÖKÉRNEK nevezik...

Mint tudjuk ugyanakkor Szent Anna később az asztalos céhek védőszentje lett. Ez pedig azért keltheti fel jogosan az érdeklődésünket, mert általában éppen ezeknek a cégeknek a mesterei készítik az oltárok tabernákulumait (vagyis az oltárszekrényeit) amelyekben az úrmutatót helyezik el. 
És ez így lehetett itt Gyöngyöspatán is.
Ebből a tényből kiindulva – és az előző gondolatomat szinte igazolva – érdekes következtetésre jut Jankovics Marcel, a „Gyöngyöspata” című írásában: 

„Amiképpen Mária Jézust hordta a méhében, azonképpen „hordozza” a szentségtartó a Krisztus testévé változtatott ostyát. Mivel a fa tövén lévő „odú” egyúttal maga a szentségház, amit a szokás szerint az ajtócskára festett Kálvária-kép jelezezért mondhatjuk, hogy a fa töve, törzse Szent Annát testesíti meg  - erre utal a népének ezen sora: „Te vagy az a drága gyökér, Szent Anna”. A fa töve viszont elválaszthatatlan a fától, ezért maga a fa is Szent Annát, egészen pontosan Anna ölét, az anyaölt jelképezi, aminek fénylő bizonyítéka, hogy Máriát a fa ágainak ölelésében lévő képen szüli meg.“ (i.m.4.old.)

És valóban a templomot 1332. szeptember 8-án szentelték fel Kisboldogasszony, vagyis Szűz Mária születésének emlékére, vagyis amikor Szent Anna megszűlte őt.
Ennek a fának az egyik különlegessége, hogy nincsenek levelei, de a fa ágain látható  VIRÁGOK mindegyikében Jézusnak az új testamentum szerinti ősei lathatók. És e virágok közül magasan kimagaslik a fa tetejének közepén Mária a gyermek Jézussal…Egy VIRÁGkehelyben ülve (virág-virgo!).

Kérjetek és adatik nektek...
A gyöngyöspatai Kisboldogasszony templom oltárképe, Mária megszületésével

És a fa ágai által közrefogott oltárképen most valóban Szent Annát láthatjuk, amint éppen megszüli lányát Máriát. 
Ez tehát Jessze fája, amelyből kinőtt a mi keresztény vallásunk… 

Így talán most megtaláltuk a fa egyik ősképét, de még mindig nem tudjuk milyen fajta fa is ez? Mivel ennek gyöngyöspatán nincsenek levelei, ezért ezt itt nem is lehet megállapítani.

Ellenben Jankovics Marcel, az előbbi dolgozatában (i.m.1.old.) ezzel  az oltárképpel pontosabban oltárdísszel kapcsolatban megjegyzi, hogy ez a 

jelképes szellemiség ui. kiváltképp a franciskánus templomi művészetet jellemzi. Hogy csak egy, tárgyunkhoz illő példával éljek, a Budapesti Szépművészeti Múzeumban látható a spanyol Vicente Carducho egykorú, 17. századi festménye, mely Máriát ferences „látomásban” ábrázolja Napba öltözött asszonyként, az Énekek énekéből kölcsönzött attribútumainak mandorlasugaras gyűrűjében, tölgyfán (?) lebegve, a lábánál térdeplő ferences szerzetessel.“

Tehát most már elfogadhatjuk, hogy ez az ősi FA nem más, mint egy tölgyfa. 
Vagyis az Erdélyi Zsuzsanna által leközölt imádság „Töl´ szülte fát” imádságrészletében a „Töl´ ” a tölgyet jelentheti.

Ugyanakkor azonban jelentheti ez a szó a „gyökeret” is, ami-TÖL alapjaiban minden eredeztethető. Erre igazolásként felhozom a Bálint Sándor által idézett Winkler kódexetrészletét: 

Te vagy az a drága gyökér, Szent Anna,
Kinek ágán termett az igaz manna.
Te szülted a Szűz Máriát,
Ő szülte az Isten fiát,
A világnak szerelmes Megváltóját 

Tehát mint látjuk ez a „gyökér” itt megint Szent Annát, Mária édesanyját jelképezi.
Vagyis most már érthető Erdélyi Zsuzsanna bizonytalansága, a Töl´ szó lejegyzésénél, mert ennek a jelentése lehet gyökér, vagyis  is, és így a kérdéses, idézett rész szerintem valójában így szól az imádságban:

„Tő szülte fát
Fa szülte virágát...”


És ennek jól követhető, egyértelmű párhuzamai vannak, más magyar népi imádságokkal. Amelyet bizonyít, a szinte azonos szövegű egyik zalai pásztorköszöntő is, amelyet Kálmány Lajos gyüjtéséből (K. L. „Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya”) ismerünk:

„Gyökér adja fáját, fája adja ágát, ága adja bimbóját, bimbója adja virágát, virág adja almáját, köszöntsük a Boldogságos Szűz Máriát.”

Ezzel a „Fával“ kapcsolatosan azonban meg kell jegyezni, hogy ez nemcsak a Jessze fájára vezethető vissza, hanem a VILÁGFA és ÉLETFA gondolatláncon át ez összekapcsolódik és visszanyúlik a szkíta múltunkba is, ahol az akkoriak világképének meghatározásában ennek a VILÁGFÁNAK meghatározó szerepe volt!
Véleményem szerint éppen ezért is hangzik el ebben a „ráolvasó“ imádságban, mint e szöveg talán legrégibb részlete, a TŐ (a gyökér) és a FA… 
Hiszen népünk akkori hite szerint az volt az alap, minden abból született és az volt egyben a kezdet is.

Ezzel megegyező eredményre jut Erdélyi Zsuzsanna is, amikor megállapítja, hogy ezek a ráolvasó formulák még a kereszténységünk előtti, „több ezer éves múltból” maradtak fenn, amelyek eredetének keresésekor „itt elsősorban az egyiptomi és babilóniai-asszír varázsigékre, szövegekre kell gondolnunk, [amelyeket] később keresztény hitelemek váltottak föl.” Vagyis Krisztus, Mária, Szent János és a többi szentek. 
Tehát ekkortól már azoknak a tetteit hangoztatva, éppen azokat a szavakat is ismétli a ráolvasó, amelyeket hajdanán ezek a szentek is eredményesen használtak. 
Ezt tényt felismerhetjük a „ráolvasásos imák” szövegfelépítéseiben is. Mert ezeknek az eredetet – a segítségül hívott szenteket – bemutató felidézése, azok szavainak ismétlése, vagyis az emlékezés, alkotja az ima ún. „epikus részét”, amit lassan és félhangosan mondanak.
Míg az ezt követő „ráolvasás” részletét már hangosan kántálva hadarják és ismétlik.
És az imádság ebben a ritmusban halad tovább.
Ha viszont az „epikus” rész  elmarad, akkor az ún „kiparancsoló” ráolvasásról beszélünk, amely a démonok, rossz gondolatok és szellemek kiparancsolását jelenti és visszaküldését máshová. Mint, ahogy ezt Jézus is tette (Mt.8:28), aki a rossz szellemet, az ördögöt visszakergette a disznóba, mert akkor ott, ezekben a gadarai megszállottakban a bennük megbújt démonok kiáltoztak. És ugyanúgy, mint ahogy a pszihózisos és skizofrén beteg sem tudja mint mond és mit kiáltozik, így ezek a gadarai megszállottak sem tudták:

„Mi közünk hozzád Isten Fia! Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” – óbégatták.
Mikor aztán belátták, hogy Jézustól tartaniuk kell, rögtön kérlelni kezdték (Mt8:31) 
„Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.“ 
Erre Jézus azt mondta: „Menjetek [és] azok kimentek és belebújtak a disznókba.“
 

Tehát most, ezzel a történettel jól tetten érhető azoknak a mintáknak az egyike, amit a gyógyító „ráolvasónak” most meg kell ismételnie, ha gyógyítani akar. Hiszen mindannyian hisznek ennek a megtörténtében – a ráolvasó és a beteg is –, és ha ez egyszer megtörtént, akkor hitük szerint ennek meg is kell ismétlődnie máskor is. 
És ez éppen így történik most is, a mi példa-imánkban,  mert a ráolvasó itt a boszorkányba űzi vissza a betegséget okozó démont:  

„Kötve legyen boszorkány száz szamár szőréve´ 
Hatvan leán hajáva´ Boldogasszony igéive´…”
 

Vagyis így ezzel elérik, hogy jó szorosan maradjon a bajt okozó kór a „boszorkányban”, aki valószínű ezt a betegséget erre a szerencsétlen személyre ráhozta.
 

***


De e ráolvasó imádság tartalmában van egy másik érdekesség is. Mert ebben találkozunk aBoldogasszony alakjával is, amely pedig most visszarepíti az olvasót egyenesen az ősvallásunk világába. 
Ennek az archaikus (BAU-DAG-ASSAN) anyaistennőnek az alakja oly mélyen beivódott a magyar néptudatba,  hogy Erdélyben még ma is van ünnepe, vagyis búcsúja.

A hivatalos felfogás szerint ez a búcsú a 15. század óta folyamatosan él ott Erdélyben, vagyis az egykori Szkítia legnyugatibb területén. Valójában azonban a Nagyboldogasszony kultusza, vagyis – ahogy ezt ott a helyiek nevezik – az ún. „Babba Mária-kultusz” sokkal, de sokkal régebbi. 
„Babba” a székely dialektusban szépet jelent, amivel a Napot kívánták kifejezni, de ez ugyanakkor jelenti egy sumér istennő nevét is. Így ezen a területen több mint ezer év óta ez a Babba Mária, a szépséges „Napba öltözött Boldogasszony” ünnepe volt, és ennek gyökerei – bizonyíthatóan – egészen Mezopotámiáig vezetnek…

Ugyanígy – a Babba és a  SZÉP szavak azonos jelentése miatt – azonban felidézhetjük egy másik „szép asszonyunk”, Szép Ilona (BAB-ILON) nevét is  a magyar misztikus múltból… Az ő személyét a magyar mondáink és meséink őrizték meg nekünk, mint szépséges és bűbájos asszonyt, vagyis TÜNDÉRt, akinek a mezopotámiai megfelelője DINGIR, amely pedig istennőt jelent. Vele kapcsolatban azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a bűbájos az varázsost jelent, és ez a bűbá-jos azonos a babá-jossal, vagyis babbással is…

Ez az ősi „Babba Mária-kultusz” mára már Erdélyben – keresztény hitünk hatására – átalakult Szűz Mária-kultusszá, vagyis Mária-tiszteletté. Így a nép – annak ellenére, hogy a régi BABBA MÁRIA nevet megtartotta – ma már azt a jóságos és BABÁSAN-SZÉP szent Anyát ünnepli, aki Jézust világra hozta. Ezért ma az ő 2,27 méter magas szobrát találjuk meg a csíksomlyói Kegytemplom főoltáránál is – mint csodatévő szent szobrot –, ami a világon ismert legnagyobb kegyszobor…

Bol-dog-asszony ( a BAU DAG ASSAN) szó eredetével kapcsolatban feltétlenül ki kell hangsúlyozni – és ezt magunkban tudatosítani –, hogy neve a sumér BAU istennőre megy vissza. BAU istennő pedig azok közé az istenek közé tartozott, akik még az első mezopotámiai istenek csoportjával „ereszkedett le a földre”, ahogy ezt az egykori, ottani agyagtáblák nekünk hírül adják. Ő volt ANU főisten legfiatalabb lánya, és így testvére annak a Ninkurságnak, akinek később fontos szerepe lett Adamu-nak, az első embernek a  megalkotásában. Ő maga pedig híres és neves GYÓGYÍTÓ hírében állt, és miután a mezopotámiai GUDEA papkirály a „földre ereszkedett isteneknek” egy szent körzetet épített fel LAGASH városában, BAU ideköltözött a férjével, Ninurtával (vagyis NIMRÓDDAL).
Majd itt – ebben a szent templomkörzetben – az embereknek (és nem a földre szállt isteneknek!) egy lazarett-kórházat épített, és a leírások szerint ott hatásoson gondoskodott is róluk. Ezzel kapcsolatban érdekesek a BAU-ról fennmaradt sumér ábrázolások. Ezeken jól látható, hogy a gyógyítás egy zárt teremben történt. A terem vizsgálóasztalán feküdt a beteg, körülötte pedig jól láthatóan két gyógyító pap tevékenykedett, kezükben különböző eszközökkel. Az ábrákból jól kivehetők, hogy a kezelést BAU kívülről figyelte és irányította, egy másik istenség és – a terem tetején látható szimbolikus – isteni teremtmények közreműködésével. ( T.T.G. „Őseink hite, hitünk ősei” 69. old.)
Ezért – az emberekkel való törődéséért – viselhette idővel a GULA, vagyis GYULA nevet, amely fenséges, magasságos jelentésű volt. (Később ez a Gyula-méltóságnév a magyar honvisszaszerzés és a kora Árpád-házi királyság közötti időszakban, hazánkban országos ranggá változott és viselője az erdélyi területek teljhatalmú ura volt.)

Tehát mindezekből jól látható, hogy népünk ősei vagy közvetlenül a mezopotámiai kultúrkörből származtak, vagy pedig egy szoros nyelvi és etnikai összefüggésben éltek mellettük… Így nem csodálkozhatunk, hogy BAU-DOG-ASSAN, vagyis Boldogasszony neve szerepel ebben a ráolvasásos imádságban:

„...Boldogasszon,
Szent igéidet,Szent parancsolatidat,
Parancsold a nyavaláknak...”


Az, hogy mindez igaz, és hogy ennek a ráolvasó imádságnak ez a mezopotámiai kapcsolatteremtése nem csak légből kapott feltételezés, bizonyítja az imában megtalálható másik név is, mégpedig a „Damion” név.
Erdélyi Zsuzsanna a névhasonlóság alapján ezzel kapcsolatban a következőt írja: 

„Tummuz-Dumuzi mezopotámiai vegetációisten egyik névalakja Damu, aki gyógyító istenség (!) és´nagy varázsló´ is az újbabilóni varázsköltészetben.”


Ebből látható, hogy így tehát egy másik mezopotámiai „gyógyító” istenség is szerepel ebben az imádságban. Vagyis az ősi istennők neveinek használata egykor TUDATOSAN történt, csak mára, a több ezer éves nagyanya-anya-leány  imaszöveg-átadások során került felejtésre az egykori archaikus istenség személye.
Mert hogy is válaszol Berkesné Golovics Etel arra a kérdésre, hogy ki ez a
a Dami[l]on? 

„Ezt csak így, így tanútam. Nem tudom…” – Vagyis láthatjuk, hogy a sumér istenség neve valóban FELEDÉSBE merült. 

***

Az eddig leírtakhoz jól illik  Horváth Cyrill megjegyzése is a „Szent Ágoston imádsága, s általában a ráolvasások” c. művéből. Ebben leírja, hogy az archaikus világban az „embernek csupán akarni kell és a fizikai világot Isten, angyal vagy a szellemek egyszerű segítségül hívása által kénye szerint alakíthatja”.

Ez érthető is, hiszen akkoriban  bizonyos meghatározott szavak és igék biztos eszközökvoltak az akkori gyógyítók kezeiben, ugyanúgy, mint ahogy ma ugyanilyen eszköz-szerepevan a modern orvos kezében a gyógyszereknek és a műszereknek.
Mint tudjuk, a mai orvos ezzel az eszköztárával igyekszik változásra és engedelmességre „kényszeríteni” az anyagot, a betege gyógyulása érdekében.
Ezzel ellentétben – mint olvashattuk – az archaikus gyógyász pedig a bűvös szavai eszköztárával kérte, vagy próbálta kényszeríteni a magasabb szellemi erőket, hogy a gyógyításában a segítségére legyenek. 
Ez az oka annak, hogy ezekre a magyar archaikus versekre pontosan az érvényes, mint
a 4000 év előtti, azonos témájú mezopotámiai  versekre. 
Ugyanilyen értelemben szól ezekről Rákos Sándor is az „Agyagtáblák üzenete” c. könyvében, amelyben e mezopotámiai  gyógyító versekről és IGÉzésekről azt írta,  hogy ezeknek az  „Oldó-kötő igéi gyökerestül kitépték mind a rontást” az emberből.

És – ha most visszagondolunk rá – ugyanígy van ez, a példaként hozott versünk befejező sorainál is. Mert ott is, miután a kántáló az igéző szavaival már előtte kiOLDOTTA a „nyavalákot” a betege húsából és a csontjából így kántál:

„Mégis mondom Damion!
KÖTVE legyen boszorkány száz szamár szőréve´…” „

És íme, itt most tisztán felismerhetjük a magyar archaikus ráolvasásokban azt az ősi 
„oldás - kötést“, amelyeknek az eredete – mint láttuk – az évezredek homályába vész…!

Tehát ne legyünk meglepődve, hanem inkább ismerjük el – mint ahogy Erdélyi Zsuzsanna is írja –, hogy a ráolvasó Berkesné Golovics Etel „öntudatlan büszkesége jogos“, mert „egy távoli örökség hordozója ő, mikor ´szép imáccságai´-val az előttünk már bájolásnak minősülő ősi varázstevékenység mágikus műveletét, az OLDÁS-KÖTÉS gyógyító gyakorlatát űzi.“

 

Dr. T. Túri Gábor

Új hozzászólás