Napszállta: Nemes László filmje szubjektív vízió a XX. század elejéről

HungaryFirst küldte be 2018. 10. 06., szo - 07:08 időpontban
Napszállta: Nemes László filmje szubjektív vízió a XX. század elejéről

Előzmények

Óriási várakozás előzte meg Nemes László (Jeles előnevet elhagyta) második nagyfilmjét, az Oscar díjas Saul fia után. A kritikák is a Saul fiához nyúlnak vissza, ez a viszonyítási alap. A Velencei Filmfesztivál szintén a Saul fia Oscar díjas rendezőjének filmjét tapsolta meg még a bemutatás előtt. Igen kedvező volt a fogadtatás, ott a legjobb film díját kapta a nemzetközi filmkritikusok szövetsége által. Már a világpremier előtt 70 ország filmforgalmazója vásárolta meg, Amerikában és Ausztráliában a Sony Pictures Classics fogja bemutatni, mint az Oscar díjas rendező legújabb filmjét.    

A Filmalap jelentős támogatásával valósult meg a film, nagyrészt ugyanazokkal az alkotókkal, nemzetközi összetételű szereplőgárdával. (magyar, román, lengyel, német) Itthon a miskolci bemutatót követte a debreceni díszelőadás, ahol a rendező is jelen volt, vele beszélgetés készült a film után. E rendezős bemutatóból sok mindenre fény derült, ami után hiába kutattak a nézők a filmnézés közben. A rendezőnek most is sikerült megdöbbentenie a nézőket, majdcsak olyan döbbent csönd követte a vetítést, mint a Saul fia után csak más okból. A döbbenet oka a válaszok hiánya és a csak nem ezzel fejezi be kérdése? Egy világháborús lövészárok képeit láthatták a nézők befejezésként, miközben a film cselekményének kérdéseire nem kaptak választ.   

Posztmodern történetmesélés? Rémálmok víziói?

Vártuk a „boldog békebeli időket”, az idillt, a nyugalmat, a csöndet, a szépséget, de itt ennek a lerombolása történt. Nemes László XX. százada, nem az a XX. század eleji idill, mint amit vártunk. Éppen ezt a képet törte össze bennünk. Mert hogyan is képzelhető el egy idill 1913-ban, és rá egy évre már a háború borzalmai között találjuk magunkat? A rendezőt éppen ez a kérdés foglalkoztatta. Hogyan lehet az, hogy ez az időszak a technikai találmányok, a szellemi kulturális vibrálás, a nők emancipálásának korszaka, ami után hirtelen jön két pusztító háború. Kellett lennie valami előzménynek. A filmnek ez az alapgondolata és valljuk be őszintén ez minden gondolkodó embert izgat.

Így aztán a film a rosszat keresi, a borzalmat, a bűnt, ami még előbb magában hordozta a háború rettenetét. A cselekményt összekötő logika így válik másodlagossá, az egyszerű mozilátogatót a végletekig frusztrálva. Az alkotó szándékosan nem akart elég információt adni a cselekményszövésre vonatkozóan. A filmnéző pedig erre is kíváncsi lett volna. „A kevesebb több”- mondta a rendező. Így vált érthetővé a bosszantóan elharapott párbeszédes jelenetek sora, amit csak félig lehetett érteni, vagy válasz sem jött a kérdésekre. A vizuális technika és a hang effektek a Saul fiához hasonlóan különlegesek, védjegyei az alkotónak. A nézőt mégis legtöbbször bosszantja vele, szándékosan elrejtve általuk a cselekmény kibogozhatóságát.

Adott egy cselekmény, mert e nélkül még sincs film, bármennyire is filozofikus mondanivalót hordoz, máshol lélektanit, pszichológiait.  A cselekmény pedig a Leiter kalapszalonhoz fűződik, ami egy szimbólum is lehet, a békeidők, női emancipáció szimbóluma. A főhős Leiter Írisz itt akar dolgozni, minthogy ez volt szülei kalapszalonja, míg le nem égett. Ahogy nagy nehézségek árán megtudjuk, ez még 2 éves korában történt, azóta ő Bécsben tanulta a kalapos szakmát, ám kiderül maradt itt egy testvére. Itt a rejtély, aminek nyomába ered a lány, mi pedig nézzük a tarkóját legtöbbször és követjük veszélyes útjain a titok nyomában. Ám a film végén nem sokkal tudunk többet az egész történetről, mint az elején, mert a képsor egy lövészárokkal van lezárva és nem a megoldással. A néző izgalommal, feszülten várja, hogy valamit megtudjon az ügyről, a titokzatos fiútestvérről, akiről mindenki megrettenve hallgat. Valahogy mégis kiderül, bár tudásunk akadályoztatva van (mert „a kevesebb az több”), hogy borzalmas gyilkosságot követett el, haramia bandához tartozik. A lány pedig folyton folyvást kutat utána, veszélyes helyeken, gyakran valódi rémülettel az arcán. Mi pedig követjük a lányt, akinek válla fölött, (csodás szubjektív vizuális látásmód), feltárul a külvárosi borzalmas világ, a mi csodálatos XX. századunk. Mégis látjuk, hogy csodálatos, mert általa bejutunk a gyönyörű kalapok és ruhák világába. Aztán jön a sötét oldal bemutatása. Előbb félrevezetnek bennünket, felmerül ugyanis, hogy lehet a Leiter fiú a hercegnét akarta megvédeni agresszív férjétől, azért gyilkolta meg. Később a rablóbanda gyilkos akciója a hercegné és nemes vendégei ellen ezt semmissé teszi. Itt a szegény nép lázad az elit ellen, gyilkos cselekményeivel.

Később bekapcsolódik még egy szál a cselekménybe, ahol újra csak a hősnő válla fölött lessük a sokszor homályos képekbe bújt világot. A gyakran sötét alig kivehető képek és az alapzajtól, zenétől félig hallható szöveg miatt itt is bizonytalanságban maradunk. A kalapszalon nemcsak jubilál, hanem egy régi szokás szerint táncos eseményt rendez a szépen felöltöztetett gyönyörű hölgyeinek. Megtudjuk, mert végig feszülten figyelünk - amit nemcsak az intenzív dinamikus képsorok, meglepő hangeffektek is igényelnek, hanem elemi kíváncsiságunk az esemény iránt- hogy a leégett Leiter szalon szokása szerint, kiválasztanak egy lányt, aki felkerül egészen az udvarba. Mint nagyszerű lehetőség tárul az esemény a lányok elé, mert ott megcsinálhatják a szerencséjüket. A Leiter lány sötét titkot sejt itt is, így kezébe veszi az irányítást, kis csalással maga kerül a kiválasztott lány helyébe. Az udvarban derül ki, de végső soron csak a rendezővel való beszélgetésből, hogy a kalapszalon prostitúciós hálózatként működik, ezért történik bosszúból felperzselése.

„A világból csak a szörnyűséget látta. De ez mind őbenne volt.”

Lám, itt a bűn, a mocsok és a gyilkosság a vandalizmus még rátesz egy lapáttal. Ez a mi békebeli XX. századunk? - teszi fel a kérdést a rendező, persze csak a képeivel. Az egész film egy rémálom jellegű ijesztő menetelés, ahol néha homályos, néha kristálytiszta, néha napfényes, néha sötét, gyakran rémisztő zajok, kavargás, zűrzavar váltja egymást. Az álom dramatizál, felnagyít dolgokat, mást homályban hagy, elbizonytalanít, vagy szimbolikus üzeneteket hagy. Így tesz velünk ez a film is. Felbukkan benne egy figyelemre méltó mondat, így talán a rendezőről is megtudunk valamit? A Leiter fiú jellemzése körülbelül így szólt: „A világból csak a szörnyűséget látta. De ez mind őbenne volt.” Lelki hozzáállás kérdése, ki mit vesz észre a világból. Megfigyelt pszichés jelenség, hogy akiben belül konfliktus dúl, az kívül is azzal találkozik. Amint a lelke megnyugszik, békesség tölti el, csupa nyugodt, békés emberrel találkozik. Rendezőnk előbb a Holocaust szörnyűségeit látta meg a XX. századból, majd még előrébb utazott az időben és meglátta a világháborút megelőző borzalmat.

Önkényes hatáskeltéstől sem mentes ez a film. A vizuális és hang effekteken kívül, keresi a szokatlan jeleneteket, aminek valóságalapja sincs. Ilyen például a mezítlábas jelenet a császári udvarban. A kiválasztott lánynak le kellett tennie a cipőjét, de az őt fogadó férfiak is mezítláb voltak abban a feltűnően elegáns, komoly környezetben. Csak keresett egy meghökkentőt, ezt volt a rendező válasza arra, hogy mi van e mögött. Felbukkant a filmben egy zsidó temetés, miközben gyönyörű haszid zsidó dalt hallhattunk, ami egyben egy magyar népdal is. (Várj madár, várj!) Vajon hogy kerül ide ez a zsidó epizód, erre sincs válasz. A beszélgetés során kiderült, hogy nem volt szándékos a dalválasztás, magyar népdalnak ismeri a rendező. Ez valószínű az intuíció, kicsit az áthallás művészete, ami jellemző egész rendezői tevékenységére is. A nézők nagy része azonban bizonyára nehezen bocsátja meg, hogy hiába várta kérdéseire a megoldást. A kérdéseket a lány tette fel, a főhős, akivel hiába izgultunk, a katarzis elmaradt.

Nagy elődök nevei bukkantak fel. A rendező Antonionit emlegette, a filmkritikusok Kubrick, Lynch, Welles, Tarr Béla, T. S. Eliot, Kafka nevét. Várjuk a film és a rendező további sorsát. A néző ugyan frusztrált, a művészi eszközök sokszor az érthetőség és élvezhetőség ellen dolgoznak. Békére vágyott és zaklatottságot kapott. Lehet, hogy ez kell a XXI. századnak, aki a világból csak a szörnyűséget látja, mert ez mind őbenne van?

Pók Katalin, Hungary First 

Új hozzászólás