A kenyérmezei csata

Cabe Ferrant küldte be 2018. 10. 10., sze - 17:27 időpontban

Báthory István erdélyi vajda, Kinizsi Pál temesi ispán és Vuk Brankovic - szerb szövetségesük - nem igazán lehettek babonás emberek. 1479. október 13-án ütköztek meg Kenyérmezőnél a magyar területen fosztogató török Isza és Ali Kodzsa bégek hadseregével.

Hunyadi Mátyás 1458-as trónra kerülése után furcsa háború kezdődött a törökkel. Az oszmánok - okulva 1456-os, nándorfehérvári, világraszóló kudarcukból - nem indították komolyabb hadjáratot Magyarország ellen. De ez korántsem jelentett békét. Mindkét fél kísérletezett kisebb-nagyobb portyákkal a másik területén, igyekezett időnként egy-egy végvárat elfoglalni az ellenségtől.

Mikor 1479-ben a törökök befejezték a Velencével vívott háborújukat, úgy vélhették: éppen itt az ideje lendíteni kicsit a dolgokon és megvitatni Havasalföld, valamint Moldva hovatartozását. Abban az időben, a törököknél az ilyen „vitáknak” kézenfekvő lezárása volt egy jó kis katonai akció. Már tavasszal Szendrőnél elkezdték a csapatösszevonásokat, de a tényleges hadjáratra csak jóval később, ősszel kerítettek sort. Októberben törtek be Erdélybe. Már ez sem volt igazán okos ötlet tőlük, a közelgő tél miatt nem is gondolhattak hosszabb akcióra a havasok táján, legfeljebb, amolyan rabló-kirándulásra. A török hadhoz - többé-kevésbé kényszer hatására - csatlakozott IV. Basarab, a havasalföldi vajda is, igaz csak szerény erőkkel.

Miután átvágtak Havasalföldön, a törökök nekifogtak, amiért tulajdonképpen jöttek, ami a „szakmájukba” vágott. A villámgyorsan száguldozó török lovasok napok alatt számos település fosztottak ki, égettek fel, rengeteg zsákmányt és foglyot - főleg nőket és gyerekeket - ejtve.

Báthory István, talán taktikai okokból, talán másért, de nem támadt azonnal a török seregre. Feltehetően ki akarta várni, hogy azok „belefáradjanak” a rablásba. Hogy erről mi lehetett az áldozatok véleménye az már egy másik kérdés…

Annyi viszonyt bizonyos, hogy mikor Ali Kodzsa és Isza bég már hazafelé készülődött a csapataival - a törökök nemigen szerettek hidegben háborúzni, a zsákmány is lelassította a seregük mozgását. Talán a török vezérek nem is szívesen vállaltak volna egy igazi ütközetet komolyabb magyar erőkkel, mert a seregükben az irreguláris egységek - mondjuk ki nyíltan: a rablásra szakosodott csapatok voltak a többségben.

„…az akindzsik zsebei úgy telve voltak ezüsttel és arannyal, mint a tavaszidő nárcisszal és bimbókkal, kezük és markuk oly üres és terméketlen maradt, mint őszidőn a mandulafenyő és a platán. Bár vágyaik kongó serlege és kívánságuk üres erszénye megtelt, és a zsákmányolt kincs mézének íze megédesítette szájukat, a vereség mérges fullánkjának keserétől boldogságuk szomorúságra fordult.” (Kemalpasazádé török történetíró a kenyérmezei csatáról)

A magyarok végül október 13-án érték be a - törökök számára nem valami jól csengő nevű - Hunyad vármegye határán lévő Kenyérmezőnél táborozó török sereget. A csata körülbelül délután egy órakor kezdődött és mindjárt úgy is látszott, hogy a törököknek áll a zászló. Bonfini és török krónikások leírása szerint ugyanis Báthory lova megbotlott és ő földre került. A vezér „eleste” pánikot okozott a magyar seregben. Báthory azonban nem veszett oda, bizonyos Nagy Antal nevű magyar vitéz kimenekítette szorongatott helyzetéből. A két szárnyon a törökök már-már visszaszorították a támadó magyarokat, de ekkor indítottak rohamot a két karddal is hadakozó Kinizsi Pál nehézlovasai.

Kinizsi Pál egy késői ábrázolása, amely 17. századi huszár egyenruhában ábrázolja, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest A kenyérmezei csata
Kinizsi Pál egy késői ábrázolása, amely 17. századi huszár egyenruhában ábrázolja, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

A könnyű fegyverzetű, lovas akindzsik nem állhatták a velük a harcot. Ezt látva a rémült Ali Kodzsa egyszerűen magára hagyta az embereit, vezértársát és elmenekült a harctérről. A törökök zavarát kihasználva, Kinizsi Pálnak sikerült oldalba kapni a Báthoryt szorongató sokaságot. Erre persze az addig még csatát álló, kitartó török seregtestek is megfutottak.

Innen pedig már nem is csata zajlott, inkább menekülő rablók üldözése és lekaszabolása. Elesett Isza bég és két másik bég is, a török erőkből alig maradt hírmondó, bár Bonfini valószínűleg erősen túloz, mikor azt írja, hogy a törökök vesztesége harmincezerre rúgott. A mai vélemények szerint az egész török sereg nem lehetett ekkora. Mindenesetre: akármekkora is volt: gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Havasalföldi támogatóik nagyrésze is odaveszett.

A magyarok vesztesége körülbelül háromezer fő lehetett, viszont sikerült a keresztény rabokat kiszabadítaniuk, akik aztán részt vettek a menekülő törökök üldözésében, a maradék ellenállás felszámolásában.

Itt esett meg a legendás ünneplés, melyről így írt Bonfini:

“Majd amikor Bacchus felhevítette őket, vitézi táncba kezdtek. Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó kiáltozásuk mindent betöltött. Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből.”

Válaszul a török próbálkozásra, Kinizsi behatolt Szerbiába, ahol még többször volt szerencséje találkozni Ali béggel. A bég kevésbé tarthatta szerencsésnek magát, mert valamennyi összecsapásban alulmaradt…

Nyitókép: Ion Osolsobie festményének egyik litográfiája a kenyérmezői csatáról. A képen az látható, amikor Kinizsi kimenti az erdélyi vajdát. (Wikipédia)
Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Honvedelem.hu; Jakd.hu; 24.hu; Crowland.uw.hu

Új hozzászólás