A wikiwand újabb hazugságai, ezúttal Sándor Klára álláspontjáról

Varga Géza küldte be 2019. 04. 15., h - 05:14 időpontban

A wikiwand engem ekéző szócikkében az egyik bekezdés említi a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünket, meghamisítva hivatkozván Sándor Klára egyébként ugyancsak téves és rosszhiszemű értékelésére. E komolytalan vélemények okot adnak annak megfogalmazására és közreadására, miképpen is látom e közös munkánk jelentőségét az eltelt 26 év távolából.  

 

 

 

1. ábra. Az 1993-ban megjelent kötet, amelyről a wikiwand szerkesztői ma sem tudnak megfeledkezni

 


A történet


A fent látható kötetet Simon Péterrel és Szekeres Istvánnal hárman írtuk. Én kértem fel őket egy-egy cikk írására.  

 

Simon Péter, az ELTE tanszékvezetője korábban elküldte nekem véleményezésre ama cikke tervezetét, amelyik később meg is jelent a Magyar Heroldban. Ő ezzel a cikkével lépett be a rovológusok közé és mindjárt emlékezeteset alkotott vele. Kedves ember volt, akivel öröm volt együttműködni. Amikor e kötet ötlete felmerült bennem, kézenfekvően gondoltám rá szerzőtársként. Örülök annak, hogy a kérésemre megírta a kötetben közölt A székely írás eredetéről c. cikkét, mert máig ható érvényességű gondolatokat fogalmazott meg benne. 

 

Szekeres István műszaki ember, akivel előadásokon és konferenciákon ismerkedtem meg. Őt az 1956-os tevékenysége miatt üldözte a pártállam, ezért nem lehetett történész, mint azt szerette volna. Azonban - ezt a legszigorúbb kritikusaként jogom van elmondani - kívülállóként is olyan jelentős felfedezéseket tett, amivel sok szakképzett írástörténész életművét túlszárnyalta. Számára nem kérdéses, ami sok nyelvésznek, régésznek és történésznek ma is megfekszi a gyomrát (mert nem ismerik a magyar írástörténetet), hogy a székely betűk korábbi szójelekből alakultak ki s e szójelek párhuzamai megtalálhatók a hunoknál, az ótürköknél és a kínaiaknál is. A fenti kötetben az Őstörténetünk írásjelekben c. dolgozata jelent meg, aminek a kéziratán vagy két hónapot dolgoztam Ecsedy Ildikó sinológus, Du Yaxiong professzor és Horváth Izabella segítségét is felhasználva, míg az közölhető lett.   

 

 

2. ábra. A wikiwand így hamisítja meg Sándor Klára könyvünkről közreadott álláspontját 

 


A kötet 6500 példányban jelent meg és alig néhány darab van még belőle raktáron. Az állóvízbe dobott kőnek bizonyult, mert az elmaradt rendszerváltást követően a nemzet ki volt éhezve az igazságra és két kézzel kapott minden után, ami a hazug finnugrista ős- és írástörténet helyett valami komolyan vehetőt kínált. Eljutott szinte mindenkihez, akit ez a téma érdekelt. 


Máig emlékezetes néhány korabeli vélemény a kötetről.


Az egyik vevőm mindjárt három példányt is vásárolt, azzal a felkiáltással, hogy ez a cím akkora hülyeség, amiből neki több példány is kell.


Egy fiatalember azt mondta, hogy ő reggelenként Gondos Béla könyves kirakata előtt ment a munkahelyére és abban minden reggel szemet szúrt neki a könyvem címe. Hiába mondogatta magában, hogy ez marhaság, a minden reggel látott címlap végül nem engedte továbbmenni, meg kellett vásárolnia belőle egy példányt. - S akkor kinyílt előttem egy világ - mondta.  


Sokan lehettek így, mert évtizedekkel később is emlegetik a kötetet az új és újabb ismerőseim és a munkában társaim, mint például Révész Péter professzor úr is. 


Ez a kötet segített lerombolni a száz éven keresztül hangoztatott, ám sohasem bizonyított akadémikus téveszmét a székely írás ótürk-glagolita (végső soron arameus) eredetéről. A Vörös Hadsereggel és a könyvkiadás monopóliumával biztosított finnugrista elmekonstrukciók alkotói ezekben az években kezdhették el annak ízlelgetését, hogy mi van akkor, amikor az addig lenézett közönség visszabeszél. Nem csak az írástörténetben járatlan értelmiségiekre hatott a kötet, hanem azokra a nyelvészekre, régészekre és történészekre is, akiknek a szakképzettségükből kifolyólag elvileg érteniük kellene a székely írás eredetéhez. (1)

 


A kötet hatása a "tudomány" képviselőire


Elsőként Benkő Elek régész (ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója) reagált a kötetre. A Magyar Nyelv 1994. júliusi számában úgy fogalmazott, hogy a székely írás "még tisztázatlan eredetű". Tette ezt annak ellenére, hogy korábban vagy száz éven át egyértelmű volt az akadémikus "tudomány" álláspontja a székely írás ótürk eredetéről. Nem támasztotta alá, miért alakult ki benne ez az új álláspont, ám a cikkéből kiderül, hogy olvasta az egy évvel korábban megjelent, Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünket, amelyben leszámoltunk az ótürk eredeztetés délibábjával. 


Róna-Tas András (az akadémikus rovológia korelnöke) és tanítványa, Sándor Klára 1996-ban írta meg, hogy a székely írás eredete ismeretlen és a székely írással kapcsolatban (a "tudomány" számára - VG) minden alapvető kérdés tisztázatlan. Ezt később Ráduly János és mások is megismételték, vagyis az akadémikus kör és holdudvara átengedte a terepet azoknak, akik a kérdés megválaszolása érdekében a finnugrista szemellenzőktől mentesen is tudnak gondolkozni és dolgozni.


Sándor Klára szintén megemlíti ebben az emlékezetes tanulmányában a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünket, vagyis az akadémikus álláspontban bekövetkezett jelentős fordulatban döntő szerepe volt a dolgozatainknak.



Sándor Klára megjegyzése a kötetünkről

 

"A szóban forgó kötetet (Varga Géza szerk.: Bronzkori magyar írásbeliség. Bp. 1993) az Írástörténeti Kutató Intézet (?) jelentette meg a Lakitelek Alapítvány támogatásával, és a kötet előkészítő munkálataihoz - ahogy az előszóból kiderül - a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1992. évi közművelődési pályázata és Budapest XII. kerületének önkormányzata is „nélkülözhetetlen anyagi és erkölcsi" támogatást nyújtott. A kötet előszavában a Kiadó (sic!) Kiszely Istvánt idézi, aki szerint „agyonhallgatott és félreértelmezett ismerethalmaz volt ez, a magyar tudóstársadalom képzett elméinek megbecsült kutatási területe helyett inkább az amatőrök vesszőparipája". Kiszely Istvánnak ezzel a kijelentésével ez alkalommal egyet lehet érteni, s azzal is, ahogy a Kiadó a gondolatsort folytatja: „a helyzet alapvetően napjainkig sem változott meg". Kár, hogy a könyvet leginkább csak a szerzők önéletírásaként vagy szociálpszichológiai-kultúrantropológiai szempontból érdemes olvasni."


Sándor Klára akkor még nem vehette észre, hogy a kötetben előadott álláspontunkat azóta sem kellett megváltoztatnunk (2), mert minden újabb felfedezés erősíti azt. Ellentétben vele és professzorával, Róna Tas Andrással, valamint a rováskorpusz készítésében ma véle együttműködő kollégéjával, Benkő Elekkel, akik kénytelenek voltak elvetni a korábbi nézeteiket s azóta sem álltak elő semmivel az eredet kérdésében. Ők bizony - a könyvünket olvasván - mindannyian leselejtezték az akadémikus "tudomány" álláspontját a székely írás eredetéről. Kénytelenek voltak vele, mert a "tudományos" álláspont megalapozatlannak bizonyult s éppen a mi kötetünk rántotta le róla a leplet. Ezért a száz évig hangoztatott ótürk eredeztetési fantazmagóriát elvetették és az akadémikus "tudomány" nagyobb dicsőségére kijelentették, hogy nem tudják, milyen eredetű a székely írás. 


Korántsem véletlen, hogy azóta sem tudtak e témában semmi komolyan vehetőt mondani, hiszen a finnugrista prekoncepcióik és a módszertani hiányosságaik megakadályozzák őket ebben. A tudáshoz, a tudósi léthez, a felfedezésekhez nem elegendő a végzettség, a tudományos fokozat és a beosztás, hanem célirányos kutatás, munka és becsület (a kutatási cél érdekében a témában - esetleg másként - gondolkodókkal való tudományos igényű párbeszédre való képesség) is szükséges. A kialakult helyzet csupán azt tükrözi, hogy a szükséges kutatást nem az akadémikus "tudomány" képviselői, hanem mi végeztük el.


A szakmabeliek közül még azok jártak el a legjobban, akik bevallották, hogy nem tudják megmondani, honnan is ered a székely írás. Aki ugyanis ragaszkodott az ótürk eredeztetéshez (mint Vásáry István), vagy új válaszokat keresett (mint Horváth Iván és Zsupos Zoltán), csak azt bizonyította be, hogy fogalma sincs a kérdésről. 


Nincsenek tisztában sem az írástörténet tényeivel (hogy a székely írás jeleihez hasonlító jelek már a kőkorban el voltak terjedve a Pireneusoktól Dél-Amerikáig), sem az alkalmazható módszerrel (hogy a székely írást csak szójeleket alkalmazó írásként lehet rokonítani más írásrendszerekkel). A kötetünkről (vagy úgy általában a másként gondolkodókról) szólván azonban szinte mindannyian kiosztották a finnugrista jelzőkészletet (a dilettánstól az elmebetegig), mert nagyjából ez minden, amire az egyetemi oktatás felkészítette őket és amire a saját tehetségükből futja. 


A fenti körülményt (hogy az akadémikus "tudomány" képviselői vagy nem tudnak megoldást, vagy megalapozatlan ötletekkel állnak elő, miközben mi rendületlenül haladhatunk a kötetünkben kitűzött úton), aligha lehet másként, mint az akadémikus "tudomány" elképesztő csődjeként, egyúttal a kötetünk sikereként értékelni. Sándor Klárának az eltúlzott önbizalma miatt(?) nem esett le, hogy ez most nem az a helyzet, amikor egy becsületes ember a finnugrista jelzőkészletet kioszthatja. A teljesítményéhez jobban illene a szerénység.


Csak találgatni lehetne, miért írja azt Sándor Klára, hogy ezt a kötetet "a szerzők önéletírásaként" lehetne olvasgatni. Ha valaki nagyon kíváncsi az életünkre, az persze elolvashatja ezt a kötetünket is, de attól ezt még nem lehet önéletírásnak minősíteni. Én legalábbis közölném az önéletírásomban a születésem évét és helyét, beszélnék a családomról, meg a tanulmányaimról és persze a munkahelyeimről is. Ám ebben a kötetben minderről egy szó sem esik sem az én, sem a szerzőtársaim esetében. 


Sándor Klárának az a másik gondolata sem ránk jellemző, hogy a kötetünket inkább csak "szociálpszichológiai-kultúrantropológiai szempontból érdemes olvasni". Ez mostanában egy divatos pótcselekvés finnugristáéknál. Ha nem tudják tudományos igényű érveléssel megcáfolni a bírálóikat, akkor ilyen lapos mellébeszéléssel próbálnak meg kitérni a kritika elől. Mintha nem az ő szakmai képzetlenségükkel és prekoncepcióikkal lenne baj, hanem a mi szociálpszichológiai és kultúrantropológiai helyzetünkkel. 


Van azonban olyan nézet is, amiben azóta is egyetértünk Kiszely Istvánnal is, meg Sándor Klárával is. Közös az álláspontunk a tekintetben, hogy ha az akadémikus "tudomány" nem képes ellátni a feladatát (és legjobb kutatóinak tehetségéből csak egy "nem tudom"-ra és a helyettük a munkát elvégzők csepülésére futja), akkor a körön kívülieknek kell megválaszolniuk a tudomány előtt évszázada valódi válasz nélkül tornyosuló kérdést. Ezt a mindmáig meg nem cáfolt választ tartalmazza a most tárgyalt kötetünk is.

 


Így hamisítja meg Sándor Klára fenti álláspontját a wikiwand


"Sándor Klára nyelvész 1996-ban a székely rovásírás történeti kutatásának hiányosságaival kapcsolatban szóba hozta Varga Géza egyik munkáját, a Bronzkori magyar írásbeliséget, amelyet a szerző 1993-ban jelentetett meg. Sándor Klára hangsúlyozza, hogy szükség van a rovásírás tényszerű és tudományos leírására, hiszen a magyar nyelvtörténet és írásbeliségnek fontos része. Erre azonban Varga Géza könyve nem alkalmas, mely csupán gazdag fantáziában és dilettantizmusban, és sokkal inkább a szerző önéletírása, amelyet szociálpszichológiai-kultúrantropológiai szempontból érdemes olvasni."[25]


Elképesztő az a felületesség, amit a wikipédia/wikiwand szerkesztője megenged magának.  Annak idején a tanító néni mondhatott neki valamit arról, hogy a kutatás és a munka hasznos dolog. Ez lehet az oka, hogy Sándor Klára tanulmányának figyelmes elolvasása és megértése nélkül, pusztán a hasára ütve (talán Sándor Klára politikai szerepvállalását, meg a professzori beosztását tisztelve?) azt adja Sándor Klára szájába, hogy "szükség van a rovásírás tényszerű és tudományos leírására, hiszen a magyar nyelvtörténet és írásbeliségnek fontos része". 


Holott Sándor Klára ennek éppen az ellenkezőjét írta a tanulmányában: "az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele (a székely írással - VG) egyáltalán foglalkozni".


Sándor Klára a gazdag fantázia és dilettantizmus kifejezéseket sem használta és egyetlen szerző önéletírása helyett a szerzők önéletírásáról beszélt (persze minden ok nélkül, mint azt fentebb már tárgyaltuk, hiszen a kötetben nincs önéletírás). Azaz a wikipédia/wikiwand szerkesztői még az eleve tendenciózusan kiválogatott, téves és elfogult forrást is meghamisítják, még nagyobbat lódítanak az ügy érdekében. Hogy mi lehet az a cél, aminek érdekében ilyesmire képesek? Nyilvánvalóan nem a közönség tájékoztatása, hanem a tendenciózus félrevezetése, a kötetünkkel elért eredmények letagadása. Ennyit is érnek a szerkesztő urak, meg az általuk összehazudott wikipédia/wikiwand. 

 


Jegyzet


(1) A nyelvészeknek, régészeknek és történészeknek csak elvileg kellene érteniük a székely írás eredetéhez, valójában pillanatnyilag nincs esélyük arra, hogy biztos tudást szerezzenek e kérdésről az egyetemeken. A professzoraik ugyanis - az egymásnak és saját maguknak is ellentmondó, a megfelelő módszer és a tények ismerete hiányában készített dolgozataik alapján - semmi komolyan vehetőt nem tudnak mondani e tárgyban. A többször dokumentált gyakorlat alapján a legmaradandóbb, amit egy diák ma megtanulhat az egyetemeken a székely írás eredete és leírása tárgykörben, az csupán a finnugrista jelzőosztogatás (a dilettánstól az elmebetegig), amivel a másként, vagy egyáltalán a gondolkodókat, a helyettük a kutatást elvégzőket illetik.  


(2) A kötet szerzői több olyan megállapítást tettünk, amit azóta sem kellett módosítanunk, sőt az eltelt időben végzett kutatás további alátámasztását jelenti az akkor kifejtett álláspontunknak.


- Simon Péter a kötetünkben megfogalmazta, hogy a székely betűk az ősvallás jelképeiből, egy Kr. e. II. évezredbeli hieroglif írásból alakultak ki a Kaukázustól délre. Az ősvallási alkalmazás tényét azóta vagy negyven jel esetében mutattam ki. A székely jelek ősét Kertész Péter is egy hieroglif írásban találta meg, továbbá én is használom a magyar hieroglif írás kifejezést a székely írás előzményére - azaz még a szóhasználaton sem kell változtatnunk. A Kaukázustól délre használt hettita hieroglif írással pedig 20 formai, azon belül 12 tartalmi egyezést mutattam ki. Mindezek Simon Péter zseniális felismerésének igazát tanúsítják. 


A székely írást alfabetikusként kezelő akadémikus szerzők eközben sorra könyvelhetik el a kudarcaikat. A kötetből nagyjából semmit meg nem értő Máté Zsolt például megpróbált csomót találni a kákán. Nem sikerülhetett neki. Azt állította, hogy a kötetünk három szerzőjének álláspontja ellentmond egymásnak, de csak az bizonyosodott be, hogy a nikolsburgi ábécé sorvezetésével sincs tisztában. A tévedését átvette Róna-Tas András is, meg Sándor Klára is. Utóbbi - miután felhívtam a figyelmét a hibára - úgy próbálta meg "menteni" a helyzetet, hogy "megforráskritizálta" a nikolsburgi ábécét. Minden ok és magyarázat nélkül felülbírálta a korabeli korrektúrajelet (amit már Németh Gyula és Jakubovich Emil is helyesen értékelt) és úgy helyezte el a "tprus" jelet, hogy az megfeleljen a téveszméiknek. 


- Szekeres István hun, ótürk és kínai jelekkel rokonította a székely jeleket és egy világmodellből, a kínai szélrózsából vezette le őket. A világmodellek jelentőségét aláhúzza, hogy a kötetben közölt cikkemben magam is az énlakai mennyezetkazetta (tehát egy másik világmodell) jeleiben találtam meg a szójeleinket. A kötet megjelenése óta sorozatban  tárom fel a világmodelleket, bizonyítva ezzel Szekeres István igazát is. 

 

- E sorok írója az ősvallási célú preírással (egy korlátozottan használható hieroglif írás széles körű elterjedtségével) magyarázta azt a jelenséget, hogy a székely jelek párhuzamai sok jelrendszerben megtalálhatók. Egy matematikai valószínűségszámítással, amit Nemetz Tibor segítségével végeztem el, azt is bizonyítottam, hogy a szinte mindenütt előforduló hasonlóságok nem a véletlennek, hanem a genetikus kapcsolatnak köszönhetőek. Ez a felismerés az eltelt idő alatt egyre fontosabbá vált, mert csak ennek ismeretében lehet megmagyarázni a székely jelek szinte mindenütt felbukkanó párhuzamait. Akik erre a tényre (az írás monogenezisére és a székely írás e téren megmutatkozó központi szerepére) nem figyelnek, azok sorra vallanak kudarcot (mint pl. Zsupos Zoltán, aki a germán rúnákból próbálta meg levezetni a székely írást). 


 

Irodalom

 

Simon Péter - Szekeres István - Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.

 

Új hozzászólás