A leláncolt Biblia

Turi Török Tibor küldte be 2019. 05. 03., p - 18:32 időpontban

 

– Plébános uram, nagy a baj, ellopták a Bibliákat a padokról! – futott Aba, a templomszolga papja elébe.

– Isten bocsássa meg neked pogány szavaidat! Miről beszélsz? – Körbenézett, és bizony a hatalmas templomhajó ívei alatt laposan húzódó könyöklőn, padokon, nem látott egyet sem.

– Eredj, hívd a poroszlókat! Mióta István urunkra öntötték a keresztvizet, ilyen nem esett Magyarhonban.

Érkeztek is számosan mind a kilenc faluból, kik idejártak misézni legalább hetente. Most is csak az maradhatott honn, ki a tűzre vigyázott, de bizony sem a hatalmas kéttornyú isteni hajlékban, sem az erődfalak környékén nem jártak szerencsével. Eljött az úr is várjobbágyaival, de még a püspök is Veszprémből.

– Nyoma veszett több tucatnyi Bibliának. Nem szülhette anya az sátánfit, ki elorozta e nemes irományokat! Gizella királynénk hírét vette, és nagylelkűen társzekérnyit küldött lelkünk üdvére.

Ezentúl nappalon és éjszakán párban alabárdosok vigyázzák féltett kincsünket – mondta a püspök a szószékről.

Mikor a sekrestyében a kenéz is szóhoz jutott, nehezményezte a katonák kiállítását, mert a falunak kell őket elkvártélyozni.

– Jobb lenne padhoz láncolni mindet, de mi végre is annyi könyv, hiszen két kézen meg tudom számolni az írástudókat a nemes vármegyében.

És ekként döntöttek. Fordult is a lomha nagy batár Gizella bajorjaival, és alig hétre rá több sing lánccal érkeztek. A kovács alapos munkát végzett. Bibliát fúrtak és padot. Íródeákok gyötrelme és az asztalosok verítéke örök frigyre lépett. Azaz örök csak a kinyilatkoztatás és az üdvös hit, mert gyertyaszentelőkor több láncvég árván lógott a padokról.

– Teringettét! Az ördöggel kellene vigyáztatnunk a templomot! – kelt ki magából a harangozó.

– Miért pont azzal?

– Mert nem engedné hazavinni!

– Pontosan őkelme?

– Igen, mert azt is sokallja, amit itt kibetűznek belőle!

– Lehet ám, az írástudatlanok között van a pokolravaló, mert otthon hamuba írva gyakorolja a bennvalókat.

– Minden hamut, akár égbeszálló pernyét is üldözőbe veszünk! – szólt a falu bírája.

– Ki bírja az írást, csak az ismerheti meg az Írást – mondta a kántor.

– Hiszen deákul vagyon az írva. Sylvester János és Károli Gáspár félezer év múlva fogja csak Hungária nyelvére átültetni Urunk könyvét – szólt a várbéli kamarás.

– Ha a Mindenhatónak igéit jól plántálná a pap híveknek üstökébe, nem lenne ekkora fogyás a könyvekben.

– Zavarjuk el! – szólt Dózsa Györgynek ősapja – Miénk marad a tized.

– Igaz, így igaz! – mondta Bánkról Tiborc.

– Inkább lopott Bibliát, mint földönfutó papot! – szólt a kántor.

– Maga is csak hazabeszél! Könnyebb a textusokat kántálni, mint megfogni a kapanyelet! – replikázott Dózsa őse.

– Szűzmáriátlanok kendtek, mert maguknál egyre megy, hogy van-e valami a lánc végén, vagy nincs – adta vissza a temploménekes.

– Egyik végére sem kellene kötni semmit. Mi több, láncot sem szabadna behozni, kivéve a hölgyek lornyettjeit – de hol is van még a barokk! – kapott fejéhez a sekrestyés.

 

Szpáhik lovagoltak a templom előtt. Budát az ádáz török ármánnyal bevette. János király maghalt, fele magyar Ferdinándhoz, a másik a szultánhoz húzott.

Zsákmányra éhes martalócok törték be a méretes tölgyfaajtót, és mit nem rejtettek el az altemplomban a plébánosék, rabolni kezdték. Sorsára hagyott öreg néni gubbasztott a szentély sarkában. Magyarul törve beszélő katona lépett oda.

– Mik lenni azok láncon a padokon?

– Biblia, édes fiam.

– Mi lenni az, mint a Korán?

– Igen, olyasféle.

– Miért lánc lenni rajta?

– Mert ellopják, édes fiam.

– Nem akartuk mi vinni el!

– Nem ti.

– Hát?

– Mi.

– Ti lopni el tietek Koránt?!

– Igen – nézett a mama, és nem hitte, ezen barbárok között nem csak félni, de szégyellnivalója is akad.

Kardját a török felemelte, és megfordult. Kiáltott, mire társai kelletlenül kifelé indultak.

– Én itt félni lenni! – szólt vissza és követte a többieket.

– Jól is teszed, fiam, mert itt a lopott Bibliában keresik Istent. Kevés már itt a Tomori Pál…

Kitotyogott. A muszlinok porfellegét már a Bakony rengetege nyelte el. Égett a mellékhajó teteje. Emberek vízzel telt vödrökkel siettek. Sikerült hamar eloltaniuk, mert ők nem lyukas dézsába öntötték a vizet, mint papjaik évszázadokon keresztül…

 

Abba kellett hagyni a misét, mert a miséző kuruc katonák egyike tárogatóval kezdte kísérni az orgona öblös hangját és a hívek énekét.

– Rákóczinak kurucai nem átallják megzavarni a szentmisét?! – hangzott a dörgedelem a szószékről.

– Mi csak a flótánkkal adni akartunk, de mint látom a leláncolt Bibliákat, a labancok inkább vinni óhajtottak – szólt a brigadérosuk.

– Az nem a császáriak miatt van… – csend támadt, a szentélybe szorult a mondat. A falusiak egyike félhangosan folytatta.

– A hívek miatt van, mert hazaviszik „házifeladványul”, és nem hozzák vissza, vagy ki tudja milyen sorsot szánnak neki.

– Atyám, mikor én a nagyszombati konviktusba jártam, és ha mindenikünk szekundát kapott, akkor a rektor nem tőlünk vonta el a kijárást és a szombati csörögefánkot, hanem a professzortól! Érti-e?

A pap dühös volt, a hívek nem mertek felnézni.

– Akkor menjünk csendben vitézek, ez a gálya úgy látom már léket kapott!

 

Díszhuszárok lovasbandériuma vonult el a macskakövön. Omnibusz vaskerekei zörögtek a síneken, majd fémesen cikkant, ha kereszteződéshez ért. Ünnepi ruhában polgárok, mesterek, ropogósra keményített szoknyában cselédlányok és kendős kofák lepték el a padokat. A vigyázatlan primadonnának feltépte csipkekézelőjét a durva lánc.

– Óh, jajj! Miért nem szerelik már le ezeket itt?! Kerülgetem már kisded korom óta.

– Nem kellene lányom, ha fejünkbe lenne a Biblia. Iderögzíteni azért kell, mert sokak iszákjukba dugják, és nem az eszméjükbe – szólt egy öreg hivatalnok külsejű polgár.

– Ki dicsérni jön ide, az istenes, ki a Bibliáért, az istentelen – nyilatkozta a hölgy, valószínű az anya.

– Igen, hölgyem, ki lopott Bibliáját forgatja, bűneit lapozza. De most jut eszembe: Kommunisták pártértekezletén megrótták Schwartz elvtársat, mert megütötte feleségét. Elmondták, hogy ő nem jó elvtárs, és ezért írásbeli megrovásban részesítik. A bűnös önkritikát gyakorolt, és megbánást tanúsított. Ekkor egy ügybuzgó párttag a következő kérdést tette: „Párttitkár elvtárs, mondja meg nekem, ki is a jó elvtárs?” A válasz: „Elvtársak, szavaim egyben a taggyűlés tanulsága is, jegyezzék meg jól, hogy azon elvtársak, kik verik a feleségüket, nem jó elvtársak, na most, azok az elvtársak, kik nem verik feleségeiket, mind jó elvtársak.”

Ó, jaj, de elszállt az idő velem! Ez már a kádári korszak, és még csak a millenniumnál tartunk! Bocsásson meg asszonyom, folytatom az idevágó mondattal: az a hívő, ki lopja a Bibliát, az rossz ember, aki nem, az viszont mind jó ember! De botorul hangzik már most is, de hogyan majd akkor…

– Alkalom szüli a tolvajt, nem kell ide járni, nem is lopunk Bibliát – szólt egy vastag hang hátulról, melyet kuncogás követett.

– Vagy a tisztelendő úr végzi rosszul a munkáját, vagy túl jó ára van a szabadpiaci Bibliának! – mondta egy elől ülő polgár.

– Ahogy a lélek sorvad uraim, úgy fogy a szent könyv is – zárta le a témát a hivatalnok és az orgona felbúgó regiszterei.

 

Kora nyári fáradt reggelre ébredt a város. A becsúzlizott templomablak felső harmadán kondenzcsíkok zebrázták az eget. Diszkóból hazaimbolygók könnyítettek magukon a templomkerítés rácsán keresztül. A villamosok is elindultak, a gíroszosok felrakták méretes húshengereiket. Nyugdíjasok java csirkeszárny-akcióra hegyezték a délelőttöt, és a csarnok felé húzták görgős szatyraikat. Néhányan a szomszédos templomban hajladoztak a szenteltvíztartó előtt, és fájó térdeiket rogyasztva fordultak az oltár irányába. Elkezdődött a liturgia. Az Isteni hajlék lassan megtelt, mert szeretik a papot.

– Tudjátok, testvéreim, hogy megszabadítottam béklyóitól a Szent Bibliákat. Öröm volt bízni, tudni, hogy évszázados fogságából szárnyaira ereszthettem a bizalmat. De ez csak hívők felé sikerült, mert számos példány azóta eltűnt, és a bolhapiacon árulják. Jó pap holtig tanul! – mondják, de én már szívesen bele is halnék, mert bizalom nélkül mit sem ér e földi pályafutás!

– Ki kellett volna írni a bejárat fölé, hogy: „Bibliát lopni tilos!” – szólt Lehel gimnazista társának.

– Benne van, te hülye, benne van a tízparancsolatban, hogy: ne lopj!

– Nagyon el lehet dugva! Azért viszi a piacra, hogy ott kibetűzgesse, ha ha ha!

A mise végén a kerület félbolondja, egyben avantgard írója, láncköteggel a kezében nyomult a kiáradó tömeg ellenébe.

– Mit csinál, művész úr?

– Láncot hoztam.

– Minek, a Bibliákat lopják!

– A padokra hoztam, lerögzíteni a pádimentumra…

Odalépett a plébános.

– Nem szabadna ezt itt csinálni…!

– Tudja, Atya, én a maga helyében mikor meglátom az üresen lógó láncokat, eldobtam volna a reverendámat!

– A templom felszentelése óta, ha a papok csak úgy lehányták volna magukról az ornátust, már oltári szentség sem lenne, nem hogy gazdátlan lánc!

 

Európa térképét átrajzolták, dehogy, átradírozták. A nagyhatalmi szembenállás, félve egymás tömegpusztító eszközeitől, csökkent. Ázsiai menekültek java visszatért otthonába. Fosszilis üzemanyagokat már nem használnak. Elektromos és hidrogén üzemű gépek teszik kényelmessé és lustává az embereket. Fokmérő a javak minősége, de inkább a mennyisége. A szellemi nagyság hóbortja már csak az idősek agyréme. A romantikus sablonokkal felsámfázott cselekményreceptek fuldokolni kezdtek az irodalomban. A genetikusok hatékony DNS-beavatkozásának eredményeként a házi kedvencek, kutya, macska, sertés, borz, kezdetleges hangképzéssel megértetik magukat. Egyneműek szexuális érintkezése – bizonyos népfajok letűnésével – divatját múlta. Mihelyt megszűntek a tömegkommunikációban úgymond trendivé tenni ezen aberrációkat, úgy tűntek el, mint a légpárnás gördeszkák, trapéznadrágok és fonott nyakkendők. Az égen sem repülnek már sugárhajtású repülőgépek. Az autókban már a vezetőülés is elforgatható.

Jézus Krisztus megfeszítése óta nem járt a földön. Hát alászállt, és ballagott volna a régi kikövezett járdán, de a plasztik út mozgott alatta. Megbékélt ezzel is. Bámészkodott. Hatalmas dísztelen üvegtömbök között vitte útja. Ezekben laktak a városiak. Fénycsíkok vették körbe. Magas, kéttornyú, ősi templomhoz érkezett. A bejáratnál rosszarcú emberek álltak. Egyik kántált, néha csuklott:

 

„Ha megdobnak kővel,

dobd vissza kenyérrel,

vagy add vissza tenyérrel,

avagy kardnak hegyével.

Ha pofája e…”

 

– Hagyd már abba, te bunkó, nem látod milyen szúrós szemekkel néz az a muksó. Nem tetszenek neki a „trilláid”!

– Rád is férne egy kis biblialopás, talán belelapoznál… ha ha ha! – mondta a nótás kedvű, és bement italra való könyvért, de kisvártatva sápadtan támolygott ki.

– Mi van, miért nem hoztál?

– Átvágtalak, én csak gyónni akartam, de képzeld, a pap kezében vasfűrészt láttam!

Isten Fia arra gondolt, azt teszi, mint nemrég a jeruzsálemi Nagy Templomban; de most nem e kufárokat, hanem a papokat veri ki a hajlékból.

Aztán gondolkodott. Nem volt-e nagyobb bűn leláncolni a Szent Könyveket, mint most a papnak üzletelni vele?

Milyen világot teremtett apám? Úgy járok, mint múltkor?! Azért láncolták le akkoriban és azóta, mert minden pap fűrésszel jár? Ha csak egy, de mindenik, mert ismerve saját lelküket, egymás miatt vernek vasat rá. Hagyjam sorsára a kivételeket is?

Nem ment be még javító szándékkal sem, mert jobban fájt neki az isteni könyv megláncolása, mint önnön akkori és mostani keresztre feszítése…

 

                                                                                                                          Turi Török Tibor

Új hozzászólás