Pamacsaim

Turi Török Tibor küldte be 2019. 06. 11., k - 19:06 időpontban

 

Szüleim, nővéreim fele és sógoraim már a mennyországban sütik a paprikáslisztbe forgatott tiszai keszeget, és koccintanak hozzávaló csongrádi kadarkával. Megperzselt elköltözésük nagyon. Gyula sógorom, ki apám helyett apám volt, megégetett. Húsbavágó így beleltározni szeretteinket, de ki sokat él, sokat is temet.

Wass Albert Voltam című életrajzi regényében írta, hogy kedvenc kutyája, ha eszébe jut – fél évszázad távolából is –, szemei könnybe lábadnak.

Nekem is volt életre szóló Pamacsom, ki farkaskutya és puli keveréke volt, de sokak szerint még cserebogár is volt benne… Mindig velem volt, kamaszkorom feledhetetlen hű társa, sokszor bűntársa. Idők folyamán sok csúfnév ragadt rám. Bátyámat Betonnak hívták, mert alkalmasint mondta: „olyan gólt rúgok, hogy a beton is feltörik alattam.” Szegény 1959-ben azon a buszon ült, melyet a vonat „kettévágott” a városszéli sorompónál. A bakter részeg volt. Szegény, birkózóedzésre akart menni, de anyám az iskola délutáni foglalkozására engedte csak el, az ominózus irányba, a végzet buszára.

Mikor a sörbe kevertet öntöttünk, hamar virágos kedvünk kerekedett, és udvarlás dolgában is inkább jeleskedtünk. A cigarettát is nagyképűbben szívtuk, felnőttek voltunk a javából!

Szégyen ide, szégyen oda – akkor ezt még nem kellett restellni –, nótázni is szerettünk. Rendszerint a „Gyere Bodri kutyám” kezdetű műdalt. „Hej, de!” indulatszavakkal indítottam, viszont a j-betűt feleslegesnek tartva, a következő moduláción esett át: „he-de!” Meg is lett második ragasztott nevem, ergo: Hede.

A főiskolán, már nem emlékszem okára, Dzsinónak hívtak. Tibor nevem pedig szegény Guszti bátyám betongrundjára vezet vissza. Anyám várandós volt velem, mikor hónapokig csak azt hallotta a pályáról, hogy: „Tibi, add ide a labdát!” Vagy: „b… meg, Tibi! Vagy: Elkur…d, Tibi”! Szerencsémre a legelsőt választotta, mert hogyan is festett volna az iskolai beiratkozásom alkalmával, ha mondjuk Török B…meg, avagy Török Elkur…d nevet diktálok az osztálynaplóba…

Szóval, szülém észnél volt! Akkor is, mikor nem kapartatott el, miként azt a Ratkó törvény határozottan tiltotta. Öt gyerek után égi csapás voltam akkor, és azután is – megszakítás nélkül. Egy becenévvel még adós vagyok: „kutyás kisfiú”.

Legidősebb nővérem udvarlója, Jancsi, munkából hazajövet, a házunk előtt kutyasírásra lett figyelmes. Kis kartondobozból jött a hang. A konyhában, a meleg sparhelt előtt ültünk, mikor belépett életre szóló barátommal. Tenyérnyi volt, a szőr ráfagyott kicsiny testére. Kertes házban laktunk, hol anyám nagybecsű virágai és konyhakertje végett a gyorsan növekedő öleb hamar láncra került. Azonban párzási időszakban kiráncigálta fejét a nyakörvből, vagy a láncot szakította el, és indult az éjszakába. Reggel hazatérvén, ha nem kapott szerelmet, a kötélen száradó ruhákkal is beérte… Nem kellett udvarolni, elég volt lerángatni a háremet, és színre, anyagra való tekintet nélkül magáévá tenni apám ünnepi ruháját, anyám kötött pulóverét, nővéreim bugyijait, stb. Télen a textíliák megfagytak, és az „aktus” alatt a menyasszonyok többfelé törtek. Reggel anyám nem egyszer sírt, és többször határozott úgy, hogy Pamit elinjekcióztatja. Könyörögtem veszettül kedvencemért, és mindent ígértem, hogy most az egyszer még kegyelmezzenek meg neki.

Hozzám mindig közelebb voltak az állatok, mint az emberek. Mizantróp nem lettem, de nagyon értem Sütő András könyvbeli hősét, ki akkor volt nyugodt erdei hajlékában, mikor a farkasok üvöltöttek, mert bizton tudhatta, hogy nincs ember a közelben…

Pamacsot én vittem sétálni. Naponta mentünk a parkokba, a Rákos-patakra vagy a Cinkotai erdőbe. Előttem ment, büszke volt rám, én is őrá. Szerette az óla feletti, alig kékülő szilvafa kemény gyümölcsét, melyet két lábra állva evett, de nem szívelhette a keresztúri tótok macskáit, a vízisiklókat és a túrásokban élő földi békákat. Ezeket addig paskolta lábaival, és görgette a sárban, míg valóságos földcsomó lett belőlük. Egyik alkalommal a béka fehér folyadékot spriccelt kutyámra, de nem érte el a szemét, miáltal megvakulhatott volna.

Imádtuk a patakot, mely szép zöld, hol mocsaras, hol szikkadt ártérrel kísértette magát Rákospalotáig, hol betonmederbe szorítva a Dunáig tetszhalottként szenvedett. Nálunk partját még vesszőfonattal védték, melynek leszakadt vesszőire nem egy elpusztult sikló tekeredett. Itt élt a rákosi vipera is, de szerencsére nem találkoztam vele. Két partját szomorú fűzek kísérték, melyek összeértek, annyira hogy fafogót játszhattunk. Egymást kergettük, mint a majmok, ágról ágra ugrálva. Volt, hogy Csabánál untunk rá, és visszafelé majd kilométert gyalogoltunk. Rákot kézzel fogtunk. A sekély vizeknél napozó állatra úgy tettünk szert, hogy mivel hátrafelé menekült, mögé nyúltunk, de a fénytörés előrébb láttatta, így ezeket figyelembe véve lehettünk sikeresek.

Tüzet raktunk, és nyárson megsütöttük őket. Tengeriéréskor sült kukoricával ettük, majd a patak vízével öblítettük le. Egyszer ilyen vörösre sült ízeltlábút szopogatva mentünk be a Három utcai* közértbe. A fizetéskor volt csak kisebb probléma, mert a pénztárosnő sikoltva a raktárba menekült. Voltak, kik zsákszámra gyűjtötték a patak névadóját. Szorult helyzetükben egymással viaskodva levágták egymás ollóját, így a zsák tetején csak olló volt, az alján megcsonkolt gazdái.

Halat is lehetett fogni. Jobban, mikor áradás után az apadó víz csatornákba kényszerülve a pontyot és keszeget megrekesztette, a vadvizeket maga után hagyva, benne felejtette kopoltyús  lakóit.  Fürödtünk is sokat.  Kutyá-

 

* A számozott utcaneveket így, lerövidítve mondtuk Rákosligeten.

mat, mikor makacs volt, egyszerűen bedobtam a vízbe. Szegény a hősokk miatt epilepsziát kapott, ami évente elkapta, és akkor a láncot sürgősen le kellett vennem vonagló testéről, mert meg is fojthatta volna. Ömlött a habos nyál szájából. Nyelvét nem harapta el annak ellenére, hogy nem peckeltem fel az állát farúddal. (Akkor még nem tudtam, hogy ilyenkor ezt kell cselekedni.)

A kora tavaszi árvizek alkalmával apámat mint munkásőrt riasztották álmából. Mentek a sokszor derékig érő jeges vízbe menteni az ártér széleire merészkedő elszórt házak javait.

Egy nyári, késő estén haverommal mentünk Keresztúrra. Jama a leengedett vasúti sorompónál ráütött a várakozó autók tetejére. Aki kiszállt, hogy szóvá tegye, azt rendre lepofozta. Ennek nem egyformán örültek, annyira, hogy többek, mihelyt szabad utat kaptak, a közeli rendőrségre faroltak autójukkal. Mi ezzel is kalkulálva a Rákos-mezőre vezető út menti házak egyike mögé futottunk. Kisvártatva nagy robajjal két rendőrautó és a panaszosok járgányai fordultak a dűlőútra. Ekkor mi a fal tövében belehasaltunk a lápba. Pamit magamhoz öleltem, és ráparancsoltam, hogy csendben legyen. Szegény fázott, mi több a sárból is nehezen tudta orrát kidugni. Láncba fejlődve indultak üldözésünkre. A cuppanó csizmák hangja egyre közeledett.

A fejünk felé magasló fehérre meszelt tűzfalon elemlámpák fényei cikáztak. Fejemtől néhány lépésre megálltak a léptek. „Megláttak, hogy ne vettek volna észre, mikor majd belém botlanak!” – gondoltam. Kutyusom sóhajtott, de nem moccant, tudván, hogy nem a legjobb társaságba keveredett.

A fénycsóvák arcom előtt siklottak. Nem tudtam, mire várnak. Miért nem mondják, hogy: „na, megvagytok, trógerek”, vagy mi okból nem rúgnak belénk? Miért csinálják ezt, mit akarhatnak?

– Jóska, forduljunk vissza, túl mély az iszap, eddig már nem jöhettek!

– Jól van, no! – mondta a másik fakabát, és néhány perc múlva már csak a tőzegpárába párnázott hátukat láttuk imbolyogni az állomás fényei felé.

 

Apropó, fakabát. Kicsi barátom rendkívüli intelligenciáját a következő ehhez hasonló eset is példázza. A ligeti Hősök tere padjaira szoktunk kiülni. Lestük a Fő utca forgalmát, buszokat, egy-két nyugati autót, csajokat stb…

Ügyeletes balhécsináló mindig akadt köztünk. Nem sokáig élvezhettem a lemenő nap melegét, a szemközti miniszoknyás teniszezők izgi látványát és kutyám tenyereim közé szorított bundás füleit. Kerékpáros rendőr tekert előttünk.

Emelkedőnek ment, így testével belefeküdt. Merev, szürke, műanyag kabát volt rajta, és halántékán patakzott a veríték.

– Ágyő, fakabát, vizes, de őszinte! – kiabálta valamelyikünk utána.

(Nem tudom máig sem, hogy mit jelentett a fenti mondat, de valószínű, hogy az ’56-os forradalomból maradt közszájon.)

A közeg megfordult, és amilyen nehezen vette a kaptatót, olyan iramba vett célba minket. Futottunk, amerre láttunk! Én Pamaccsal a Tíz utcába rohantam, ott a korábbi bevált receptet követve elfeküdtünk a járda és az út közötti sekély árokban. Újból átöleltem hű társamat, aki pont úgy tudta, mint fél év előtt, hogy: „jó lenne már gazdát váltani”! A biciklis elszáguldott fejünk felett, nem vett észre, vagy nem akart? Isten tudja!

 

Apám maszek asztalos volt. Nagy volt a család, éjjel-nappal dolgozott, de nem boldogult. Mesélte, hogy egy forint – úgymond adócsalás – miatt komoly büntetést kapott, Kádár elvtárs adóbehajtóinak köszönhetően. Osztályidegennek bélyegezték, és hogy jóvátegye bűnét, gyárba ment dolgozni, valamint elszegődött munkásőrnek. Szűkségben éltek és féltek, de munkából hazajövet a 98-as buszról leszállván Pamacs örömteli ugatása vidámította. A megálló legalább kétszáz méterre volt házunktól, a piactér másik felén. Hogyan tudhatta, hogy érkezik az öreg? Olyan messziről nem láthatta, ráadásul nem mindig azonos időpontban érkezett. A szaglása által? Olyan távolságról, képtelenség!

Kedves epizód volt az is, mikor a tilost mutató szemafornál időző gőzmozdony masinisztái felvettek minket a vonatra, hogy a következő állomásig elvigyenek.

Varga Laci barátommal üggyel-bajjal föltoltuk és húztuk Pamacsot is a monstrum létráján. A lámpa zöldre váltott, és nagy sistergéssel elindultunk. Örültünk mód felett, integettünk még a sürgönyoszlopoknak is. Pamacs vonított veszettül, gondoltuk, ő is örül, de mikor majd métereseket ugrott, akkor jöttünk rá, hogy talpát égeti a forró aljlemez. Ölembe vettem, de nehéz volt, ezért a könyöklőre támasztottam mellső lábait. Igen, így lobogott a hajunk és Pami fülei Rákosrendezőig.

Jártunk horgászni a vegyi gyár „medűjére”, mely szögletes nagy betonmedence volt, kristálytiszta vízzel, de mentünk a Sípos-tóra is. Ez a Rákos-patakról levált vízgyűjtő volt, kis szigettel.

Parafadugót átlyukasztva, tyúktollat toltunk a nyílásba, ez volt az úszó. Gombostűt U-alakra hajtottunk, ez volt a horog. Nádat, pecabotnak sokat találtunk a vizek mentén.

Kevés volt a zsákmányunk, de annál nagyobb az örömünk. Az ehetetlen naphal is feltűnést okozott hazamenet, mert szivárványszínű volt, de inkább azért, mert nem vettem le a horogról, és a vállamon vitt horgászkészségemről belógva, óraingaként verte lapockáimat. Természetesen Pami is velem volt minden alkalommal, de egyszer otthon is maradhatott volna!

A termelőszövetkezet üvegházainál Pami macskát látott. Nekiiramodott, és eltűnt a sötétben. Sokáig vártunk, mire kétségbeesetten Gallai Tibi barátommal keresésére indultunk. Elemlámpával bóklásztunk a sötétben, sokáig eredménytelenül. Egy helyen ki volt törve a melegház ferde üvege. Pamacs méretű volt a lyuk. Megálltunk. Halk nyüszítésre lettünk figyelmesek. Elképesztő! A macska felfutott a melegház lábmagasságnál kezdődő üvegtetejére, üldözője utána, csak őt nem bírta el. Beszakadt! Csupa vér lettem, mire a kitágított résen keresztül Pamit feladtam Gallainak. Lába tövén nagy vágás volt, és ömlött a vér belőle. Hordágynak rossz ajtót találtunk, és óvatosan ráfektettük. Egy kilométert gyalogoltunk, mire hazaértünk. Sokszor vékony csíkban folyt a vér a deszkáról, de a könny is a szememből. Barátom ment elől, középen Pami, és én hátul. Ez lett (lesz) halálozásunk sorrendje is. (Tibit nem sokkal utána, aknába rekedve, lift nyomta agyon…)

Kutyámról beszélve életet leheltem a halott emlékezetbe. Hittem, hogy napokat tudnék mesélni róla, de megrekedtem alig tucatnyinál. Jó érzés volt, hogy kimeríthetetlen a kútfő, de így e szegényes múltidézéssel Pamit megcsaltam. Tudtam, hogy él valahol, mert történeteink kincsesládáját még nem túrtam fel kellően, így nem is csilloghattak a szemembe múltunk smaragdjai, melyben megelevenedhet drága pajtásom, és gyermekkorom napjai.

Próbálom szóra bírni, de hallgat. Szilvafa alatti sírgödrét nem tudom, apám milyen mélyre ásta, de érzem, lejjebb van Pami, mint gondoltam. Visszatérő álmom, hogy sötét nagy térben járok, majd a szülői ház udvarán találom magam. Minden a régi, minden a helyén van.

– Hiszen akkor Pamacsnak is itt kell lennie! Biztos fázik, szomjas, és magára hagyott!

A lánca összetekeredve megrövidült, alig méterre – enni sem kaphatott! Indulok felé – és felébredek…

Eltelt közben fél évszázad, és kutyám visszajött. A keszthelyi piacon leltünk rá. Igaz, shih-tzu formában. Levetette árokparti vegyes vérvonalát, és pompás csomalugmai fazonnal lepett meg. (Tibeti fajta.) Akkor még nem árulta el, hogy ő a ligeti kutyám, de a rákövetkező tíz évben bőven adta tanújelét.

Minden lény – pláne ha kiszolgáltatott – azzá lesz, mint amennyire érdemesítjük őket. Ha csak kutyának minősítjük, akkor az lesz, de ha embert látunk benne, emberré lesz. Minden gondolatodat ismerni fogja, tisztelni fog, pont annyira, amennyire őt respektálod. Ha egyenrangú lénynek tekinted, mikor a szemébe nézel, idővel meglátod, ott lesz benne a szellem, amit átadtál neki. Olyan, mintha tükörbe néznél, odaadást, féltést, sírig tartó hűséget látsz.

A keszthelyi sétálóutca kedvence volt. Azokban a boltokban hol jó emberek voltak, reggelente tiszteletét tette. Ha ez elmaradt, megkiabáltak érte: „Nem jött a kutyád reggel, talán megsértődött!” Aki kereskedőt nem szívlelt, oda nem tette be a lábát. (Más szaguk lehetett a rosszaknak?)

Útkeresztezésnél jobbra-balra nézett, és csak utána futott át a zebrán. Ezen a gombos üzlet asszonyai csodálkoztak legjobban, de mikor egyirányú lett az utca, már csak jobbra nézett. Ez már sok volt nekik. Mondták: „Jó lenne közlekedési rendőrnek”. (Tekintve a felhozatalt, hamar kapitánnyá léptették volna elő…)

Mikor huncutkodott, a farát felém fordította, és hátranézett. Szemébe életöröm és nagy zsiványság fénylett. Elrugaszkodott, és száznyolcvan fokot perdült. Ez volt a shih-tzu tánc nyitánya. Sajátos taglejtéssel udvarolják körbe egymást, de csak fajtán belül. Aprókat ugrálnak, szökellnek, és mikor a földre érnek, megrázzák magukat. Leírás szerint az aranyhaléhoz hasonlít mozgásuk.

Egy nyári alkalommal szemközt érkezett Paminak két fajtestvére. Táncolt nekik, mire azok is átvették a nagy kellemet. Mintha vízi lények incselkedtek volna.

– Hát ezek meg mit csinálnak? Még ilyet nem láttam az enyéimektől! – mondta a pesti gazda, és nagyon örült.

– Shih-tzu táncot járnak, az enyém mindig eljárja, ha azonos fajtával találkozik.

– Hallatlan, ezek nyolcévesek, de még nem csináltak ilyet!

Mikor már nem csak pohárzördülés fordult elő otthon, de a liszt is kiborult, akkor én is, hogy ne boruljak tovább, elmentem több kocsmába is a fröccsökön keresztül meglátni a problémák gyökerét…

Kutyám elől ment és irányított, tudta a sorrendet. Történt, hogy a Picolló nevű búfelejtőt új üzemeltető vette át. Nem volt kedvem az idegenekhez, így ki akartam hagyni. Nem lehetett, mert leült arra az útsarokra, ahonnét be kellett volna fordulni, és nézett rám:

– Mi van, nem ismered a regulát? Elképesztő, milyen hanyag vagy! – marasztalt el a szemével.

– Gyere, megyünk tovább!

Nem mozdult, így oda is be kellett nyitnunk.

A Szilveszter délutáni petárdarobbanások megijesztették, és elfutott a külváros felé. Sokáig odavolt, így többen gyalog és kocsival hiábavaló keresésére indultunk. Már sötétedett, és igazi földindulás volt. A kurszki csata ahhoz képest jámbor cserkészek számháborúsdijának minősült. Egyszer csak a kénköves és foszforszagú utcánkban megláttam kedvencemet. Mindenre elszántan, leküzdve félelmét nyargalt hazafelé. Okos volt! Számot vetett, hogy az nem állapot, hogy a mezőn éjszakázik, lesz, ami lesz, „hazaindul”.

Télen az üveg teraszajtón keresztül szemlélte az eseménytelen vidéket. Látszott a szemein, hogy gondolkodik, belerévülve a tájba. Sokszor üzleti ügyek miatt két napig is távol voltam. Ekkor a Babamúzeum előtt várt, szuggerálva az utca végét, ahonnét érkezni szoktam. Környezetem elmondása szerint nem evett és ivott. Nagyon árván nézhetett ki szomorú fejéből, mert többen mondták:

– Tibor, ha ezt a kis szerencsétlent látná, biztos nem menne el egy percre sem. A szívem megszakadt érte!

Szomszédom, Pamacs nagy kedvelője, inkább kerülővel közlekedett, mint sem szenvedjen a részvéttől.

Nőnapkor született, rá kilenc és fél évre karácsonykor ment el. Szívbeteg volt. Sokat szenvedett! Az orvos szerint volt esélye a gyógyulásra. Az ünnepen rettentő fájdalmak közepette félájultan visított, torzan ugatott. Legyengült testét a kín szinte a levegőbe dobta. Az állatorvost nem értem el. Később kiderült, hogy felesége indíttatására kerülni kívánták az állat elinjekciózását a szent ünnepen. Hogy Istennek tetszők legyenek, két nappal meghosszabbították Pamikám haláltusáját…

Ahol állt a vártán, és áhította gazdáját, vagy éppen merengett a világ dolgain, ott is lett „eltemetve”. A múzeum falát kibontottuk, és kis koporsóba téve befalaztuk, hogy ne csak kis életében, de az örökkévalóságban is a szokott helyen várhasson engem.

Nehéz most folytatni, nagyon nehéz!

Nem tudunk semmit arról, hogy mi végen vagyunk a földkerekségen. Érzékszerveink által körbecsápolt szűk mindenségünkben, kicsiny szeletjét sem kapjuk a megismerésnek. A nagy titkok közelébe nem férkőzhetünk, ezért állítani azt, hogy van, vagy nincs például a lélekvándorlás, szűklátókörűség. Jó lenne hinni a kedvezőben, jó lenne tudnom, hogy a házunkhoz szegődött Panda nevű kóbormacska Pami reinkarnációja.

Késő őszi napon jelent meg a teraszon. Két meglévő cicánk nem vette jó néven érkeztét. Megtámadták, de átverekedve magát a falanxon, odafutott hozzánk. Védelmet és szállást kért. Határozott volt, és céltudatos. A lakásban átmenet nélkül otthonos volt, mintha már járt volna itt. Fekete-fehér, mint Pami, és sok huncutságot ad elő, mintha cserében a jó falatokért adósunk lenne.

Igen, hát ez történt velem kutya és macska ügyben. Pamacs menyasszonya, Pösze túlélte „férjét”. Vele lejárok a Balatonra, mint rendesen kettőjükkel. Vannak helyek, hová nem megyünk, mert emléke elevenembe vág. Ha a mostani is elpusztul, nem hozok többet a házba, sem a Balatonra, se a szívembe, mert már megtelt velük. Hatvanegy elmúltam, jó esélyem van rá, hogy én hagynám árván a soron következő barátomat.

                                                                                                                         Turi Török Tibor

 

Új hozzászólás