Ezrével hurcolták az embereket a Hortobágyra, a „magyar Gulágra”

HungaryFirst küldte be 2019. 06. 28., p - 22:40 időpontban

Kézzel hordták a trágyát, napkeltétől alkonyatig a mezőn arattak, istállóban éltek a Hortobágy pusztáin az oda elhurcolt jómódú parasztok, akik „veszélyt jelentettek” a kommunista rendszerre. Éjszaka jöttek a családokért az ávósok üvöltő németjuhászok kíséretében, hogy örökre elvigyék őket otthonról, ahová már nem térhettek vissza többé, hiába szabadultak a táborból.

A „magyar Gulágon” 1950-től 1953-ig Baranya megyéből mintegy ezer főt lakoltattak ki. Az ő visszaemlékezéseikből szemezgettünk, hogy megismerjük azt a terrort, amit el kellett szenvedniük.

Az akkor nyolcéves Guzsvány Mihálynét 1950 júliusában hurcolták el otthonából, Siklósról, két nővérével, szüleivel együtt. Ők földműveléssel foglalkoztak, édesapja minden pénzét arra költötte, hogy földjükön megtermelje a család számára a mindennapi betevőt.

Egyik hajnalban csizmadobogásra és kutyaugatásra ébredtek, rendőrök és ávósok érkeztek. Édesapjával aláírattak egy nyilatkozatot, hogy saját beleegyezésével hagyja el otthonát, majd fél órát kaptak összecsomagolni a holmijaikat – persze fogalmuk nem volt, merre viszik őket.

 

Ezrével hurcolták az embereket a Hortobágyra, a „magyar Gulágra”

 

Két napig haladt a vonat nagyon lassan, senki nem tudta, merre tartanak. A zsidók példáját már ismerték, így joggal féltek az összezsúfolt szerelvényekben. Amikor éjszaka a Hortobágyra értek, ostoros legények fogták körbe és átkozták őket. A szerencsésebbek – akárcsak ő – egy barakkba kerültek, ahová háromszor annyi embert tereltek, mint amennyi befogadására alkalmas. A többiek pedig egy trágyával teli istállóba, ahonnan nekik maguknak kellett kézzel kiüríteni a trágyát, ha le akartak feküdni a szalmára.

Minden iratukat elvették, gyakorlatilag „megszűntek élni”. Egy másik rab tanította a gyerekeket, akiknek már tízéves kor után dolgozniuk kellett. Kamillát gyűjtöttek a mezőn, amit gyógynövényként hasznosítottak majd, az akkor még fiatal Guzsvány Mihályné vízhordó volt.

Az ünnepeket viszont tarthatták a maguk kis egyszerű módján: vasárnaponként voltak istentiszteletek és misék, a Bibliákat nem vették el a raboktól. Karácsonyra pici ágakat díszítettek fel, a szülők pedig csutkababákat ajándékoztak gyermekeiknek.

Először 1953 tavaszán hallottak az őrök rádióján keresztül az internálótáborok megszüntetéséről, Sztálin halála után. Végül szeptemberben kapta meg a család a szabadulólevelet. Ezután érkeztek meg Pécsre, szülőfalujukba már nem térhettek vissza. Szüleinek megmondták, soha, sehol, senkinek nem beszélhetnek a történtekről, édesanyja viszont mindig, mindenhol, mindenkinek beszélt róla, és arra kérte lányait is, hasonlóképpen tegyenek.

***

Schleining Károly már 22 éves volt, túl egy szovjet hadifogságon, amikor elvitték otthonról, 1950. július 23-án. Bezörögtek a lakásba, aláírattak vele egy beleegyező nyilatkozatot, összecsomagoltattak vele ágyneműt, munkaruhát és élelmet, majd útnak indították Babarcról, mindazokkal, akiket onnan hurcoltak el. Persze holmijának töredéke maradt csak vele, mire a Hortobágyra ért.

Alkonyattól egészen szürkületig dolgozniuk kellett, aratásra fogták be. Minden reggel traktorok vontatták ki őt és társait a mezőre, ahol élelmet is alig kaptak. 1953 októberében szabadult ő is, később szerencséje volt, asztalosként tudott elhelyezkedni Pécsen.

***

A hortobágyi táborokat a Rákosi-rendszer hozta létre az 1950-es évek elején. Családok ezreit internálták különösebb indok nélkül az ország nyugati és déli részeiből. Különféle állami gazdaságokban kellett rabszolgamunkát végezniük egészen 1953-ig, mikor is Sztálin halála után Nagy Imre első kormánya júliusban amnesztiát hirdetett. A munkatáborból azonban vissza otthonukba nem térhettek, kárpótlást nem kaptak. Beszélni a történtekről tilos volt.

***

A magyar polgári kormány 2012-ben június 29-ét a kommunizmus kulák áldozatainak emléknapjává nyilvánította. 

 

pecsma.hu

Új hozzászólás