Karosi hunfoglalók, Révész László és Török Tibor nézeteltérése

Varga Géza küldte be 2019. 07. 05., p - 09:56 időpontban

A Szegedi Tudományegyetemen mostanában tartottak egy előadássorozatot, amelynek témája: Hunok legyünk, vagy magyarok? Az egyik előadó Révész László volt, aki a karosi temetők leleteit annak idején régész szemmel értékelte. A Debreceni Tudományegyetemen pedig Török Tibor szegedi genetikus mondta el a magáét ugyanazokról a temetőkről. A két előadás homlokegyenest ellenkezett a hun-magyar azonosság kérdését és - a genetikus javára - az érvelésük komolyan vehető voltát illetően. Ráadásul az írástan ezt a tetőtől talpig phd-s és habil-os vitát a lomtárba küldi, mert a karosi leleteken magyarul megszólaló hieroglifikus mondatot találhat az, aki rendelkezik az ehhez szükséges rovológiai tudással.

 

 

 

1/a. ábra. Révész László tárta fel a karosi tarsolylemezt a II. temető 52. sírjában, ám elolvasni nem tudta a magyar hieroglifákkal írt mondatot, mert a "tudomány" - mint azt Sándor Klárától tudjuk - nem ismeri a székely írást, a tarsolylemez alján lévő mondatjel olvasata: Dana sar magas köve (mai magyarsággal: Dana úr magas köve)


 

 

1/b. ábra. Jó sar ős Ten (mai magyarsággal: Jó úristen) mondat a rakamazi honfoglalás kori turulos korongról, a rakamazi és a karosi tarsolylemezek azonos műhelyben készülhettek

 

 

A régészet és a genetika elvileg egymást segítő tudományterületek lennének, ám az együttműködést és a tudományos igényű eszmecserét egyesek gyakorlatában néha felváltja a jelzőosztogatás. Ez történt a most tárgyalandó esetben is. Török Tibor és Neparáczki Endre genetikusok a karosi honfoglalók némelyikét - ha bihari egyszerűséggel akarok fogalmazni - lényegében hun eredetűnek minősítette. Ehhez a teljesítményhez nem csak szaktudás, munka és becsület, hanem bátorság is szükségeltetett. Korábban ugyanis néhány régész már elmenekült szép hazánkból, mert a szakmai konszenzussal nem egyeztetve ki merte mondani a finnugrista prekoncepciót cáfoló véleményét (például, hogy kusán érmeken magyar szavakat lehet olvasni). 


Amint az várható volt, a tudomány fejlődése (esetünkben a genetika és az írástan néhány eredménye) elkerülhetetlen feszültségeket kelt egy finnugrista környezetben. Az internetes közvetítéseknek köszönhetően módunk van gyönyörködni a vitában résztvevők eltérő szépségű vitakultúrájában.


Zsirai óta a finnugrista akadémikus "tudomány" egyik fő tevékenysége a jelzőosztogatás. Szinte már hozzászoktunk, hogy az egyetemeinken mintha nem a tudományos vita módszertanát, hanem a másként gondolkodók (vagy egyáltalán a gondolkodók) gyalázását oktatnák. Persze eddig többnyire a "dilettánsok" gondolkodtak másként, ezért őket érte a "szakképzettektől" származó jelzőzuhatag (az önjelölttől az elmebetegig). Ez a mostani eset azért különleges és árulkodó, mert a másként gondolkodásra ez esetben a genetika (tehát egy társtudomány) vállalkozott, a finnugrizmus reakciója mégsem vált emelkedetté (2). 



Sándor Klára szegedi bevezetője


Révész László előadását Sándor Klára nyelvész vezette be, aki korábban már beleszólt a hun-magyar azonosság kérdésébe (3). Mint elmondta, "nagy port vert fel", hogy szegedi tudósok szerint a magyarok hun eredetűek lennének "és hogy ezt genetikai vizsgálatok bizonyítják". Szerinte "meglehetősen problematikusak" voltak ezek a nézetek és "a vicc kategóriába tartozik az, amit ennek kapcsán lehet olvasni".


 

Révész László szegedi előadása


Ilyen bevezető után némi csalódást keltett Révész László kezdeti bejelentése, miszerint ő nem fogja eldönteni, hogy hunok vagyunk-e, vagy magyarok, ám beszélni fog arról, hogy a honfoglaláskori temetők kutatásában milyen nehézségekkel találkoznak és milyen eredményeket tudtak elérni. 


Ezt követően, látszólag a témától elkanyarodva, azt részletezte, milyen eltéréseket találunk a honfoglalók régészeti hagyatékában. Ez egy érdekes, régészeti jellegű kitérőnek tűnt. Csak később, az előadás végén sejlett fel, hogy ezekkel azt kívánhatta sugallni, mintha a honfoglalók csoportjai - a leleteik alapján - eltérő nyelvűek lennének, holott erre régészként sem igazi illetékessége, sem adata nem volt. (4)


Néhány, többnyire címzés nélküli, semmitmondó intés jutott a társtudományok művelőinek is. Persze - Sándor Klára bevezetője után - a hallgatóságnak nem sok kétsége lehetett, kikhez is szólnak ezek.


Ha valaki a régmúlt időkkel foglalkozik - mondta az előadó - akkor jár el helyesen, ha számba veszi a korlátokat és a lehetőségeket. Ha valaki ezeket folyamatosan áthágja és vagy a fantáziájával, vagy egy másik tudományágnak az egyébként éppen olyan bizonytalan feltételezésével próbálja meg pótolni, akkor lényegében légvárakat építünk, nem a múltat tudjuk meg, hanem a saját elképzeléseinkhez fogjuk igazítani az 1100 éve eltűnt világot, a rég megszűnt honfoglaláskori milliőt.


Az előadó szerint a fáradságos munkát nem lehet megspórolni. Aki megspórolja, az csal. Aki csal és ennek alapján állít erről a korszakról dolgokat, az hazudik és félrevezeti a többieket. 

 

Hála a szegedi biológus kollégáknak - folytatta az előadó - a vizsgálatok kimutatták, hogy a temetőkben nyugvó két vezér anyai és apai ágon egyaránt testvérek. Nagyon sajnálom, hogy a sajtóban ez a hír nem kapott kellő fórumot, tudniillik ez a szenzációja ennek a vizsgálatnak, nem az a hülyeség, amit a hun rokonságról terjesztettek ennek kapcsán. 


A régészet önmagában nem tud minden kérdésre válaszolni. - Közelített a bevezetőben ígért témához az előadó. - Szükségünk van a természettudományos vizsgálatokra, mint egy falat kenyérre, az archeogenetikai vizsgálatokra is, de nem mindegy, hogy miből veszünk mintát, miről akarjuk azt mondani, hogy ez a honfoglaló magyarok reprezentánsa. Mi is a reprezentáns? Az a Karos környéki, nyilvánvalóan elitalakulat, az összeverbuvált katonák, akik nem reprezentálhatják a X. századi magyarságot? 


Eddig úgy tudtuk, hogy a karosi temető a honfoglalók egyik legszebb és legjellemzőbb temetője, sőt úgy rémlik, mintha korábban Révész László is valami hasonlót mondott volna róla. Ha most mégis arra céloz, hogy a karosiak csupán a honfoglalók zsoldosai lehettek, akik valójában talán nem is magyarok, akkor ez a genetikusok teljesítményének elismerése. Ugyanis Révész Lászlónak semmi más oka nincs a saját korábbi nézetei és a köztudomás megtagadására, vagy árnyalására, mint hogy a szegedi genetikusok a karosi csontok egy részét lényegében hun eredetűnek minősítették. Révész László felmérhette, hogy a genetika mérési eredményét nem lehet hibásnak, vagy nem létezőnek tekinteni. Ha mégis foggal-körömmel ragaszkodni kíván "a hunok nem lehetnek a magyarok ősei" hunfalvysta rögeszméhez, akkor - a kötelező jelzőosztogatáson túl - már csak a mérés peremfeltételeit minősítheti bizonytalannak. 


Sándor Klára bevezetője valami vicceset ígért, ám ez az "érvelés" inkább szánalmas kibúvókeresésnek tűnik.


 

 

A szegedi genetikusok régészeti maradványokban fennmaradt dns-szekvenciákat vizsgálnak, amelyek alapján meg lehet mondani, hogy pl. egy gyermeknek ki a szülője. A sejtekben lévő mitokondriumok az anyai vonalat képviselik és lényegében változatlanok. A genomunkban azonban az összes felmenőből maradnak meg kisebb-nagyobb darabkák, ami lehetőséget ad a múlt árnyaltabb megismerésére. A genetika ezért elsőrangúan alkalmas egyének és csoportok földrajzi származásának, rokonsági szintjének kimutatására, sőt ezt korszakokhoz is kötheti. A múlt búvárlásának kitűnő eszköze ez.  


 

 

A két szerző írt egy Árpád, Előd… vagy talán Töhötöm? c. cikket a nyest.hu-ra. Mivel feltehető, hogy Sándor Klára és Révész László az általuk felsorolt és hasonló kifogásokra utalt, a cikkben olvashatókból dőlt betűvel idézünk néhány gondolatot, hozzáfűzve a saját megjegyzésünket. 

 

A Felső-Tisza vidék gazdag honfoglalás kori sírjai történészek és régészek seregének izgatják a fantáziáját – újabban pedig az archeogenetikusok is rámozdultak a témára. ... Révész László a karosi leletegyüttest bemutató könyvében elutasítja azt a feltételezést, hogy a Felső-Tisza vidékén lett volna a kabarok szállásterülete. Ezt a vidéket a honfoglalás utáni évtizedek fejedelmi központjaként értelmezi.


Vagyis a genetikusok hun eredeztetése előtt a régész nem feltételezett magyartól eltérő etnikai csoportot Karoson. Ez csak később, a szegedi genetikusok álláspontjának megismerése után juthatott az eszébe. Ekkor ugyanazok a régészeti ismeretek a korábban mondottak ellenkezőjének alátámasztására is alkalmasnak bizonyultak. Ez egyúttal annak is fényes bizonyítéka, hogy a régészet nem alkalmas etnikumok meghatározására.

 

Joggal tételezhető föl, hogy a karosi honfoglaló temetőkben a honfoglalók vezető rétege és katonai kísérete fekszik. A vezető réteg azonban a vezetetteknél sokkal nagyobb mérvű interetnikus kapcsolatokkal rendelkezhetett, ezért a vezetők archeogenetikai vizsgálatának eredménye nem vetíthető rá automatikusan az általuk vezetett egész népességre. 


A szerzők is csak a genetikusok hun eredeztetése után látták szükségesnek megemlíteni ezt az etnikai sokszínűséget.

 

E csoportból a 29. sír tarsolylemezes ura lehetett a legrangosabb személy. 


Ezen a tarsolylemezen olvasható a magyar mondatjel, amiből következően a honfoglalás vezetői a magyar nyelvet használták, tehát a szerzőknek újonnan eszükbe jutott "interetnikai sokszínűség" rögvest ment is a levesbe, hiszen a régészethez hasonlóan a genetika sem alkalmas a nemzet (nyelv és a kultúra) meghatározására.

 

A keleti érmék Kárpát-medencébe kerülését a kutatás kereskedelmi tevékenységgel magyarázza. Lenne azonban más lehetőség is – a rokoni kapcsolatok. Elképzelhető, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok keleten maradt testvéreikre támaszkodtak kereskedelmük szervezésében. 


Ügyes! Így lehet a régészeti leleteket, ha az idők változása úgy kívánja, etnikai viszonyok feltételezésére és azzal a finnugrista prekoncepció "igazolására" felhasználni, annak ellenére, hogy a régészeti leletek ilyesmire nem alkalmasak.

 

(genetikai - VG) mérések megbízhatóknak tűnnek, azok más genetika adatokkal összevethetőek, és tágabb kontextusban értelmezhetők … Merüljünk el a karosi ősök archeogenetikai elemzésének buktatókkal teli bugyraiban … ugyanis a polarizált magyar szellemi hagyomány rendszerében, a finnugor–hun tengely mentén értelmezi a karosi honfoglalók genetikai adatait. 


Ha a genetikusok által végzett mérésben és számításban nem lehet kételkedni, akkor az értelmezést kell kicsavarni a finnugor prekoncepció védelmében? 

 

Jó minőségű hun kori archeogenetikai adatok állnak rendelkezésünkre, és nagy biztonsággal állítható, hogy legalábbis a karosi harmadik temető „hun” adatsorainak nem sok közük van a belső-ázsiai hun kori adatokhoz. Legfeljebb annyi állítható, hogy a karosi anyai vonalak egy része messze keletről származik, és mai párhuzamaik Belső-Ázsia keleti felében, hatalmas területen megtalálhatók. 


A szerzők kettős mércével mérnek. Egyrészt nem úgy fogalmaznak, hogy az a "hatalmas terület" a Hun Birodalom területe. Másrészt az ázsiai hun minta kapcsán már nem említik, hogy a Hun Birodalom soknemzetiségű volt, amiből következően a Kárpát-medencébe érkező hunok is képviselhettek eltérő etnikai csoportokat. A karosi leletek és a honfoglalók esetében tévesen állítják elvárható mércéül az etnikai egyöntetűséget, mert minden nép keverék. Kimondatlanul is azt kérik számon a szegedi genetikusokon, hogy a karosi hunok genetikai adatai miért nem pontosan azonosak a Mongóliában elemzett egyetlen hun csoport genetikai adataival. Ilyen követelmény azonban nem támasztható, hiszen a keverék nemzetiségű Hun Birodalom népeinek genomját még felületesen sem ismerjük. A népek azonosítására egyébként is elsősorban a nyelv alkalmas, ám a tarsolylemezen olvasható magyar mondat nem lépte át a szerzők ingerküszöbét. 

 

A vezető réteg azonban a vezetetteknél sokkal nagyobb mérvű interetnikus kapcsolatokkal rendelkezhetett, ezért a vezetők archeogenetikai vizsgálatának eredménye nem vetíthető rá automatikusan az általuk vezetett egész népességre. 


Ha a vezető hun réteg magyarul beszélt, mint azt a tarsolylemez mondata bizonyítja, akkor ez éppen eléggé igazolja a magyar történeti hagyományt. S ugyan miért ne lettek volna jók alárendelt magyarnak az eredetileg germán, szláv, törökök stb. csoportok, akiknek a honfoglalók közötti előfordulását még egyébként is bizonyítani kellene? Mit változtat ez a kevert honfoglalók és a tőlük leszármazott, általuk meghatározott nemzet magyarságán?

 

 

Végszó


Csak idő kérdése a honfoglalók és a magyarság származásának genetika általi helyére tétele. Természetesen ez a testünk eredetét fogja majd jelenteni, ami nem azonos az identitásunkkal, nyelvünkkel és kultúránkkal, ám - minden károgás ellenére (5) - a testnek lehet valami köze mindehhez, ha a nyelvünk és a kultúránk jó részét általában a testünkkel együtt kapjuk a szüleinktől. 

 

 

 

 

 

 

2. ábra. Az Éden térképe (balra), egy Édent ábrázoló frank világmodell (középen) és a székely írás "f" (Föld) jele (jobbra), az Éden térképét, a sarkok hegyeit és a szent folyókat idéző székely "f" (Föld), "s" (sar/sarok) és "ü" (ügy "folyó") rovásjelek (alul),  a jelek alapján a Semino-jelentés előtt is meg tudtam határozni a Homo sapiens sapiens interglaciális kori őshazáját, ahonnan kiindulva magukkal vitték a magyar hieroglif írás jeleit Eurázsia és Amerika tájaira

 

 

 

 

Örömmel tölt el, hogy az írástani kutatásaim során két alkalommal is sikerült megelőzni és előre jelezni a genetika jelentős felfedezéseit. 

 

 

- A székely írás eredetének kutatása során világossá vált (2. ábra), hogy az írás felfedezésére kb. 50 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten került sor és az onnan szétrajzó Homo sapiens sapiens csoportok vitték magukkal a világ távoli tájaira (Eurázsiába és Amerikába) a székely írásjelek ősét. Néhány évvel később járta be a világot az Ornella Semino és társai nevéhez kötődő felismerés arról, hogy a Közel-Keleten volt egy őshazája a Homo sapiens sapiens-nek s az innen kirajzó csoportok népesítették be Eurázsiát és Amerikát. 


- A hun régészeti leletek áttekintése során pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy a hun-magyar azonosság a jelek rokonsága és az elolvasható hun szövegek magyarsága alapján is belátható (3. ábra). Ezzel a felismeréssel is megelőztük (bizonyos értelemben előre is jeleztük) a genetika sikerét. A magyarul megszólaló hun szövegek azóta is egyre csak szaporodnak.


Sokat mond, ha a finnugrizmus nem jár örömtáncot, amikor ilyen fantasztikus segítséget kaphat a magyarság múltjának tisztázására, mint amilyet az írástörténet és a genetika jelent. Helyette a finnugrista jelzőkészletet osztja ki a munkát végzőknek és fanyalog egy jót minden lehetséges előrelépés esetén. Reméljük, hogy a jövőben egyre több alkalma lesz rá!


Különös kegye a sorsnak, hogy az igen nagy tudással és gyakorlattal rendelkező, természetesen diplomával, tudományos fokozattal meg ehhez illő beosztással is rendelkező tudósok vitáját körön kívüliként is eldönthetem a magyar hieroglif írás segítségével. Ugyanis a karosi tarsolylemezen magyar hieroglifákkal írt magyar nyelvű mondatot hagytak ránk a hunnak minősült eleink. Ez a körülmény nevetséges kakaskodássá teszi az egyébként igen kiváló szakemberek esetenként épületes vitáját. Volt ugyan közöttük egy nyelvész is (Sándor Klára), aki több kötetnyi dolgozatot írt már a székely írásról. Ám az egyik dolgozatában azt is megkérdezte, hogy miért is kell egyáltalán ezzel az írással foglalkozni? Nos, kedves Klára, azért, hogy ne járassák le magukat ország és világ előtt a hozzá nem értésükkel és a lelepleződő prekoncepcióikkal.   

 

 

Jegyzet

 

(1) A vita elvileg jó dolog, mert előre viheti a kutatást, ha nem  a jelzőosztogatás, hanem az érdemi kérdések tudományos igényű tárgyalása jellemzi.  Róna-Tas András professzor úrtól is tudjuk, hogy a tudományos vita nem a jelzőosztogatáson, hanem a megismételhetőségen alapszik. Amiképpen egy kémiai kísérlet esetében minden laboratóriumban azonos eredménynek kell kijönnie (ha a tétel igaz), ugyanúgy kellene történnie ennek a társadalomtudományok esetében is. Ha egy kutató végigmegy az értékelendő állítás bizonyításán, akkor (ha a tétel igaz), akkor neki is ugyanarra az eredményre kell jutnia. Ez azt is jelenti, hogy a kritikusnak a megszólalása előtt el kell olvasnia és meg kell értenie az értékelendó tételt. Ezt a munkát (az elolvasást és a megértést) egy tudományos igényű vita során nem lehet elkerülni. S a cáfolat is csak az eredeti érvelés hibáinak kimutatását és egy jobb hipotézis kimunkálását jelentheti. 


 

 

3. ábra. A füzet 1996-ban jelent meg azzal, hogy a hunok használták a székely írás előzményét (mert a testünkkel együtt az írásunkat is megkaptuk a hunoktól)

 


(2) Amennyiben az olvasóban felmerülne, hogy a finnugrizmus a tudományos ellenérvekre azért válaszol rendre jelzőosztogatással, mert tudományos érvei nincsenek, akkor nem fogok vele vitába szállni. Némi derűvel nyugtázom, hogy amit már ismételten elmondtam (miszerint a hunok azonosak a magyarokkal, 3. ábra), azt most a genetikusok erősítik meg. Ám a finnugrista "tudomány" nekik sem tud tudományos igényű választ adni. 


(3) Ad némi bájt a nyelvészek érvelésének, hogy miközben ismeretlennek tekintik a hun nyelvet, egyúttal abban azért "biztosak", hogy a hunok nem magyarul beszéltek. 


Az akadémikus "tudomány" száz éve ismételgeti Hunfalvy hazugságát arról, hogy a magyar krónikák a német krónikákból vették át a hun-magyar azonosság ideáját, ám ezt azóta sem sikerült, nem is lehet bizonyítani. 


Miközben például magyarul elolvasható hun hieroglifikus szövegek sora igazolja, hogy a hunok használták a székely írás előzményét, a magyar hieroglif írást és azzal magyar szövegeket rögzítettek. E hun mondatokra "persze" nem reagál az akadémikus "tudomány". Nyilván kényelmetlen lenne bevallaniuk, hogy száz éven át nem mondtak igazat a nagyközönségnek a székely írás eredetéről és a hun-magyar azonosságról. 


Helyette inkább osztogatják a finnugrista jelzőkészletet (a dilettánstól az elmebetegig), amivel Zsirai óta próbálják elkerülni a tudományos igényű vitát. Addig, amíg "szakmán kívüliek" által előadott tudományos igényű felvetésekkel álltak szemben, gondolhatták úgy, hogy a nagy mellény, a források meghamisításaa jeleket hordozó lelet lereszelése, az elhallgatás és a jelzőosztogatás is elegendő, ám a genetikusok ellen ez a "módszer" már nem járható.  


Egy korábbi cikkben elemeztük a különbséget és a hasonlóságot a borjú elbődülése, a finnugrista jelzőosztogatás és a tudományos igényű kritika között, ám a jelek szerint ezt nem sokan olvashatták.


(4) Egy régész ugyanúgy tudja, mint bármelyikünk, hogy a divat változásai nem feltétlenül járnak együtt nyelv- és identitásváltással. A sírmellékletekből nem lehet, vagy csak igen korlátozottan lehet a nyelvre következtetni. Kivéve persze, ha írott nyelvemléket is temettek a megboldogult mellé, ám ezekről Révész László egy szót sem ejtett. Ez a "szakma" nagyjából semmit sem tud a magyar írástörténet kezdeteiről, mert az egyetemeken nem oktatják ezt a szakterületet, legfeljebb (a finnugrista jelzőkészlet mellett) ostobaságokat tömnek a diákok fejébe a székely írás eredetéről.


(5) A nyelvészek szerinti egyik botránykövet Sándor Klára félmondata azonosítja: "és hogy ezt genetikai vizsgálatok bizonyítják". Ez azt jelentheti (jobb lenne, persze, ha nem találgatni kellene a nyelvészek álláspontját, hanem ők mondanák el érthetően), hogy a  népek identitását a nyelv határozza meg, ami nem a genetikusok asztala, hanem a nyelvészeké, ezért a genetikusok ne szóljanak bele. Ez a nyelvészeti álláspont azonban nem lenne a teljes igazság.


- Nem csak a nyelv, hanem a test is meghatározza valamelyest, hogy ki a hun és ki a magyar, ráadásul a nyelv és a genetika valamilyen kapcsolatban mégis csak van egymással. Például a kínai nyelveket többnyire a kínaiak, az indián nyelveket pedig többnyire az indiánok beszélik, s azt, hogy valaki kínai-e, avagy indián, a genetika általában meg tudja mondani. Nyilván lehet ezt az elvet pontosítani, de tökéletesen letagadni nem érdemes. 


- A hun nyelvet a nyelvészek deklaráltan nem ismerik és tapasztalom, hogy nem  is hajlandók megismerni. Nekem kellett Sándor Klárát is, meg Szentgyörgyi Rudolfot is tájékoztatnom a hunok által használt, a szakirodalom által is ismert magyar szavakról (például, hogy a hun főváros Varacsán "Várhun", vagy Hunnivár "Hunvár/hun nyelven Vár" nevében szerepel a magyar Vár szó). Arról is beszéltem és írtam is nekik, hogy a hieroglifikus hun szövegek magyarul elolvashatók. E sorok írásáig egyetlen szó választ sem kaptam tőlük és a "tudós" vitáikat is úgy folytatják, mintha ezek a magyarul elolvasható hun mondatok nem is léteznének. Így viszont kiírják magukat a komolyan vehető tudósok köréből.


 

 

4. ábra. Hun kisszíjvég Pécs Nagykozár Üszögpuszta lelőhelyről a Lyukó nagy ra szár (mai magyarsággal: Lyukó a nagyságos, ragyogó úr) mondattal (középen) és szójeleinek (balra) székely megfelelői (fentről lefele a "ly", "n", "r" és "sz" rovásbetűk, jobbra) 

 

 

- Derűre ad okot, hogy a finnugrista nyelvészek a számukra ismeretlen hun nyelvről mégis tudni vélik azt, hogy nem lehet azonos a magyar nyelvvel. Miközben a genetika (és az írástan) mégis csak ad bizonyos fogódzót (4. ábra), ez a segítség nem kell nekik. Nem a hunok nyelvét kívánják megismerni, hanem a magyar- és tudományellenes finnugrista dogmát szeretnék sértetlenül megőrízni?  Ezen a szomorú látszaton az sem segít, ha a Tudomány vállaikhoz képest túl bő köpenyét magukra terítve bőkezűen osztogatják a finnugrista jelzőkészletet (a hülyétől az elmebetegig).

 

 

Irodalom

 

Révész László: Honfoglalás kori temetők

Török Tibor: A honfoglalók genetikai származása 1. rész


Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?)

 

Klima László–Németh Endre: Árpád, Előd… vagy talán Töhötöm?

 

Varga Géza: Sándor Klára "cáfolatának" cáfolata a hun-magyar írás kérdéskörben

 

 

 

 


Varga Géza: Magyar hieroglif írás

 

 

 

 

Új hozzászólás