Sunyi tetralógia 1.

Turi Török Tibor küldte be 2019. 07. 11., cs - 20:41 időpontban

 

Már és még hatvanöt éves vagyok. Azért már, mert nem hiszem, hogy velem történt, és azért még, mert a felgyorsult időben, a hatvanegyedik évem sarkát erősen tiporja a következő esztendő.

Sunyiló barátommal hosszúlépésünket iszogattuk a hévízi Vén Bakter kocsma előtt. A vendéglátás szűk kis pincébe szorult. Előtte fapad, és mi azon ültünk. Lentről hűs borpince-illat szállt fel, ami jól esett azért is, mert 36 C°-ot mutatott a szemközti patika óriáshőmérője.

Borsod-megyei barátom gyógyulni érkezett, és én lévén keszthelyi, többször is szerét ejthettük a múlt nektárjainak poharazására.

Juhfarkot ittunk, mert szeretjük a bort, és azért is, mert lévén a nászéjszakák itala, kedvez a férfiasságnak. (A második indokot elhallgattuk…) Magam részéről kézen fogható jelét nem tapasztaltam – ez kétértelmű! Magyarán, ha „kézen fogták”, juhfarok nélkül is mentek még a dolgok…

Egyszer zalaegerszegi borforgalmazó barátom öt liter e fajta jó itallal ajándékozott. Mondta, hogy a műanyag kanna elég pórias, de a benne lévő nedű királyi. Elraktam a kamrába, és elfelejtkeztem róla.

Macskakő városunk züllött egzisztenciáját sokszor szántam. Pénzt kapott tőlem, ételt és ruhákat, de egyszer bort is… Hetek múlva megállított, szája körbeért, szeme maligános opáljában kisütött a nap.

– Tibi, adjál még abból a múltkori borból, mert évtizedek óta csak anyagcserére használt hímtagom „állhatatosan” követelte múltbéli kalandjait!

Mi tagadás, az ócska lőrének hitt manna nem a kívánt helyre került.

Ott tartottam, hogy néztük a fröccsös poharak fenekét, és láttuk benne a múlt kaleidoszkópját, mert nem csak a verőfény színezte és csillogtatta az aranysárga italt, de az emlékezet is gyöngyözött karimáján.

– Melyiket tartod életed legszebb korszakának? – kérdeztem.

– Melyik? Hmm… A főiskolait.

Igen, középiskolában kis taknyosoknak néztek minket, a fősulin viszont felnőttnek. Magáztak a tanárok, és szabadok voltunk. Muterék távol voltak, nem pofáztak bele mindenbe. Ittunk, csajoztunk, úgy is volt, hogy tanultunk… Negyven éve, hogy végeztünk. Hihetetlen!

– Te, Sunyi! Emlékszel Kettyre, az asszisztensnőre?

– Hogyne! – mondtam, és arra gondoltam, hogy ő ne emlékezne, mikor neki sikerült mindent elcsesznie?!

A bika jegyében születtem. A zodiákus szerint földhöz ragadt, torokfájós és miegymás vagyok. Ebből az utóbbi nagyon „bejött”, annyira, hogy előadás alatt – tüszős mandulagyulladás áldozataként – már nem tudtam nyitva tartani szemeimet; így jó modoromnak tudhatóan az ájulás helyett az alvást választottam. Az előadó ébresztett fel és küldött orvoshoz.

Száznyolcvan centi magas és hetvenkilós „délceg” kurafi voltam.

Jó, hogy nem léteztek még fitnesztermek, mert amúgy sem jártam volna, így minden önvád nélkül vállaltam zsenge külsőmet. A formai kívánnivalókkal szemben színeim kellő csáberővel bírtak, de ezek is jelen állapotomban cserbenhagytak. Sápadt voltam, kék szemeim palaszürkére váltottak, és koponyám közepéről vizslattam a szőke, magas, kívánatos hetéra asszisztensnőt, kinek, míg az orvos vizsgált, belém olvadtak egyiptomi varázsszemei. Vékony bőrén átütött halványrózsa húsa. Olybá tűnt, mintha púderozta volna magát, és attól olyan színtiszta és homogén a bőre. Valószínűtlennek tűnt szája is, mert alapban is csücsörített. Beszéd közben az arcizmoktól függetlenül mozogtak külső szájzugai, míg az ezeket lezáró gödröcskék hol mélyedtek, hol elsimultak a meseszép felületen. Beszéd közben alsó ajkát gyakran előretolta. Ekkor durcásnak tűnt, mi több: látszott. E külcsínek a kedves fabulák könyvillusztrációval vetekedtek.

Nehezen gyógyultam. A Munkácsy téri albérletem, mely a nagy ház és a disznóól közé szorult, kis vityillóból állt, a házinéni csak annyira fűtött, hogy az ágyam alá rejtett moslék ne fagyjon meg. Betonaljzat volt és vaságyak. Hárman laktuk az egyetlen kis szobát. Szobatársaimnak sok kényelmetlenséget okoztam betegségemmel, mert a gyulladástól leszűkült torkomon a nyálat nehezen tudtam lepréselni. Köpőcsésze, krákogás és a pengenyelés pokla kínzott. Lázam kitartóan negyven fok köré kúszott.

Orvoshoz és Kettyhez heti kétszer mentem injekcióra. Vonzódott hozzám, ki tudja miért. Sem a külsőmmel, sem az erőltetett jópofizásommal nem adhattam erre okot. Inkább elesettségem által generált anyai ösztöne, óvó féltése vonzotta hozzám. (Gondoltam.)

Az öreg kaszás nem jött értem, és azóta sem, mint ahogyan e sorok tanúsítják, de a lány egyre gyakrabban. Felépültem, keveset híztam is, és életörömöm visszatért. Több hónapja jártunk, de a testiség mindössze a csókolózás és a cicijének merész megérintésében merült ki. Türelmetlen voltam, mert nem éreztem frigidnek. Vérbőnek mutatkozott, mert még a szűk területre korlátozott pettingtől is levegőért kapkodott.

Okát kerestem, kérdeztem, már fenyegettem, hogy elhagyom, mikor elmondta féltett titkát. Talán tizenhét évesen, szilveszteri házibuliban leitatták, és megerőszakolták (később, már csak egyes számba helyezte az igét).

Megadtam magam. Kicsit szerettem, és már megértő sajnálattal igyekeztem körülvenni, babusgatni. De hát férfi is voltam, fajfenntartó kan, ki ösztönei szerint igyekszik mennél több nőstényt megtermékenyíteni. Ezen ellentétet igyekezett feloldani, mikor többszöri könyörgésemre hajlandónak mutatkozott feljönni a kollégiumba. Közben felvettek a diákotthonba, hol a menzai koszt, a fűtés és egyéb komfort gömbölyítette diákéletemet; de hogy Sunyiló lett az egyik szobatársam, határozottan sarkította (nyomorította)!

– Milyen jól nézett ki az a tiszavasvári csaj – mondta.

– Ketty barátnőjéről beszélsz, kit felvittem a koleszbe, hogy te is kefélhess?!

– Igen.

Az Alkaloida Gyógyszergyárban dolgozott e hunos külsejű, nőstény remekmű.

Szabolcsban sok feketehajú, honfoglaláskori embertípus lelhető fel. Sokan cigánynak is vélik őket, de határozott ívű szemöldökük és orruk ennek ellentmondanak.

Barátommal mindent megosztottunk, így a nőmet is beszoroztam kettővel, hogy megfelezhessük.

Az átkos idejében (Kádár rendszer) szigorúan vették az erkölcsöt a kollégiumokban is. A mi esetünkben, ha lebukunk, minket az intézményből rúgnak ki, őket az erkölcsrendészetre citálják. Én ezt el is mondtam a tiszavasvári lánynak, mikor elfogyasztva borunk tetemes részét a hazaindulás mellett döntött.

– Reggel tudunk csak kilógni, mikor még a portás alszik. Meglesem, mikor terül el a kagylófoteljában és… – mondtam.

– De én akkor is menni akarok!

Sunyiló kihúzta a lány blúzából lapátkezét, és nagy tettrekészséget mutatott. Kettyvel mi elmentünk a szomszéd szobába rég várt nászunk beteljesülése ügyében. Átköltözvén, és a bugyi eltávolítását követően, vizet kért barátnőm. A kiürült Durbincs sógoros üveggel, mely ital a legelfogadhatóbb kocsisbor volt a diákok számára, siettem a mosdó felé. Nagy csörömpölést hallottam. I

– Idézd fel, Sunyi, te jobban tudod!

– Figyelj, Dzsinó! (Akkori csúfnevem, anno:1972.) Mondtam a ribancnak, hogy ereszkedjen le a tűzoltóslagon, ha annyira affektál. Én segítek neki. Röhögött! Hát, jól van! Könyökömmel bezúztam a fali tűzoltószekrény üvegét, és leeresztettem a slagot a harmadikról. Ennyi!

– Aztán?

– Félt lemászni. Egy emelettel már több bátorsága volt, de még nem elég…

– Aztán?

– Ez így ment a magasföldszintig. Itt átlépett az ablakon a tömlőbe kapaszkodva, majd meglepetésként a portásba…!

Én ezt némi fáziskéséssel tapasztaltam, mikor utánuk lopództam. A portás jegyzőkönyvet készített. A lánytól elvette személyigazolványát, és akkurátusan bejegyezte adatait. Sunyiét már fejből tudta…

Ha a múltat idézzük, csak a szépet érdemes felemlíteni. Ennek ismeretében régi évfolyamtársam átugrott azon esemény felett, mikor a portás nem kis örömére, és az én kifejezett bánatomra, közlési vágyának nem tudván parancsolni, az élet nagy igazságtalanságait említette fel.

– Milyen dolog antimoralitást gyakorolni, nyárspolgárnak lenni! A modern idők ütőerén kell lennie még egy portás ujjának is, és nem zaklatni az ifjúságot, mikor az utódnemzés fáradalmát magára veszi, az erkölcscsőszök nélküli, szebb jövő reményében. Meg az is égnek kiált, hogy itt ő a fülledt portásfülkében aláírását kénytelen róni a jegyzőkönyv alsó harmadán, Dzsinó meg a barátnőjével fent dug!

Ezen tragikomédia előtti napon éjszakai őrzést vállaltunk. Egy, a fősuli elé állított SZK–5-ös kombájnra kellett vigyáznunk, mely a nagy Szovjetunióból érkezett, mint technikai manna, az agrárértelmiségiek (mi?) okulására.

A mostani nagytestű, sánta és kifejezetten rossz modorú portás váltótársa elmondta, hogy munkatársa csalárd módon, a felesége munkakönyvével dolgozik, különben elvennék a rokkantsági nyugdíját.

Akkor még nem tudtam, milyen értékes információ birtokába jutottam. Biztos Isten küldte hozzánk az éjszaka, na meg a körbejáró borosüveg, amit az őrzésért kaptunk. Miután Sunyi leiskolázta a portást, az elindult a kollégiumi titkárt felébreszteni. Kisvártatva a szobámban keresett a háromtagú processzió.

Meghallva lépcsőházi közeledtüket, távolabbi hálóba, a függöny mögé rejtőzve hallgattuk, miként közelednek az ajtónyitogatások. Egyszerre csak fény tolult a helyiségbe. Két inkvizítor és egy hóhér figurái rajzolódott ki az ajtókeretben. A szoba alvó lakóinak egyike felhorkant. Ezzel egy időben a dagadtabb kilépett, majd odaszólt a függöny alól kilátszó lábaknak.

– Kifelé! – majd Kettyt meglátván – Na, jól vagyunk kicsikém, szedd össze a holmidat, és ide a személyi igazolványodat!

– Én meg a munkakönyvedet kérem, de ha nincs, akkor a feleségedé is megteszi! – mondtam „sokat ígérőn”!

Megremegett kezében a lámpa. Nem hinném, hogy azért, mert a társalgás könnyebb formáját, a tegezést választottam.

Páli fordulat következett be az események sodrában. Nem azért, mert ő továbbra is magázott, én viszont csendőr modorban, változatlanul ragaszkodtam a póriás „te” megszólításhoz, hanem:

– Dzsinó, figyeljen ide, én megértem magukat, fiatalok… csináljanak, amit akarnak, de a hölgy (vö. kicsikém!) feltűnés nélkül menjen el a fészkes fenébe!

A lány ezután nem kis bánatomra összepakolta cuccait, és kis táskájával a hónalján, puha puszival és párás szemekkel eltűnt a park sötétjében. Csípőjének ringását még akkor is látni véltem, mikor már csak bokrok, fák és a holdfénytől almazöldre festett pázsit maradt a színpadon.

– Mit majrézol, Dzsinó, rólatok nem készült jegyzőkönyv! – mondta Sunyi.

– Miről beszélsz? – megfordultam. A portás és barátom csüggeteg látványa visszahozott a jelenbe.

– Hogy a csaj elment a személyijével, az azt jelenti, hogy itt sem volt, de attól még változatlanul ott lapul a feleséged munkakönyve a dékán fiókjában… – mondtam.

Darabig bambán nézett, majd kapcsolt.

– Lesz megoldás, gyerekek!

Befordult a portásfülkébe, elővette a sorszámozott eseménykönyvet és a cimborám „pajkos” csínytevéséről szóló lapot kitépve a szemeteskosárba dobta. Én onnét kikaptam, és fürgén zsebre vágtam.

– Én raktam el, te nagyeszű! – mondta negyven éve barátom, Sunyiló, és jót röhögött a poharába.

Az enyémben viszont az elérhetetlen tündér szőke hajfürtjeit láttam, aki csalogatott az aranyló nedű feneketlen mélységébe, ahol mámorosan adtam meg magamat az édes múltnak.

 

                                                                                                             Turi Török Tibor

Új hozzászólás