A lókúti szüzek

Turi Török Tibor küldte be 2019. 07. 16., k - 19:46 időpontban

A lókúti szüzek(?)

 

Istenem, a régi szép idők! Igaz, most is éppen a régi szép időket éljük, de az igazi mégis az volt, mikor e bakonyi településre kerültem anyarozsmérés céljából.

A főiskolai nyári szünetben munkát vállaltam a budakalászi Gyógynövénykutató Intézetben. Itt történt, hogy Békési professzor az anyarozsból kivonta a véralvadásgátlót, amiért Nobel-díjat kapott. Egyszerű köznapi ember volt. Hévvel járt ki a Duna partjánál felépített új központba, és alkalmanként úgy elmélyedt gondolataiba, hogy fejjel ment a bejárati üvegajtónak, és ahogy kezdett felvirágozni gyógyszeriparunk, úgy szaporodtak homlokán a kék foltok… Sokat köszönhetett e lángelmének az emberiség, pláne én, mert elküldtek egy hétre a mesés erdőkkel körbeölelt sváb falucskába. Gőzmozdony vitt Zircig, ahol sárgára lakkozott bricska várt rám, pödrött bajszú kocsissal. Hamar két ló repített halmokon, hegyeken keresztül a tündérvilágba, mely egy utcából állt és körbefutott a hegykatlan peremén. Két oldalt szerény kis házak övezték a bazaltkőből kirakott utat.

A hat-hét tucatnyi házacskához nem járt templom, se kocsma, mindössze egy kisbolt fogadott, mikor leadta utazótáskámat a fogatos.

  • Mint mondtam, fiatalúr, a Móri ezerjót ki ne hagyja! – tisztelgett, mint múltbéli parádés kocsis, és elporzott az erdészeti telephely felé. Kék szemű, pozsgás képű sváb fogadott. Ő volt a kísérleti telep vezetője. Megmutatta a kis házat, mely szállásomul szolgált. Mint minden, ez is apró volt, zöld, zsalugáteres szemei rápislogtak a bolt előtti térre (tisztásra). „Berendezkedtem” új otthonomban: leraktam a sporttáskát az ágyra, de tehettem az akasztós szekrény aljába is, de akár a padlóra is dobhattam. Ezzel az összes lehetőséget kimerítettem, ugyanis térben olyan szűkre szabták az ittlétemet, mint időben. Hol jó, ott nem lehet eleget lenni, és itt annyi kedvesség és izgalom kényeztetett, hogy az az árva hét néhány napnak tűnt.
  • Jó napot kívánok! – léptem be a boltba. – A kocsmát keresem, azt mondták, hogy az ezerjó bort feltétlenül kóstoljam meg.
  • Nincsen nálunk olyan, ez a kocsma is. Nem mondta magának az a lassú agyú fogatos Frici?! – nevetett rám hullámzó keblekkel az eladónő, és egy literes üveget tett elém.
  • Ez mind az enyém? – kérdeztem bambán.
  • Hátha kifizeti?
  • Mit csináljak én ennyi borral, meg hát poharam sincs…
  • Itt az a szokás, hogy két vagy három ember összeadja a pénzt, aztán körbejár az üveg – szólalt meg a sarokból zsíroskarimájú kalapja alól egy helybéli, majd kilépett és ajánlkozott a közös vételre. Mire megittuk, az üzlet előtti rámpán lógatva lábunkat, jól össze is barátkoztunk. Másnap reggel a zsalus ablakon keresztül, a szemközti falra vetültek a bakonyi reggel fénypásztái. A kis verandán magamra locsoltam lavórnyi hideg vizet, mikor észrevettem, hogy két bakfis szépség a kapunál leskelve nevetnek felém. Hajamat ujjaimmal hátra gereblyéztem, és a budapesti tudományos munkatárs „tekintélyével” odalépdeltem.
  • Sziasztok, kedves szöszik, Tibor vagyok, velem fogtok dolgozni, ugye?
  • Igen! – igéztek pillantásukkal, majd ők is bemutatkoztak: Marika és Erzsi.

Nemsokára érkezett a telepvezető, és kigyalogoltunk a kilométernyire lévő rozstáblára. A munka abból állt, hogy az általam kimert téglalapnyi kis területeken, melyeknek átlós sarkai összeértek, meg kellett számlálni a lehullott anyarozs-szemeket. Fa cövekekkel nagyjából kijelöltem a helyeket, a lányok elővették a sorszámozott nejlonzacskókat, és munkához láttak. A rozskalászokból biológiai beavatkozással a normálméretet meghaladó fekete szemek kanyarodtak ki, és nem egy elérte a kalász hosszát is. Nagy volt a szemveszteség. Csépléskor jó, ha harmadát tudták kinyerni. Ami baj, mert hát fontos gyógyászati hatóanyag. Miután végeztem, jobbára kigyalogoltam az erdőszélig, ott kifeküdtem a patakparti töltésre, és fűszálat rágva bámultam a bárányfelhőket. Nem egyszer meglesték a lányok, és megleptek. Befogták a szememet, és „Na, ki vagyok?!” csiripelték huncutul.

  • Megmondom! Ha nem Erzsi, akkor Marcsi.
  • Nem, fordítva!
  • Ne zavarjatok össze… – és a puha tenyerek felengedtek. A pajkos bárányfelhők közé, a nyári ruha vágatán, szép friss cicik keveredtek. Rózsaszínek voltak, és csúcsain apró kicsi barna bimbókkal, párát leheltek a ruha belsejére. A bíborban játszó nyakszirt lefelé haladva szűzies sápadtságba fakult. A fátyolos és lenge ruha kivágása utat engedett a sejtelmesebb köldök irányába, és a kis feszes bugyi fehér háromszöge üzent vágyaimnak.

Ahogy teltek a napok, mintha rövidültek volna ruháik, és inkább már lehajoltak, mint guggoltak… Nem voltam napirenden! Az érett gyümölcsöt nem is kellett volna leszakítani, hiszen szétomló nedvét már a számban éreztem, de – anyósjelöltem az intézetnél volt bérszámfejtő, lánya, ugye, az én jövendőbelim, könnyes szemekkel integetett a Déliben utánam… Lényem kettévált, egy a pesti, a másik az itteni maupassant-i, felfűtött hím egyeddé, ki hepiend nélkül nem hagyhatja az olvasót (nem beszélve magáról).

Ha korábban végeztünk, a tölgyfaerdő óriásai között bóklásztunk. Látszólag gombák vagy erdei bogyók kötötték le figyelmünket, de a vágy, egymás levadászása erősen feszített bennünket.

  • De lehet, hogy tizenhatok sincsenek! Aztán kikotyogják szüleiknek… Aztán a jövő mérnökurából liliomtipró lesz és – Hajaj! – ijedtem fel éji álmomból. Akár börtön, akár…

Úgy elmondtam volna újdonsült boros barátomnak, vártam volna bárki véleményét, józan vagy fenegyerek tanácsát.

Aztán a tűzre olaj: kiszáradt vízmosáson segítettem át őket, mikor is Erzsi vagy Mari lendült felém a partról, hogy honuk alá nyúlva, lendülettel átsegítsem. Történetesen ez másodszorra is sikerült. Kezemet a hónaljából kihúzva, ő a mellére terelte, rányomta apró kezével és körkörösen mozgatta a drága halmon. Én nagyjából eszemet vesztettem! A fák suhogni kezdtek, tejfehér ködök örvénylettek, a lombokat fénylándzsák szeletelték. Hűs, majd forró szél fordult az árok felett. Kezem megállt, tenyerem rátapadt a meleg párnára, talán még ringott is, majd összenőttünk. Szemünk párás lett. Duzzadt málnaajkát csókra igazította.

  • Mi van?! Engem nem emelsz át? – szólalt meg mögöttem a várakozó Erzsi vagy Mari, ki ravaszul visszament, hogy másodszor is röptessem a mélység felett. Kijózanodtam, és újból a gyávaságától őrlődő, gátlásos fickó lettem.

Eltelt a hét, nem akartam hazamenni. A munkát is úgy szerveztem, hogy tovább tartson, majd egy napon távirat érkezett, melyben sürgettek az utazásra. Megkértem a postást, aki szintén „borosüveg” pajtásom lett, hogy csak két nap múlva adja a kezembe a sürgönyt. Így is történt. De hiába ravaszkodtam! A nyert napok kiszaladtak a kezemből. A józanság is visszafogott, de ahogy azt később megítéltem, inkább az alamusziságom kötötte le kezeimet.

 

  • Ha apátok látna most titeket, néhány pofon elcsattanna könnyes orcáitokon! – nevetett a fogatos, mikor a homokfutóra felléptem.

A kocsi pora elhalványította a két tündér fehér foltját, majd kicsiny pontjaikat felkapta az idő szele, és nemegyszer a szemembe fújta, fújja…

 

Nagy örömmel és nem kis elmarasztalással fogadtak Pesten. Úgy véltem, hogy másfél hete innen végleg elutaztam. A fabula, melynek főszereplője voltam, nem volt mese, hiszen az ajándék szalmakoszorúk ott mosolyognak az ágyam felett – vigasztaltam magam.

Bajomat, melyet eltitkolnom nehéz volt, fizikai megpróbáltatás is fokozta. Szemfogam begyulladt, orvoshoz nem mentem. Főnököm javaslatára vízzel hígított tisztaszesszel öblögettem (a laborból kaptam), ami darabig el is zsibbasztott, de nem jelentett megoldást. Addig-addig húztam az időt, hogy mikor fogó alá kerültem, az orvos rögtönzött konzíliumot verbuvált, a szesz által kimart pofazacskó prezentálására, kollégái okulására. Azt persze nem árultam el, hogy nem mindig öblögettem az abszolút alkohollal, gyakran le is nyeltem, hogy bánatomat szeszbe fojtva, szárnyait szegjem vágyaimnak, Lókút felé.

                                                                                                        Turi Török Tibor

 

Új hozzászólás