Zempléni kaland

Turi Török Tibor küldte be 2019. 07. 17., sze - 18:01 időpontban

 

Júniusi estén barátommal ténferegtünk a miskolctapolcai Anna mulató teraszán. Régi mivoltjára a helyiségnek csak a tűlábas asztalok, kagylófotelek és a nagy – hengeres, vagy gömb alakú – mennyezeti lámpák vallottak. Elit hely lehetett az alpakaöltönyös és kartonszoknyás hatvanas években. Mára pályaudvarnyi kispénzűek, beatkedvelők, Levi’s és Super Rifle szerkós flasztersimlisek, laza és lekésett trubadúrok vadászterülete lett. A ruhatáros nénik korszaka lejárt, mert a kabátokat székekre dobálták, és ha maradt hely, oda az ikszbe rakott végtagjaikat nyújtózták.

A zenekar tolta Elton Johnt, Jaggert és a többi világhírűt. Jó zene volt, de kevesen táncoltak, ugyanis alig akadt lány. Közepes nőkön is tucatnyi szem csüngött. Sunyiló barátommal nyeltük a sört, és pöfékeltük a talpas Szimfóniát. A rossz felhozatal miatt kedveszegetten néztünk ki csupaszakáll fejünkből. Formás lampionok lebegtek a tánctér felett, erősen megvilágítva az alatta táncolókat. Egy rivaldafénybe került nő nem mozdult. Kitartóan felénk nézett, mosolyában kihívást véltem. Gondoltam, mögöttünk ismerősére talált, annak örül.

– Nem látod, te barom, hogy hesszel a csaj?!

– Minket?

– Szerintem téged – mondta Sunyi.

– Akkor felkérem – és nemsokára sékeltünk a szép testű, közepes fizimiskával és jó modorral áldott (vert?) Katikával.

Elmondta, hogy azért tetszettem neki, mert haj és szakáll tekintetében a legelrettentőbbként, bűn lett volna kihagynia. Nem köznapi egyéniséget sejtett bennem. A jobbára bizományiból vásárolt ruháim koronázatlan darabjai nem kerültek említésre, pedig szerintem igazi csáberővel azok bírtak. Régi főúri sujtásos felöltőmön nem volt egyforma gomb, amit messziről nem láthatott, amiről nem is tudni, használt-e vagy ártott. Lehet, egyből nyakamba ugrott volna, vagy hülyének néz, de akkor is kitűntem. (A dupla vagy semmiből az első jött be.)

A gyöngyösi tanárnő tanfolyamra érkezett Miskolcra. Kollégiumi szobája a magasföldszinten helyezkedett el, melyet ő a portán, én az ablakon keresztül vettem birtokba. De csak azt! Mást nem kaptam a paplan alatt. Pedig milyen forró volt a teste…

Sunyiló – örök barátom – jobbára a cikik kútfője, szabadelvűségével, de inkább szabadosságával sok hülyeség részesévé tett. Most is a szeren volt. Azt mondta, hogy a Zemplénben, Kőkapun, úgymond vidéki zenekarok fesztiválja lesz. (A fővárosiakat elküldik a francba? – gondoltam.)

Gyanús volt, hogy ő nem akart jönni, de nem eléggé, mert mi másnap elindultunk.

Sok mindenről kíváncsiskodott a lány. Kilátásaim kisebbedtek volna, ha a „nős vagyok?” kérdésre, „igennel” válaszolok. Tehát az ellenkezőjét állítottam. E tagadás csak addig lehetett érvényben, míg Sátoraljaújhelynél a mélységi határőr kezébe nem vette személyimet, és ki nem kérdezett. Mit lehetett tenni, mondtam, ami benne találtatott. Tudtam fejből…

– Családi állapota?

– Nős.

Nem mertem Katira nézni addig, míg el nem értük a következő falut, és el nem hitettem vele, hogy már elváltam, csak még nem írták bele a passzusomba.

Trabant került horogra. Vadászruhás, tömzsi ember vett fel minket. Elmondta, hogy a szárazság miatt lakott településekre húzódnak le a vaddisznók, és hogy nagy fogásra számít. Szerencsénkre Kőkapuig vitte az útja, így egy stoppal megúsztuk az odamenetelt.

Észak felé haladva egyre több „jaj, de szép!” felkiáltás repkedett az utastérben. Kazinczy faluja, Széphalom volt nyitánya e csodának. Pöfögő Trabantunk egyre magasabbra vitt minket, és nyitotta meg a hegység színes mesealbumát. Minden hegyre vár kívánkozott. Meredek csúcsaik az ég felé kéredzkedtek, vagy onnét érkeztek, és lephettük meg félúton? Szoknyájukat világoszöld lomberdő, derekukat már sötét tónusokkal tarkított fenyőrengeteg képezte, ami finom átmenettel a képzelt vár körül komor, szinte fekete gallérnak tetszett. A magyar címer hármas halmára emlékeztet minden csokorba képzelt bérc. Fűzér, hol a Szent Koronát is őrizték – mondta jótevőnk –, és Regéc vára a megtestesült álom volt. „Ilyenre gondoltál ugye, hát itt van, én vagyok!” – küldték üzenetüket a magasból. Megmászni lett volna örömteli. Mérföldjáró csizmával bebarangolni völgyeit, csúcsait, lankáit, barlangjait – eggyé lenni velük!

Megérkeztünk. Nemsokára a Trabi nekirugaszkodott, kék füstjébe veszve a következő kaptatónak.

– Éhes vagy – kérdeztem?

– Igen.

– Dobjuk össze a pénzt, és eszünk, iszunk itt az étteremben.

Neki hét forintja volt, nekem semmi…

Drágán adták a lengyel táncos sört. Okocim volt a neve, hét pénzbe került.

Miután letöröltem a habot a bajszomról, a tengerszem felé vettük az utunkat.

A helybeliek mondták, nemrégen még kisvasút hozta Újhelyről az embereket ide, fel a hegytetőre. Már csak Pálházától indítanak szerelvényt. Újhelyen egy iparos sem vállalta a sínek felszedését, Miskolcról kellett embereket hozatni. A város szívéig ment a vicinális. Kuriózumként a település arcát adta, de hát ami jó, emberi és kedves, útjába volt a lélekmentes bürokratáknak.

Ebben a pillanatban dugta ki fejét az alagútból a kis gőzmozdony. Három liliputi szerelvényt húzott magával, ablakaiból kirándulók integettek a fürdőzők felé.

Bebarangoltuk a Zempléni hegység e tündérkertjét, de koncert sehol nem volt. Leszállt az est. Szállásunk nem volt, de még a verőfényben a tavat kísérő út hegyfelőli oldalán éjjeli komfortot ígérő barlangra leltünk.

Óriási lapuleveleket gyűjtöttünk nászágy gyanánt. Épp hogy elkészültünk, kint esni kezdett, majd lépések közeledtek. A barlangnál megálltak. Vártunk. Csend, aztán megint csak mintha jött volna valaki.

Lesz, ami lesz: a barlang szájáig merészkedtem. Nem volt ott senki, sem a közelben, sem addig, míg elláttam a bokrok és a törpefenyők között. Visszamentem arámhoz. Megint léptek, de már igazi! Feltápászkodtam, és a portás szerepében újfent csekkolni akartam a betolakodókat. Most már gyufa lángjánál konstatáltam, hogy képzelődök. Az esőcseppek, ahogy egyik lapulevélről a másikra estek, lépések hangjára hajaztak. Már csak szitált. Úgy döntöttünk, hogy odébbállunk. Elég volt e kísértésből!

Nem messze a tengerszemtől hétvégi faházak voltak. Reméltük, hanyagul bezárt ajtóra, ablakra találunk, és bemászunk, bízva abban, hogy nem a házigazda kíván jó estét. A kanyargós erdei utat egy helyen átvágtuk, és toronyiránt mentünk. A fenyvesben a sötét besűrűsödött. Az útszéli lámpák a fák mögé bújtak, néha ránk figyeltek, belénk plántálva a reményt, hogy egyszer kiérünk. Jó lett volna egymás kezét fogni, bátorságot színlelni, pláne, mikor bagolyhuhogás és ki tudja, milyen éjszakai ragadozó szárnycsapásai rabolták optimizmusunk morzsáit.

Egyszer csak nagy sötét tömb állta utamat. Hogyan vehettem észre, hiszen eddig szinte vakon tapogatóztunk! Megálltam. Biztos ördög vagy lidérc, de lehet sziklatömb is. Persze, hülye vagyok! Kati mögülem jobbomra került, és kezemet kutatta.

A nagy, fekete halmaz felröffent. Két szem villant, majd újra csend. Farkasszemet néztem a világító pontokkal. Nyelni próbáltam, de torkom kiszáradt, halántékomat veríték csiklandozta. Kezemen szorítást éreztem. Megkövültem. Vége, a dög valószínűleg vaddisznó, ki menten felnyársal! A másodpercek óráknak tűntek. Újabb röffenés. Az állat hátra rúgta magát, majd nagy csörtetéssel, gallyak géppuska ropogásával beleolvadt az erdei infernóba.

Nem tudom, meddig álltam így. Valaki bökdösni kezdett. Megrázkódtam, legyökerezett lábaimat próbáltam felemelni.

– Na, mi van veled? – kérdezte a lány.

– Nem láttad, vaddisznó!

– Na és?

Szégyelltem gyávaságom. Vigaszt csak az nyújtott, hogy: ha ő ment volna elől, a visítástól még a vad is bepisilt volna; ráadásként, kicifrázta volna testünk lágyabb részeit.

Kibotorkáltunk. A faházak bársonyos komfortígérettel néztek ránk. Kevés lámpa elszórt fénye viaskodott a sötéttel. Fenegyerek módján próbáltam rosszul bezárt nyílászárokra lelni, de hiába. Maradt a bungalók előtti féltető, hol legalább a már elcsendesedett eső nem csüggeszt minket. Linóleum borította padlózatát, melyet sem puhának, sem melegnek nem lehetett nevezni. Barátnőm ecsetelte, hogy Gyöngyösön, ha vele tartok, micsoda mennyei kényelem és földi beteljesülés vár franciaágyában. Fellelkesített, de szomorított is, mert még keményebbnek és most már vizesnek is tűnt fekhelyünk. Fakorlát övezte „lakunkat”, melynek bejáratát ölnyi ágakkal torlaszoltam el, hátha a fenevad meggondolja magát…

Jégcsapokkal álmodtam, majd hideg ölelést éreztem. Felébredtem. Már világos volt. Tócsa közepén feküdtünk.

– Forró feketét parancsol, hölgyem? – rázogattam, de nem ébredt, gondoltam kopoltyúi nőttek.

– Menj a francba, még aludnék!

– Tőlem maradhatsz, de egy órán belül már csak hálóval tudlak partra emelni!

Elindultunk a zuhogó esőben, mert nem tudtuk, meddig tart a gyalázat. Esőkabát és ernyő híján átadtuk magunkat az elemeknek. Még a méregzöld fenyőóriások is szürkék voltak. Megfestésükhöz elég lett volna fehér és fekete tempera. Óriási zuhany volt, melyet nem vett körbe nejlonfüggöny. Mentünk vagy órája, mikor szemből Zsiguli érkezett. Elhaladva mellettünk kíváncsin lelassított, biztosan azért, hogy össze ne fröcsköljön…

Irigyeltük, mint pór a kiválasztottat. Próbáltam vicces lenni, de nem találtak sületlenségeim vevőre. Kanyarhoz értünk, hol az erdő ritkulni kezdett. Ekkor autózúgást hallottunk magunk mögött, majd mint a mesében, az előbbi Zsiga varázsos látványa elénk kéredzkedett. Az ajtó résnyire megnyílt.

– Gyertek gyorsan, elviszünk!

A volánnál a fűrészüzem kopott munkásruhás főnöke, mellette anyukája, pontosan az erdő melegszívű anyókája ült, sötét kendővel, ölbekulcsolt kezekkel. Tócsában állt a víz alattunk, amiért az elnézés szavai tolultak nyelvemre, de éreztem, hogy jóságuk ezt tolerálja.

– Hogy beat fesztivál itt! Hiszen még rezesbandát sem látott ez a sárfészek – nevetett a sofőr. Én viszont azért nem, mert eltökéltem, hogy Sunyilót kiherélem.

A pálházi kocsmáig tartott a fuvar. Kiszálltunk nagyon árván, és nem tudtuk a folytatást. Egyszer csak hátulról vállunkra tette a kezét emberünk, és a söntésig tolt minket.

– Két kisüstit, Gyuszi, a fiataloknak!

Ez az ital kétszer is jól esett.

Egyszer, mert felmelegített. Éreztem, hogy nyelőcsövemet, gyomromat letérképezi. Ujjammal tudtam volna mellkasomon kísérni útját. Másodszor, mert egyszer és mindenkorra megtudtam, hogy jók az emberek. Nem tudom, él-e még e melegszívű lény, hová üzenjem: az égbe, vagy az eső áztatta zempléni falujába, hogy életre szólt, amit tett, és ha később hasonló jókat tudtam adni másoknak, az ő kezei „felbujtóként” voltak (vannak) benne.

Felmelegedtünk és vidámak lettünk. Már sütött a nap, mikor Miskolc alá keveredtünk. Félig ránk tapadt, párolgó ruhában, homlokunkra tapadó, vizes hajjal bíztunk a stopposok szerencséjében. Érkezett is egy szakadt Fiat 500-as. A leeresztett ablak mögül dühödt ember lefitymáló tekintete szabadult ránk.

– Csak ha Pestig mentek, akkor veszlek fel titeket. Utálom a fajtátokat, de ha leáll menetközben a kocsi, akkor lesz, ki betolja.

Az anyósülést előrehajtva tudtunk a hátsó fertályba préselődni.

– Most menjünk el Pestig a muksóval? – súgtam oda Katinak.

– Dehogy, majd elkezdek Gyöngyös előtt visítani, hogy pisilnem kell. Bízd rám a dolgot!

Sikerült is. Kati után én is odabukdácsoltam a nyitott ajtóhoz. Ő már futott, mikor visszanyúltam a hátul hagyott táskáért.

– Hát mit csinálsz, hülyegyerek!

– Hülyét belőled! – mondtam röhögve, mikor a táskát már biztonságban éreztem.

– Tudtam, ez lesz belőle, büdös csirkefogók! – ezt már kiszállva kiabálta utánunk, és ha jól hallottam, a kocsija is leállt…

 

Kati 8-10 évvel idősebb volt nálam. Pár éve tanított. Pedagógus egzisztenciáját sikeresen építette, hiszen nyugodt és kimért természetével a „nemzet napszámosa” szerepét kiválóan alakította, mint ezt később megtapasztaltam, mikor már Budán tanított. Özvegy édesanyja is tanár volt, Jenőke nagybátyja pedig hetven éves, és ugyanannyi százalékos. Kedves, öreg kerti manó, ki a kertet gondozta, és bevásárolni járt. Mikor akadt pénzem, üveg sörökkel vásároltam meg hallgatását. Konyhájukban ültem, és a főtt étel mámorossá tett, jobban, mint Jenőke bora, melyből minden második kanál után koccintani kellett.

Megismerkedésünknek és átélt kalandjainknak szalonképesre fésült változatát meséltük el. Jó pár évvel többnek mondtam magam. Tehettem, mert szakállam által idősebbnek mondtak.

Beesteledett. Felálltam a hokedliről, és illedelmesen megköszönvén a hozzám való jóságukat, elbúcsúztam. Lányuk mondta, hogy holnap is szívesen látnak, jöjjek el már délelőtt! Kapuig kísért a nagybátyja, és mihelyt a kulcsot megforgatta a zárban, a ház széles lábazatáról lendületet véve üdvöskéjük ablakában termettem. A redőny utánam zárult, és én a vastag csergén landoltam. Szemben velem az ígért álombéli bevetett franciaágy, finom pézsmaillat és a csehszlovák lemezlejátszóból a Pink Floyd. Ja, és Kati baby-dollban! Vállon veregetett az élet, mert így ment majd egy hétig. Kora reggel kimásztam az utcára, kisvártatva csengettem és, ha nem barátnőm jött, megkérdeztem: „Katika felkelt már?” Sokszor sajnáltak is, mert kitalált barátom, kinél megszálltam, a város másik végén lakott. Még jó, hogy létezett olyan nevű utca, még ha olyan messze is… Komoly megbecsülésben részesítettek, hogy így koptatom már amúgy is szakadt tornacipőmet lányukért.

Alig maradt már talp lábbelimen, Jenőke bora is savanykás kezdett lenni, az ablak is túlontúl magasan volt. Elindultam haza, Budapestre…

Még évek múlva is találkoztunk, de az előre megírt életünk csak ennyit engedett egymásból. Sokszor letörném a kezét, ki megfogalmazta sorsomat, vagy megcsókolnám? Lehet, a vasárnapi kedves Katiból mindig hétfő Katalin lenne, és színes emlékeim nem érdemelték volna meg, hogy nektek ezt így papírra vessem.

 

Évek múlva lófejű barátommal az Annában ugyanahhoz az asztalhoz keveredtünk. Tömeg, kemény rock, füstfelhő, pia.

– Meglepődnék, ha a gyöngyösi csaj idevigyorogna, úgy állna ott, mint akkor, és azt sem bánnám, ha még egyszer azt hazudnád, hogy Kőkapun „vidéki zenekarok fesztiválja” van. Rohadj el!

– Hülye, nélkülem máig sem értenéd, hogy miért nem örült Zrínyi, mikor farkasszemet nézett a vadkannal!

                                                                                                      Turi Török Tibor

Új hozzászólás