Mese a 3 T-ről

HungaryFirst küldte be 2019. 10. 23., sze - 12:13 időpontban

Tiltott, Tűrt, Támogatott, azaz a „Három T” – úgy mondják - a kommunista kultúrpolitika „terméke”. Közismerten működött a Szovjetunióban a támogatás és a tiltás, majd a második világháború után hamarosan az összes befolyási övezetébe tartozó szocialista országban megjelent.

Magyarországon az ún. Három T „kifinomult” változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól „működött”. Ma már természetesen nem fordulhatnak elő ilyen szörnyűségek, de érdemes megismerni, hogyan is zajlottak a dolgok hajdanában, Magyarországon.

A Wikipédia így ismerteti a három T-t és működését Magyarországon:

A képzőművészet és iparművészet területén alkotók számára a „munkaelosztó bizottság” határozta meg, hogy ki milyen megrendelést kapjon, kaphat. A törvény által szigorúan meghatározott zsűrizés kényszere segítette, hogy látszólag a művészeti színvonal megtartása érdekében végzett munka során, leginkább ideológiai kérdéseket szem előtt tartva válogassák ki a műveket. A művészet különböző ágait mint a politikai propaganda eszközét igyekeztek irányítani, felhasználni.

A politikailag megbízható, a rendszert kritika nélkül kiszolgálók alkotók jelentették az ellenpólust, akik az állami kitüntetések és elismerések mellett, a többség számára elérhetetlen, esetenként rendkívül kiemelkedő anyagi elismerésben részesültek. Ők alkották a Támogatott művészek csoportját, számtalan megrendelést kaptak, alkotásaikat rendszeresen az állampárt mecenatúrájának köszönhetően bemutathatták külföldön, a „nyugati” országokban is. Mint szakértők meghatározták, hogy ki milyen megrendelést kaphat, nyilvánosság elé kerülhet-e művészete.

A két szélső pont között helyezkedtek el a Tűrt kategóriába tartozó alkotók. Sokan a Tűrt és Tiltott besorolás között „ingáztak”, természetesen nem saját belátásuk, hanem a hatalom kénye-kedve szerint. Itt az átmenet megvolt, de ebből a helyzetből a támogatott körbe bekerülni csak kivételes esetben lehetett.

A fentiek körülbelül fedik is a valóságot, legalábbis amennyire én tudom. Nem voltam jelen a hajdani döntéseknél és még kevésbé láthattam bele a „leosztott” kártyákba.

Mikor felemlegetik az „átkos” e működési formáját, elbírálási módszereit, igaza van a kritikusoknak. A hajdani kultúrpolitika nem volt valami korrekt. De kellemes se.

A nagy tévedés ott van, hogy ez nagyjából így volt azelőtt is és így van azóta is. Nagyjából a világ kezdete óta. Mert melyik uralkodó engedte, hogy rosszat írjanak róla? A nagyszákúakat jó, ha száműzték, de olykor a fejükkel is fizettek, ha túl sokat ugráltak.

Az újdonság tán csak annyi volt a szocialista rendszerben, hogy akkoriban többé-kevésbé nyíltan felvállalták: a kezünkben a hatalom, nektek meg: coki! Vagy paríroztok, vagy ráfaragtok. Ha ezt nem is hirdették ki nyilvánosan, de tettek róla, hogy minden érintett tudja.

A dolgozók meg vagy akartak parírozni vagy nem, de a „szempontok” ismerete nélkül – még a legsimulékonyabb szándékkal is – könnyen csúszhattak át a nemszeretem kategóriákba, ahonnan már nemigen volt visszaút.

Szempontok is voltak mindig. Már a középkori krónika szerzők is – önként, vagy figyelmeztetésre – az éppen aktuális elvárások szerint állították össze, írták műveiket. Mert, ha nem…

Azóta persze fejlődött a világ. De azért mégsem lehet „bedobni a lovak közé a gyeplőt”. Mivé lenne a világ, ha mindenki azt firkálna össze, amit csak akarna?

Mese a 3 T-ről
1978, Magyarország, Budapest V. A VIT-utca rendezvénysorozat egyik helyszíne, Aczél György kultúrpolitikus, kép adományozó: Urbán Tamás/Fortepan 89111

 

Új hozzászólás