Czeglédi Andrea: Kisebbségi magyar sors, Magyarországon – TAJ kártya maffia(?)

HungaryFirst küldte be 2019. 11. 06., sze - 09:55 időpontban

Ma Magyarországon mindenki arra gondol, ha a kisebbségről hall, vagy olvas, hogy a hazánk területén élő más nemzetek fiairól van szó. Még véletlenül sem ötlik fel senkiben az, hogy Magyarországon magyar emberek élték és élik meg ma is a negatív diszkriminációt, miközben csupán annyi a bűnük, hogy magyarnak születtek.

Mindig úgy véltem, hogy a magyar nemzet, a Kárpát-medence magyarsága egy és oszthatatlan, Magyarország pedig mindannyiunk hazája. A hazánk, amelyért, ha kell, életünket és a fiaink életét áldozzuk. Belénk nevelték ezt már gyermekkorunkban szüleink és olyan remek tanárok, akik a mindenkori diktatúrával dacolva mertek belőlünk, gyermekekből magyart nevelni Magyarországon, Erdélyben, Partiumban, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken is. Magyarország azonban idegen elnyomás alatt sínylődött akkor és sínylődik ma is. Ugyanolyan nehéz volt igaz magyarnak lenni a csonka-országban, mint az elrabolt területeken és egyformán nehéz most is. Nehéz, mert nem kell a magyar a románnak, a szlováknak, az ukránnak, szerbnek, de ugyanúgy nem kell a magyarországi idegen megszállóknak sem. Mert ma Magyarország nem szuverén állam. Az európai kultúrától, értékrendtől, erkölcstől távol álló, idegen elnyomás őrli lassan nemzetünket és ez az ördögi terv működik.

Ez az idegen hatalom, amelyik mindig is az izmusok mögé rejtette arcát, most az Európai Unió leple alatt megvalósítja a valaha volt legkegyetlenebb diktatúrát. Az európai országok mára már nem szuverén államok és lassan megszűnnek a nemzetek. Az Unió parancsol, az Unió határoz, a kormányok csupán bábok, a parlamentek pedig jól mutató – igen költséges – díszletek.

Mi magyarok, itt Magyarországon és a Kárpát-medencében hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi vagyunk a kivételek, de aztán annál nagyobbat csalódunk, amikor rádöbbenünk a keserű valóságra. Jártunkban-keltünkben ugyanis folyamatosan abba botlunk, hogy az uniós törvények felülírják a magyar törvényeket, és mi is kénytelenek vagyunk aszerint élni, ahogyan Brüsszelből diktálják.

Valószínűleg mindenki tudna erre a valós tényre példát. Az alábbiakban egy részletet vagyok kénytelen kiragadni ebből a nagy egészből. Kénytelen vagyok, mert a jelek szerint egy igen súlyos, nemzetünket, megmaradásunkat, egységünket támadó aljas diszkriminációról szól, amit nem lehet szó nélkül hagyni.

Több olvasóm megkeresett, hogy elpanaszolja, milyen tortúrán volt kénytelen átesni Magyarországon élő, dolgozó, adózó, vagy éppen itt tanuló magyar állampolgárként a TAJ szám igénylésekor. Nem újdonság az efféle tortúra, ügyintézési akadály a határon túli magyarok számára, csak, hát… azt mertük hinni, hogy ez most másként van…

Egy kis előzetes betekintés a kulisszák mögé mindenképpen szükséges azonban ennek a ténynek a bizonyítására.

A kommunizmus éveiben, ha nagy ritkán sikerült a románná degradált erdélyi magyarnak útlevelet szereznie és Magyarországra látogatott, a határon átlépve a levegőt, amelyet belélegzett, édesebbnek érezte, a fákat zöldebbnek látta és kis időre szabadnak érezte magát.

A – divatos kifejezéssel élve – rendszerváltásnak nevezett hatalomváltás után boldogan jött a határon túli magyar Magyarországra, remélte, hogy jobban, könnyebben boldogul saját hazájában, saját nyelvén. Legtöbbjüknek rá kellett azonban döbbennie, hogy csak feketén dolgozhat, és csak töredékét kapja az itteni bérnek. Rengeteg munkaadó visszaélt azzal, hogy munkásai nem voltak bejelentve és sok esetben egyáltalán nem is fizették ki az előre, szóban megígért bért. Sok esetben veréssel való fenyegetőzés és büdös oláhozás volt a „fizetség”. Mindenki jól élt, aki valahogyan kapcsolatba került ezekkel a feketemunkásokkal. A vállalkozó nem adózott, az ellenőrzésekkel megbízottakat lefizették. Turistaként csak 30 napig maradhattak ezek a munkások Magyarországon, minden hónapban egyszer kénytelenek voltak haza utazni, ezért hatalmas profitra tettek szert a személyszállító cégek is, akik rozoga, a nyugati autóbontókból szerzett rozsdás tragacsokon szállították az embereket jó pénzért. A határ átlépésekor kénytelen volt mindenki kifizetni az előre megállapított összeget, hogy a határőr engedélyezze a Magyarországra való beutazást. Mint már említettem, mindenki hatalmas összegeket vághatott zsebre, adómentesen.

A szerencsésebbeket bejelentette a munkáltató, persze, miután bizonyítottan nem talált az adott munkakörben hazai munkavállalót. Ekkor kezdődött a vesszőfutás, a munkavállalási vízum megszerzése – egy évre – mert ezt minden évben újra és újra kérvényezni kellett. Kezdődhetett az ügyintézés… A munkáltató kérvénye, a munkavállaló kérvénye, lakcím bejelentés, adóazonosító igénylés, TAJ szám igénylés, milliónyi űrlap kitöltése, ingázás Magyarország és a külhoni, illetékes konzulátus között, hiszen az igénylést ott kellett benyújtani. Ott újra űrlapok…, hiánypótlás…, Magyarország…, konzulátus…, megvan – egy évre… Egy év után: bevándorlási hivatal, sorban állás, jogi képviselő kötelező alkalmazása – mint mondták: ”Ők nem magyarok, nem tudják az űrlapokat magyarul kitölteni, ezért nekik kötelező…” Újabb sorbaállás napokon keresztül, utcán esőben, udvaron ketrecben, tömött folyosókon és lenéző románozás. Közben az Ázsiából érkezettek magyar személyit lobogtatva, tolmácsaikkal a nyomukban, sorbaállás nélkül, játszi könnyedséggel intézhettek el bármit, amit csak akartak.

Aztán bekövetkezett az a bizonyos december 5-e, amelyet az MVSZ, a Patrubány vezette „nyugdíjas klub” saját érdemének vindikál és ott mindennek vége lett… Ha ez valóban egyedül az ő érdemük, gratulálnom kellene, mert így még soha senkinek sem sikerült összeugrasztani magyart a magyarral. (Rossz nyelvek szerint erre lettek kiképezve) Az akkori kormány genetikai magyargyűlölete előre láthatóan generálta a katasztrófát. 2010. május 17.-én bekövetkezett a várva várt csoda, a frissen megválasztott kormány elsöprő többséggel megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt. Sokaknak hihetetlen, felfoghatatlan volt ez a gesztus, hiszen testvérek nyújtották a kezüket testvéreiknek. Például Romániában a „bozgor”-ból (hontalanból) újra magyarrá válhattak a magyarok. Sokan, fiatalok, szakemberek, családok, akik menekülni vágytak a reménytelenség poklából, Nyugat helyett immár Magyarországot választották úti célként. Úgy gondolták, miért éljenek idegen országban, amikor élhetnek saját hazájukban, teljes jogú állampolgárokként?

Ettől kezdve, ha magyarok diszkriminációjáról van szó Magyarországon –, Magyarországon élő magyar állampolgárok diszkriminációjáról beszélünk, tehát ez bármikor, bárkivel megtörténhet.

Egy tavalyi cikkemben egy Magyarországon élő magyar állampolgárságú anyukáról írtam, akinek a kiskorú gyermekét Magyarországon nem hajlandóak biztosítani – EU-s törvényre hivatkozva. Ennek kapcsán több olvasóm is jelezte, hogy hasonló problémával küzd, ezért egyikükkel egyeztetve, gondoltam, személyesen is utánajárok az ügynek. Találkát beszéltünk meg – mivel neve elhallgatását kérte, nevezzük egyszerűen Melindának –, a Teve utcai Egészségbiztosítási Hatósági Főosztály hivatala előtt. Telefonom segítségének igénybevételével kis idő múltán megtaláltam Melindát, aki elpanaszolta egy kávé mellett, hogy kamasz fia biztosításának rendezése miatt kilincsel jó ideje a hivatalokban, ám eddig hasztalanul. Már Magyarországon élnek, státuszt váltottak, tehát nem külföldön élő magyar állampolgárok, hanem Magyarországon élő magyar állampolgárok, mint bárki más. Egyedül neveli gyermekét, elégedett az életével, jó állása van és a gyermek is teljesen beilleszkedett, egy jó nevű fővárosi iskola kitűnő tanulója. Egyetlen gondja a fia hiányzó egészségügyi biztosítása, amelynek elintézése évek óta húzódik. Kiskorúról lévén szó, a gyermeket az állam biztosítja, és itt kezdődnek a gondok. Romániából való távozásukkor kérte a romániai iskolától a gyermek törzslapját és gond nélkül beíratta a gyermeket egy budapesti iskolába. Lemondta a romániai családi pótlékot is, hivatkozva az átköltözésre. Kapott a gyermek TAJ számot is, személyit, lakcímkártyát, diákigazolványt. Eddig minden rendben volt, ám ekkor jött a hidegzuhany. Levélben értesítették, hogy a gyermek biztosítása nem érvényes, mert nem nyújtotta be az E 104-es nyomtatványt. Ezt a nyomtatványt a román hatóságoknál kell kérvényeznie és kötelező jellegű, mert ez EU-s jogszabályban rögzített. Gyakorlatilag azt igazolja ez a nyomtatvány, hogy a román állam már nem biztosítja a kiskorút. Melinda először e-mail-ben kérvényezte az adott nyomtatvány kitöltését a román biztosítótól. Azt hitte, így egyszerű lesz, de a román biztosító még csak válaszra sem méltatta. Közben megtudta, hogy ezt személyesen kell intéznie Romániában. Eltelt pár hónap, eljött a nyári szabadság és az iskolai szünet ideje és Melinda, fiával Romániába utazott. Gondolta, pár nap alatt elintézi az ügyet a biztosítónál. Ott azonban azzal fogadták, hogy illegálisan vitte külföldre a gyermekét, mert a kiskorúnak nincs román útlevele. Melinda elmagyarázta, hogy Magyarországon élő magyar állampolgárként a gyermek magyar személyivel bármikor átlépheti a határt, ám a biztosítónál tájékoztatták, hogy a román hatóságok nem ismerik el a magyar állampolgárságot, a kiskorú román állampolgár, ezért csak román útlevél birtokában költözhet külföldre, illetve a szülő köteles a román rendőrségen (titkosszolgálatnál – szerk.) jelenteni az állandó külföldi lakhely címét. Ha mindez megvan, csak akkor hajlandóak kiállítani az E104-es nyomtatványt a kiskorú nevére. Az útlevél készítésére külön kell időpontot kérnie az igénylőnek és nagyjából egy hónap a várakozási idő. Az adott időpontban a szülőnek és a gyermeknek is személyesen jelen kell lennie, majd körülbelül két hét múlva személyesen kell átvenni a kész úti-okmányt az adott hivatalban. Ezután irány a rendőrség, ahol jelenteni kell a külföldi lakcímet, majd az egészségügyi biztosítónál kérvényezni az E104-est, ami röpke 5 nap után elkészül! Melinda kéltségbe esve panaszolja, hogy mindezt elintézni csak úgy lehetséges, ha két hónapra visszaköltöznek Romániába. Ez azonban lehetetlen, mert itt a munkahelye, ott nincs is miből éljenek, a gyermek pedig ide jár iskolába. Írassa vissza az ottani iskolába, majd újra ide? Ez a 22-es csapdája és senki sem segít, a magyar hatóságok sem. Mindenki a vállát vonogatja, az EU-ra hivatkozik, mint a legfelsőbb hatalomra és közben az senkit sem érdekel, hogy egy kiskorú magyar állampolgár sorsáról van szó, akit éppen most üldöznek vissza Romániába. Melinda most abban reménykedik, hogy a Teve utcában találnak egy kiskaput, valamit a rettegett EU kijátszására, hiszen, – mint mondja reménykedve – minden magyar számít, különösen a család, a gyermekek.

A történetet végighallgatva ráébredek, hogy ez nem egyedi eset, ki tudja, hány szülő küzd még hasonló gondokkal?! Lassan visszazökkentem a valóságba, ugyanis megérkeztünk a hivatal elé.

Korábban már voltam párszor itt, de ami most fogadott, az meglepő volt. Akkora tömeg igyekezett bejutni a hivatalba, hogy tömve volt az előtér, de még az utcán is sokan álltak. Beverekedtük magunkat és sikerült sorszámot szereznünk. Az ügyfélkapuk felé nyomakodva meglepve láttam, hogy az ügyfelek 90%-a Ázsiából és Afrikából származik, elvétve látni fehér embert, magyar szót is alig hallani. Bő egy órát ácsorogtunk a tömegben és mivel a terem túl zsúfolt volt, kissé közelebb álltunk az ablakhoz, mint ahogyan az általában szokás. Ennek köszönhetően volt szerencsém sok érdekes esetet megfigyelni. Legtöbben angolul beszéltek az ügyintézőkkel, alig pár kapu működött, és minden csigalassúsággal zajlott. Már láttam előre, hogy minimum 3 óra a várakozási idő. Felfigyeltem, hogy az alig két-három magyarul beszélő ügyfél kérvényét rendre visszautasították, valamilyen apró hiányosságra hivatkozva, míg a külföldiek kérvényei tökéletesen rendben voltak, egyikük kérelmét sem dobták vissza. Egy fiatal férfi éppen angolul magyarázta az egyik ügyintéző hölgynek, hogy ő Damaszkuszban született. Nem halottam mindent, mert nem álltam hozzá elég közel, csak azt láttam, hogy átnyújt egy iratcsomót, majd alig 5 perc elteltével udvariasan átnyújtja neki a hölgy a TAJ kártyát. Megdöbbentem. – Hiszen mi nem írtuk alá! MI nem írtuk ezt alá, Magyarország nem,… de hát akkor hogyan?!  Hirtelen levegőre vágytam. Kimentem az utcára és Melinda követett. Itt is sokan vártak. Legtöbben dohányzással ütötték el az időt. Mi is rágyújtottunk és ekkor egy fiatal, huszonéves ifjú hölgy lépett oda hozzánk. Tüzet kért. Mint mondta, örül, hogy végre magyar szót hall, mert eddig úgy érezte magát, mint egy menekülttáborban és félt a sok idegentől. Elmesélte, hogy nemrég érkezett Erdélyből és itt szeretne dolgozni. Sokszor hallotta, olvasta, hogy Magyarországon szakemberhiány van, ezért szeretné szakmai tudását itt kamatoztatni, ahol az anyanyelvén beszélhet és így sokkal könnyebben boldogul. Az áttelepedéshez szükséges iratait könnyen megkapta, egy cég is alkalmazta már, csakhogy a cég TAJ számra vonatkozó kérvényét elutasították az E104-es nyomtatvány hiányára hivatkozva. Ez igen érdekes azt tekintetbe véve, hogy a hatályos törvény szerint a kérvényhez a szóban forgó nyomtatványt vagy az előző cégtől kapott munkaviszony megszűntéről szóló igazolást köteles csatolni. Pár lépésre tőlünk egy úr várakozott, aki valószínűleg hallhatta párbeszédünket. Hozzánk lépett és elmondta, hogy ő is hasonló gondokkal küzd, annak ellenére, hogy ő Magyarországon született és mindig is itt élt. Pár évvel ezelőtt, válásakor, azóta is aktuális lakcímét állandóról ideiglenesre változtatta, ám sohasem jelentkezett ki onnan. Pár év múlva, amikor lakcímkártyája érvényessége lejárt, bár számlaképes magánszemélyként mindig maga fizette az egészségügyi hozzájárulását, az OEP visszautasította befizetési igényét. Arról tájékoztatták, hogy újra be kell jelentkeznie lakhelyére, oda, ahonnan sohasem jelentkezett ki és tőle is követelik az E104-es nyomtatványt, bizonyítékaként, hogy nincs külföldön biztosítva, ami nevetséges, hiszen ő végig, születésétől fogva Magyarországon élt és dolgozott. Ezzel szemben a NAV minden évben megtalálja lakcímén és kéri tőle az éves adóbevallását… Egyre döbbentebben hallgatom az ott várakozók történeteit.

Közben még egy, ott várakozó hölgy csatlakozik hozzánk – mi, magyarok tartsunk össze a nagy multikulturális forgatagban… Elmondása szerint ő is erdélyi, de egy évvel ezelőtt a fővárosba költözött. A státuszváltás megtörtént és immár egy éve Magyarországon élő magyar állampolgár. Ő már akkor, egy évvel ezelőtt kapott TAJ számot és számlaképes magánszemélyként ki is fizette az egészségügyi hozzájárulást egész évre egy összegben. Ennek ellenére még mindig nem kapta meg a TAJ kártyáját. Újra kell igényelnie, mondták neki. Mosolyogva, kissé ironikusan megjegyezte, hogy ő úgy hitte, azért a pénzért már kaphatna egy műanyag kártyácskát.

Igaz az a mondás, hogy beszéd közben gyorsan telik az idő, Melinda is sorra került röpke három óra múlva. Kísérőjeként mellette álltam, amíg ő elsorolta az ügyintézőnek, hogy milyen gondja van. Ő türelmesen végighallgatta, majd a vállát vonogatva kijelentette, ennek az ügynek ez az egyetlen megoldása létezik – kell az E104-es, mert, hogy uniós törvény… Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább hallgatni, elég volt! Melinda magyarázni kezdte neki, hogy mennyire lehetetlen ez a helyzet és reménykedve kérdezte – talán mégis létezhet egy kiskapu, talán mégis van más megoldás, hiszen egy kiskorú, Magyarországon élő magyar állampolgárról van szó?! Az ügyintéző egy percre megingott, látni véltem, hogy ő is emberből van, még felsőbbrendűségének álarca is lehullott róla egy pillanatra és a vállát vonogatva bevallotta, nem tudja. Majd a kolléganőjéhez fordulva, halkan, szinte suttogva megbeszélték az esetet. Újra magabiztosan és felsőbbrendűsége teljes tudatában tért vissza hozzánk és közölte, hogy nincs más megoldás. Melinda még elmondta neki, hogy ez a kényszerhelyzet vagy azt eredményezi, hogy a gyermek még évekig nem részesülhet Magyarországon egészségügyi ellátásban, vagy vissza kell költözniük Romániába. Ekkor már türelmét veszíthette az ügyintéző, mert rám nézett és megkérdezte, hogy kije vagyok a hölgynek? Amikor meghallotta, hogy újságíró vagyok, egyszerűen felállt a székéből és ott hagyott bennünket.

Leforrázva álltunk Melindával az ablak előtt, majd elindultunk. A semmiért állt ott egy délelőttön keresztül, hiszen semmit sem intézett, ugyanott tart, mint egy évvel ezelőtt. Tehetetlen sajnálattal búcsúztam tőle, de a fejemben kavarogtak a gondolatok, a keserű tapasztalatok, a nemrég hallott történetek és sok-sok kérdés.

Miféle maffia-szövetség ez? Tud erről a kormány? Nem tud, nem tudhat…, de miért nem tud?! Ha tudna róla, tennie kéne ez ellen valamit, hiszen a magyar emberek, a magyar gyermekek az elsők – mondják hivatalosan. Ebben a kormányhivatalban nem, saját szememmel láthattam, hogy nem. Akikkel itt találkoztam, mind jó magyar emberek, kormánypárti szavazók, hálásak a magyar állampolgárságért és elkötelezettek Orbán Viktor miniszterelnök úr mellett. Ő nem tenne ilyet, hiszen milliárdokkal támogatja a határon túli magyarokat, kedvezmények tömkelegével segíti honfitársait, a családokat, a gyermekeket. Ő biztosan nem tud róla. Ő nem engedi be a migránsok tömegeit, ő magyar emberekkel akarja feltölteni az országot, ő magyar gyermekeket akar a magyar iskolákba. Akkor, mi itt a probléma? Hol a baj gyökere? Talán az, hogy az ellenség, a magyar nemzet ellenségei mindenhová beférkőztek és, bár nem látszik, lassan mindent megkaparintottak már középszinten. Ők azok, akik jó ideje elhatározták, és ma meghatározzák, kik élhetnek Magyarországon, akárcsak a gyurcsányi időkben. Magyarországon mindenkinek van helye, bárki jöhet ide…, csak ne magyar legyen! A magyarnak fogynia, pusztulnia kell bármi áron, olyan áron, amit mi fizetünk meg. És még a pénzünk sem kell, ha az egészségünket akarjuk megváltani. A magyar gyermek sem kell, mert román állampolgár is, még ha Magyarországon élő magyar státusza van is.

Meggyőződésem, hogy erről sem a kormány, sem a miniszterelnök úr nem tud, azonban mégis súlyos mulasztás a kettős állampolgárságot törvénybe iktató kormány részéről. Hiszen, „nem tudni arról”, hogy Magyarországon a magyar a kisebbség, diszkriminált, megbélyegzett, semmibe vett, számkivetett, amíg ellenségeink a kék, aranycsillagos rongy mögé bújva leigázzák Magyarországot, egészen hihetetlen!

A szomorú személyes megtapasztalás után, tovább nyomozva a TAJ kártya ügyben, egy kormánypárti EP dolgozótól megtudtam, hogy az elmúlt években Magyarországon mintegy 11 millió TAJ kártyát adtak ki „uniós elvárásoknak megfelelően” – idegen állampolgároknak…

 

Czeglédi Andrea

Új hozzászólás