Vörösmarty Mihály

HungaryFirst küldte be 2019. 11. 19., k - 06:12 időpontban

A MAGYAR faj költői ereje Vörösmarty Mihályban bontakozott ki először igazi színpompával. Szellemi nagyság volt, különb elődeinél, a líra és az epika méltán ünnepelt mestere, valamennyi kortársánál ékesebben szóló drámaíró.

1800 december 1-én született Fehér megye egyik kis falujában, Kápolnásnyéken, katolikus nemescsaládból. Atyja, idősebb Vörösmarty Mihály, gazdatiszt volt gróf Nádasdy Mihály kápolnásnyéki birtokán, a grófot tizenöt évig szolgálta, később földet bérelt a grófi uradalomtól s a maga hasznára gazdálkodott a Nyék mellett fekvő Velence községben. Boldog házasságban élt feleségével, a szintén nemescsaládból származó Csáthy Annával; szigorú erkölcsi elvek szerint nevelte kilenc gyermekét.

A költő 1811 őszéig otthon tanult, azontúl a ciszterciek székesfehérvári gimnáziumában iskolázott. Jóelőmenetelű, csendes, szelíd gyermek volt; sem szállásadóinak, sem tanárainak nem lehetett rá panaszuk. Anyja korán szívébe oltotta a vallásosságot, atyja komoly gondolkodásra szoktatta. Mint ötödik osztályos gimnázista már a maga keresményéből ruházkodott, ellátásának költségeit is részben maga szerezte magánórák adásával.

Vörösmarty Mihály
Vörösmarty Mihály

Szülei 1816 őszén a kegyesrendiek pesti gimnáziumába vitték, itt végezte a hatodik osztályt. Hogy az otthoniak terhein könnyítsen, elvállalta egy özvegyasszony két fiának tanítását, ezért a munkájáért szállást és ellátást kapott. A következő évben súlyos csapás érte: atyja meghalt s a család csakhamar érezni kezdte a szegénység minden baját. Megtakarított pénzüket, házukat, szőlejüket fölemésztették a kiskorú gyermekek nevelésének költségei, az özvegy nyomorogni kezdett, gyermekei szétszóródtak. Vörösmarty Mihály, a maga erejére utalva, nevelőséget vállalt Perczel Sándor családjánál, egyúttal, 1817 őszén, beiratkozott a pesti egyetemre. A Perczel-család gazdag volt, a Perczel-fiúk nyugtalanul viselkedtek, a nevelőnek elő kellett vennie minden türelmét, míg beleszokott új helyzetébe. Lassankint kibékült sorsával, tanítványai megszerették, a benső viszony évtizedek mulva is megmaradt közöttük.

A három éves filozófiai tanfolyam elvégzése után 1820-ban Pestről Tolnamegyébe költözött tanítyányaival. Két évet töltött a Perczel-család börzsönyi birtokán, ez idő alatt elvégezte jogi tanulmányait s mint magántanuló a pesti egyetem tanárai előtt sikeresen kiállta a vizsgálatokat. 1822 őszén lemondott állásáról, a család ajánlólevelével Görbőre ment Tolna megye alispánjához, hogy megszerezze a jogi gyakorlatot s előkészüljön az ügyvédi pályára. Egy évet töltött itt, mint patvarista. Vidáman élt jurátustársaival; vadászgatott, csolnakázott, névnapokra járt; de magános óráit borússá tették szerelmi vívódásai. Titokban mély szerelemre gyuladt tanítványainak nővére, Perczel Etelka iránt, de számot vetett helyzetével. Érezte, hogy olyan szegény ifjú, mint ő, sohasem vezetheti oltárhoz a gazdag és előkelő úri leányt. Jogi gyakorlatának befejezése után, 1823 őszén, újra átvette a Perczel-fiúk nevelését, velük együtt Pestre ment, fölesküdött jegyzőnek a királyi táblához. Csak 1826-ban vált meg tanítványaitól, ekkor már okleveles ügyvéd volt, országos nevű költő.

Hosszú ideig tartó nevelősége megérlelte benne a vágyat a független életre, költői tervei visszariasztották az ügyvédi pályától. Zalán futásával 1825-ben fényes sikert aratott, epikai és lírai költeményeit egyaránt magasztalták. Bejutott Kisfaludy Károly, Bajza József, Toldy Ferenc és több más neves férfiú bizalmas baráti körébe; lelkesítette a gondolat, hogy egyedül írói becsvágyára hallgasson; de abban az időben bajos volt megélni az irodalomból. Nehéz helyzetében váratlan szerencse érte: Károlyi István pesti nyomdász, a Tudományos Gyüjtemény kiadója, megkínálta a folyóirat szerkesztésével s évi nyolcszáz forint tiszteletdíjat adott számára. 1828 januárjától kezdve öt éven át szerkesztette a folyóiratot. Ez az állása nemcsak tekintélyét emelte, hanem módot adott költői terveinek megvalósítására is. Mikor a Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban megalakult, mindjárt fizetéses rendes taggá választották, Vérnászával 1833-ban megnyerte az Akadémia első drámai pályadíját, munkái gyüjteményét az 1834. évi akadémiai nagyjutalom felével tüntették ki. Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly halála után reá szállott az irodalmi vezérség, Bajzza Józseffel és Toldy Ferenccel együtt megalkották triumvirátusukat, az Athenaeum és a Figyelmező megindításával nagytekintélyű szépirodalmi és kritikai küzdőteret teremtettek.

Az 1830-as évek vége felé Vörösmarty Mihály úgy állt nemzete előtt, mint a legnagyobb tehetség minden addig fellépő magyar költő között. Dicsőségével nem járt együtt anyagi jóléte, megélhetéséért erős küzdelmet vívott, a családi élet boldogsága azonban kárpótolta gondjaiért. Nejét, Csajághy Laurát, 1843 tavaszán vette feleségül.

A szabadságharc eseményei őt is magukkal ragadták. Csatlakozott Kossuth Lajos pártjához, képviselőséget vállalt, mindvégig híven támogatta a nemzeti kormányt, a világosi katasztrófa után bujdosni kényszerült. A sok izgalom tönkretette, megtört lélekkel vonult szülőföldjére, falusi gazda lett, szűkös viszonyok között éldegélt nejével, fiával és két leányával. Betegsége miatt végre kénytelen volt Pestre költözni: itt halt meg ötvenöt éves korában, 1855 november 19-én.

Temetése olyan díszes volt, aminőt Pest még sohasem látott. Ha életében szűkölködni hagyta is nemzete, halála után annál fölemelőbben nyilvánult meg az országos gyász. Özvegyének és három gyermekének gyámolítására Deák Ferenc felszólítása nyomán néhány hónap alatt százháromezer pengőforint gyűlt össze, emlékét azóta is kegyeletes formában újitották meg számos alkalommal.

Adatok Vörösmarty Mihály életéhez:

1638. – III. Ferdinánd király nemességre emeli Vörösmarty János jobbágyot és családját. (Címeres nemesi levelüket még ebben az esztendőben kihirdetik Veszprém vármegye közgyűlésén. A család a baranyamegyei Vörösmart faluból ered.)

1798. – Idősebb Vörösmarty Mihály, a fehérmegyei gróf Nádasdy-uradalom gazdatisztje, nőül veszi Csáthy Annát. Ebből a házasságból születik a költő. (A Vörösmartyak vagy Vörösök nagyobbára reformátusok, de a költő a fehérmegyei katolikus ágból származik; édesanyja református nemesleány. A Csáthyak Nógrád megyéből jöttek át Fehér megyébe, itt katolikus családokba házasodtak s elhagyták református vallásukat. A költő édesanyjának mind a négy nőtestvére katolikus gazdálkodóhoz ment nőül.)

1800. – Vörösmarty Mihály születésének éve. December 1-én születik a fehérmegyei Kápolnásnyék községben. (Nyolc testvére születik még: négy fiú és négy leány. A fiúk néhány gimnáziumi osztály elvégzése után ispánok és gazdatisztek lesznek, a leányokat kisebb birtokosok és földbérlők veszik nőül. A költő szülőfalujában csak néhány nemesi család él, a lakosság többi része jobbágy, béres, cseléd.)

1811. – Megkezdi gimnáziumi tanulmányait a székesfehérvári cisztercirendi iskolában. (Öt évet tölt itt, kitűnő tanuló. Szálláson és ellátáson együtt van öccsével, Jánossal. Öccse nagyon eleven, ő példás viseletű. Vakációikat otthon, szüleinek velencei házában töltik. «Atyánk sokat mondta – jegyzi fel később Vörösmarty János – hogy, fiaim, iparkodjatok németül beszélni, jól irni-olvasni, mert anélkül nem sokra megy a mai világban az ember. És azért mindig olyan helyre adott bennünket, ahol az úr és háznépe németül beszéltek. Húsvétra, vakációra hazatértünk; kérdezte: tudtok-e, fiaim, valamit már németül? Mi hallgattunk, atyánk pedig e hallgatást elértette, többször nem kérdezett, hanem azt mindannyiszor elmondotta, hogy fiaim, minél több nyelveket beszélünk, annál könnyebb a világban megélnünk, mert látjátok, csak idehaza is vannak aratóink svábok, azok is németül beszélnek, kaszásaink Trencsén-Árva megyéből, azok tótul beszélnek, milyen jó volna őket megérteni és velük a mi akaratunkat megértetni; de hát még ha valaki a világban látni akar, országot-világot bejárhat, ha ismeretlen vidéken beszélvén, magát kifejezni képes.» A fiúk magyar ruhában jártak, de szerettek volna német szabású öltözetet, atyjuk azonban erről tudni sem akart: amíg ő varrat nekik ruhát, addig nem kapnak pantallót és kaputot. Nem azért sürgetem – úgymond – a német szót, hogy németek legyetek, «csak azért, hogy tudjátok azt a nyelvet is, mire, majd ha ember kort értek, szükségtek lehet; látjátok, én sem teszem le a magyar zsinóros ruhát és sarkantyús csizmát, mert magyar akarok maradni». Az atya józan felfogása a német nyelvvel szemben megteremtette gyümölcsét: a költő később megtanult németül s még a szabadságharc idején sem helyezkedett gyűlölködő álláspontra a németséggel szemben. «Mihály bátyám – írja Vörösmarty János – a forradalomban így intett engemet: Öcsém, van ám becsületes német is, ne szidd általjában a németet!»)

1816. – Az ősszel kezdődő iskolai évben a pesti piarista gimnázium tanulója. (Családjának megvan a kapcsolata a fővárossal, mert egyik nagybátyja, Vörösmarty Ferenc, pesti ügyvéd. A gyermekifjút Gyulai Pál így jellemzi: «Semminemű féktelenség, dac, szertelen tűz nem hirdették a benne szunnyadó lángészt, mint nem jelölték később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fenhéjázó szenvedélyek. A serdülő gyermek mélytüzű szemében, szemérmes arcán s már-már borongani kezdő homlokán csak a figyelmes vizsgáló vehette volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökően nyilatkozott rendkívülisége, hanem mintegy bensőkép, nem gyorsan fejlett, hanem lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott, mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között s csak ismerős helyen tűnt fel szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán ragaszkodott is hozzájuk. Nem volt benne semmi büszkeség, affektáció, oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne. Sokat tartott becsületére s annak, akit nem becsült, kerülte a társaságát. A rosszerkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körül, miattuk inkább összezördült jó barátjaival is, míg ezek végre is belátván jó szándékát, elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a mesét, éneket és zenét, de táncolni nem szeretett. Amije volt, szívesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem éppen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett felingerelni, rendesen némán tűrt, belül emésztődött, de ha valami mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik is vele».)

1817. – Tizenhét éves. Befejezi gimnáziumi tanulmányait. Ez év nyarán meghal édesatyja, a család kenyérkereső nélkül marad. Ősztől kezdve első éves egyetemi hallgató Pesten. Novemberben bejut nevelőnek a Perczel-családhoz. (Perczel Sándor tolnamegyei nagybirtokos dúsgazdag nemesúr, fiai közül az öt éves Miklóst, a hat éves Móricot és a nyolc éves Sándort bízza a nevelő gondjaira. Miklós: később honvédezredes, a szabadságharc vitéz katonája, a kiegyezés után baranyai főispán, megh. 1904; Móric: tolnai országgyűlési követ, a szabadságharcban honvédtábornok, a kiegyezés után országgyűlési képviselő, megh. 1899; a Bach-korszak elején mind a két külföldre menekült testvért halálra ítélték és in effigie felakasztották Kossuthpárti politikájukért. Egykori nevelőjükről halálukig mély kegyelettel emlékeztek meg. A család részint a fővárosban, részint a Bonyhádtól félórányira fekvő börzsönyi Perczel-kastélyban él. 1817 őszétől kezdve három évig Pesten laknak, csak az iskolai szünetekben mennek le négylovas hintókon Tolna vármegyébe.)

1820. – A pesti egyetemen befejezi filozófiai tanulmányait, (Atyja halála után a Perczel-család némi segítségével a maga keresményéből tartja fenn magát három éven keresztül. Szeretné támogatni özvegy édesanyját és testvéreit is, de – írja egyik 1820. évi levelében – «nem küldhetek én egyebet a jó kívánságnál, mert szegény ember szándékát boldog Isten bírja; nem segíthetek, mint szívemből segíteni akarnék. Segítse tehát és gyámolítsa kedves anyámat testvéreimmel együtt az özvegyek és árvák Istene és áldja meg mindenekelőtt jó egészséggel. Én az ünnepekre haza nem mehetek, kívánom pedig, hogy azokat kedves anyám s mind az otthon valók boldogan töltsék el. A tisztelendő plébános urat köszöntöm alázatosan. Egyébiránt kívánok minden jót s anyai kezeit és testvéreimet csókolván, maradok kedves anyámnak hű tisztelő fia: Vörösmarty Mihály III. esztendős bölcselkedő». Az utóbbi annyit jelent, hogy ekkor végezte a pesti egyetem filozófiai karának harmadik évfolyamát. Levelének címzése: «Nemes Csáthy Anna asszonynak, néhai Vörösmarty Mihály elmaradott özvegyének, Velencén».) Ez év őszétől kezdve három éven át Tolna megyében tartózkodik: két évig nevelő Börzsönyben, egy évig joggyakornok Görbőn. (Izgatottan figyeli a politikai események hullámzását, a vármegyei életet, a nemesurak nemzeti törekvéseit. Irodalmi érdeklődését három művelt katolikus pap szítja: Egyed Antal, Teslér László, Klivényi Jakab. Ha nem tudnak összejönni, levél útján érintkeznek egymással. Egyed Antal bonyhádi lelkész, utóbb dunaföldvári apátplébános, a Magyar Tudományos Akadémia tagja; Teslér László bonyhádi káplán volt, később baranyamegyei bükkösdi plébános; Klivényi Jakab mint pécsi kanonok fejezi be életét 1866-ban.)

1823. – Tolna megyéből két költeményt küld Pestre az Auróra számára, Kisfaludy Károly március 19-én levelet ír neki. (Költeményeit nem közli ugyan, de hangja barátságos: «köszönettel venném – írja levele végén – ha még több metrumos és köztárgyra célzó verseket vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint nyelvünk újabb hősét, a hazának bemutatni».)

1824. – Nevelő és jurátus Pesten. Az év végén leteszi az ügyvédi vizsgálatot. Megismerkedik a fővárosi írókkal, befejezi a Zalán Futását. (Költői tehetségével fölkelti Kazinczy Ferenc figyelmét. Mint több más ifjú írótársa, ő is levélben tiszteleg a széphalmi vezér előtt: «Én azok iránt, kik a haza nyelvében fáradoztak, egyébiránt is különös tisztelettel vagyok; annál inkább a Tekintetes Úrhoz, minthogy azon jelesek közt találom, kik a mostani kornak utat nyitottak a szabadabb menetelre».)

1825. – Huszonöt éves. Megjelenik a Zalán Futása és a Cserhalom. Nevét ismerni kezdik az egész országban. (Dicsősége némi vigaszt nyujt számára szerelmi boldogtalanságáért. Perczel Etelka ez időtájt tizennyolc éves, becsüli a költőt, de nem viszonozza szerelmét. Mikor a költő 1825 szeptemberében lenn van Börzsönyben a Perczel-családnál, ezeket a fájdalmas vallomásokat írja benső barátjához, Zádor Györgyhöz: «Itt vagyok s itt van elválhatatlan társam: a reménytelenség. Minden, ami sanyarú és lesujtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ha az Isten angyalai az üdvösség csengetyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesebb madara repkedne is körülem édes dalaival, de bár a megtestesült öröm biztatna is, nem hallanám őtet. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet; amit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idején könnyebben törhessek, de halljad mindenestül s talán utolszor veszendő ügyemet. Ő azon szelíd mosolygással, mellyel mindenkit fogad, fogadott engem is. Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában állott szülei és testvérei körében, hasonlíthatatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra; mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy őtet láthattam s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani».)

1826. – Ez év nyarán megválik nevelői állásától, a Perczel-fiúk tanítását átadja öccsének, Ferencnek. Egyedül az irodalomnak akar élni, mint pártfogója és barátja, Kisfaludy Károly. (Szerelmi bánata lassankint enyhül, bizalmas barátai vigasztalják. Deák Ferenc túlságosan lobbanékonyaknak tartja a költőket s azt írja neki: «A legelső leányt, akinek külseje és társalkodása tetszetős, hamar megszeretitek, mert szerelmesek voltatok már minekelőtte őt láttátok volna. Nem magát a leányt szeretitek, hanem egy képet, melyet ti ideálnak neveztek». Perczel Etelka huszonhat éves korában, 1833-ban, nőül megy Vojnits Barnabás bácskai nagybirtokoshoz s férjével Szabadkára költözik. A költő nemcsak szerelmi költeményeiben tette halhatatlanná alakját, hanem következő munkáiban is emléket emelt szépségének és jóságának: Zalán Futása, Cserhalom, Eger, Széplak, A Két Szomszédvár, Hedvig, A Bujdosók, Csongor És Tünde, Vérnász.)

1827. – Nélkülözések között él Pesten. Azon töpreng, hogy Székesfehérvárra költözik, ügyvédi irodát nyit, magához veszi édesanyját. (Az özvegy tiszttartóné nagy nyomorban él Velence faluban. Ez év őszén fia meglátogatja s a következőket írja Pestre bizalmas barátjának, Zádor Györgynek: «Szokva vagyok a nyomorúság látásához, mert szinte benne nevelkedtem, de ezek olyanok, hogy a lélek súlyukat nem bírja. Ide érkeztemkor anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy éppen nem segíthetnek; azonkívül pusztán mindent; mindent veszendőben; de ebből ez is elég».)

1828. – Károlyi István pesti könyvkiadótól megkapja a Tudományos Gyüjtemény és a Koszorú szerkesztését. (Most már valamivel gondtalanabb az élete, idáig telenkint még fűteni sem tudott kis hónapos szobájában. Címe szépen hangzik: Tekintetes, nemzetes és vitézlő Vörösmarty Mihály úr, felesküdt ügyvéd, a Tudományos Gyüjtemény szerkesztetője.) Kazinczy Ferencet is meghívja folyóiratának munkatársai közé, a Pályám Emlékezetét óhajtja tőle közölni. (Annyira tiszteli a széphalmi vezért, hogy levelezésében nem viszonozza Kazinczy Ferenc baráti tegeződését, hanem mindig megadja neki a Tekintetes Úr címet s a legszerényebben terjeszti elébe mondanivalóit. Öreg barátja szíves szeretettel támogatja minden kérésében: «Mit tagadhatnék meg én azon férfiútól, kinek nagyságát már első megszólalásakor érzettem, nevekedését csudáltam s jövendő fényét előre látom».)

1830. – Harminc éves. A Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsa kinevezi a legelső akadémiai rendes tagok közé. (Rendes tagtársai a nyelvtudományi osztályban: Kisfaludy Károly, Kisfaludy Sándor, Kölcsey Ferenc, Pázmándi Horvát Endre, Guzmics Izidor. A következő évben több akadémikus-társával keresztülviszi, hogy a Magyar Tudós Társaság a magyar helyesírás szabályainak megalkotásában Révai Miklós nyelvészeti elveit fogadja el.)

1833. – Vérnászával megnyeri a Magyar Tudományos Akadémia száz aranyas jutalmát. (Titkos pályázaton első díjat nyert kézirat. Az akadémiai koszorúzott drámák sorozata ezzel a pályaművel indul meg.)

1834. – Kisfaludy Sándorral együtt megkapják a Magyar Tudományos Akadémia kétszáz aranyas nagyjutalmát. (Ez annyit jelent, hogy az élők közül kettőjüket tartják Magyarország legnagyobb költőinek. Dicsősége megvan, de a vagyontalanság átkát súlyosan érzi. Eleinte hónapos szobában lakik, később két szobát bérel, bebútorozza viseltes holmival, saját költségén kiadott munkáinak el nem kelt példányait az üres konyhában helyezi el. Később íróasztalt is szerez, a szerény bútordarabot örömmel mutogatja barátainak. Napi munkájának bevégzése után elkívánkozik rideg lakásából, felkeresi a vidám férfitársaságokat. Egyszerű életét olykor meg-megszakítja egy-egy szüreti mulatság, kirándul a budai hegyek közé, vadászgat falusi ismerősei birtokán.) Velence faluban ebben az évben hal meg édesanyja. (A szegény özvegy férje halála után kisebb birtokot bérelt, néhány évig gazdálkodott, azután tönkrement. A költő évenkint kétszáz váltóforinttal segítette, gazdatiszt-fiai ellátták élelmiszerekkel.)

1836. – Harminchat éves. Megalakul a Kisfaludy-Társaság. (A hat alapító: Bajza József, Bártfay László, Helmeczy Mihály, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály, Zádor György.)

1837. – Bajza József és Toldy Ferenc társaságában megindítja az Athenaeumot és a Figyelmezőt. A pesti állandó magyar színházat, a későbbi Nemzeti Színházat, az ő alkalmi darabjával nyitják meg. (Délelöttönkint irogat és olvas, délután az akadémiai bizottságokban dolgozik, esténkint elmegy a magyar színházba, innen valamelyik borozóhelyre, többnyire a Csiga-vendéglőbe. Asztalához neves írók és színészek ülnek, vitatják a napi eseményeket, bírálják a színielőadást, hozzászólnak az országyülés tárgyalásaihoz, anekdótákat mondanak, szavalnak, dalolnak. Ha a jókedv magasra csapong, Vörösmarty Mihály is elénekli egy-egy kedves nótáját.)

1839. – Marót Bánja megnyeri a kétszáz aranyas akadémiai nagyjutalom felét. (A Magyar Tudós Társaság felvirágzása sokat köszön munkásságának. Néhány lelkes akadémikus-társával hétről-hétre találkozik, hogy előkészítsék a magyar nyelv teljes szótárának anyagát és megvitassák a nyelvtani kérdéseket. Színikritikái miatt elég kellemetlensége van. A Nemzeti Színház igazgató-bizottságának földbirtokos-nemesurai hajszát indítanak az Athenaeum ellen, mert elég mérsékelt hangon meg merte írni az igazságot a pestvármegyei politikusok színházi tevékenységéről. «A szabadelvű Pest megye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács; s a radikális Nyáry Pál alispán nem restelte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza, Toldy:» olvassuk Gyulai Pál Vörösmarty-életrajzában.)

1842. – Újabb munkái megnyerik a kétszáz aranyas akadémiai nagyjutalmat. (Hívei Pesten és a vidéken több ízben ünneplik fáklyás zenével, néhány vármegye táblabírói ranggal tünteti ki.) 1843. – Negyvenhárom éves. Május 9-én nőül veszi Csajághy Laurát. (A református vallású vidéki nemesleány Komárom megyéből jött fel 1841-ben nőtestvére, Bajza Józsefné, látogatására. A költő ugyanabban a házban lakott, Bajzáéknál étkezett, így ismerkedett meg későbbi hitvesével. Vonzalmát késeinek tartotta, szerelmét le akarta küzdeni, később mégis nyilatkozott s Laura, hosszas tépelődés után, beleegyezett a házasságba. Tizenhét éves volt, a költő negyvenhárom éves.)

1844. – Első gyermekének születése. Anyagi gondjai. (Költeményeivel még termékenyebb éveiben is alig keresett néhány száz forintot; nagy segítség volt számára, hogy Kilián könyvárus egyszeri kiadásra megvette összes munkáit kétezerhatszáz forintért. Munkaereje fenyegető mértékben kezdett fogyatkozni. Akadémiai fizetésén kívül 1846-tól kezdve gróf Batthyány Kázmértól évi ötszáz forint tiszteletdíjat kapott; a nagylelkű arisztokrata ugyanis birtokai rendezésekor két szép telekkel ajándékozta meg s a kis birtokot később visszaváltotta a költő haláláig fizetendő ötszáz forint évi díjért.)

1845. – Deák Ferenc társaságában beutazzák a Felsőtisza vidékét és Erdély egy részét. Zsibón meglátogatják világtalan barátjukat, Wesselényi Miklóst. («Nem írhatom le – írja nejének Zsibóról 1845 május 8-án – mily fájdalmas öröm volt Wesselényivel találkozásunk. Midőn szavainkról megismert, sokáig némán állt s könnyei hullottak. A könny tovább él, mint a szem világa. Lassanként beszéd kerekedett s nem sokára igen derülten érezte magát közöttünk. Előttünk már megérkeztek Kovács Szatmárból és Kemény Zsigmond, a regényiró.» A levél címzése: Tekintetes Vörösmarty Mihályné szül. Csajághy Laura asszonynak. Pest. Úri-utca. Horvát-ház.)

1848. – Negyvennyolc éves. A márciusi napok után résztvesz a főváros közéleti mozgalmaiban s belesodródik az országos politikába. (A főváros polgársága azzal mutatja ki iránta nagyrabecsülését, hogy a pesti tisztújításon Rottenbiller Lipót mellé polgármesternek jelöli; ugyanakkor, 1848 júniusában, Kossuth Lajos ajánlatára a bácsalmási kerület egyhangúlag országgyűlési képviselővé választja. Az első magyar népparlament üléseire mindvégig eljár, beszédet azonban nem mond, a békésebb irányzatot támogatja; Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter megkínálja a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével, de nem fogadja el a katedrát.)

1849. – Az év elején a győzelmes osztrák hadsereg Pest felé közeledik, a magyar kormány és az országgyűlés tagjai Debrecenbe menekülnek, velük megy ő is családja kíséretében. (Mikor a márciusi császári proklamáció Magyarországot az osztrák örökös tartományok közé sorozza, aláírja a radikális nemzeti párt programmját.) Debrecenből Buda visszavétele után júniusban a forradalom vezérférfiaival együtt visszatér a fővárosba. (Ez év nyarán Kossuth Lajos kormányzó igen előkelő állásba helyezi: kinevezi a kegyelmi törvényszék bírájává évi négyezer pengőforint fizetéssel. Bíráskodása rövid ideig tart, mert az egyesült osztrák-orosz seregek feltartóztathatatlanul közelednek Pest felé. Követi Szegedre a menekülő magyar kormányt, családja Pesten marad, ő maga Bajza József társaságában Aradon és Biharon keresztül Szatmárba bujdosik. (A hazafias földbirtokosok többnyire jó szívvel fogadják a menekülőket, de nem egyszer erdei viskókban, elhagyott tanyákon vagy a szabad ég alatt kell hálniok.)

1850. – Nem bírja tovább a bujdosást, az év elején Peste megy, jelentkezik a haditörvényszék előtt. Ügyének elintézéséig szabadon engedik, néhány hónap mulva kegyelmet nyer. Hogy családját fenntarthassa, új életre kell berendezkednie. Földet bérel a fehérmegyei Baracska faluban, itt éldegél szűkös viszonyok között. (Már a szabadságharc idején búskomorság lepi meg, lelkiállapota most még sötétebb. Ha vendége akad, néhány pillanatra felvidul, azután ismét visszaesik bánatos hangulatába. Nincs öröme az életben. Érzi, hogy halálosan beteg; gyötrődik, mi lesz családjával elhúnyta után.)

1853. – Baracskáról szülőföldjére, Kápolnásnyék faluba, költözik. Itt is gazdálkodással keresi kenyerét, földet bérel, szőlőt művel, dinnyét és dohányt termeszt. (Költői kedve csak elvétve lobban fel, keserűségében a bor vigasztalja. Háborgó lélekkel búsong hazája sorsán. Idő előtt elaggott emberré lesz. Ha olykor felvetődik Pestre, régi barátjai megdöbbenve látják, milyen gondozatlan a külseje, tétova a tekintete, közömbös a magatartása. Neje gondosan őrködik mellette, de végzetét ő sem tartóztathatja fel.)

1855. – Ötvenöt éves. Betegsége olyan fenyegetővé válik, hogy Kápolnányékről családjával együtt Pestre kell költöznie. A véletlen játékából ugyanabban a házban bérel lakást, ahol huszonöt évvel azelőtt a haldokló Kisfaludy Károly betegágya mellett virrasztott. Alig indul fel a lépcsőn, összeesik, eszméletét veszti, öntudata nem tér vissza haláláig. Kétnapi szenvedés után, november 19-én, hal meg. November 21-év temetik a Kerepesi-út mellett fekvő temetőbe. Húszezer ember kíséri sírjához. (A hírlapok és folyóiratok emelkedett szellemű cikkekben gyászolják. Az ország átérzi Salamon Ferenc búcsúzó szavait: «Legyen áldott a bölcső, melyben ringatták s az anyai bölcsődal emléke; azon sugár, mely az atyai ház ablakán besütött; azon lombok, azon virágok, a folyam, az erdő, melyek a költői lélek első hangját ébresztették; azon nagy szellemek, kik dallani taniták; azon lény, aki benne az első szerelmet ébreszté; s mindazok, kik népünk géniuszát sejtteték vele».) A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, gróf Dessewffy Emil, engedélyt kér I. Ferenc József osztrák császár magyarországi helytartójától, Albrecht főhercegtől, hogy nyilvános gyüjtést indíthasson a költő nyomorba jutott családja javára. A pesti kormányzóság élén álló főherceg kérlelhetetlenül visszautasítja az akadémiai elnök ismételt felterjesztéseit. (A keresetképtelen szegényekről gondoskodjék az illető község: hangzik a hivatalos tilalom megokolása. A nyilvános gyüjtés tüntetés volna, mert az adományok nem a költőnek, hanem a vallás iránt közömbös embernek és a debreceni forradalmi országgyűlés tagjának szólnának. Az ellen nincs a kormányzóságnak kifogása, hogy egyesek magánúton támogassák az özvegyet és árvákat, de a nyilvános adakozás, hangversenyek rendezése, előadások tartása tilos.)

1856. – Deák Ferenc magánúton hatalmas tőkét gyűjt a három Vörösmarty-árva nevelésére. (Vörösmarty Béla később a bírói pályára lép; Vörösmarty Ilona férjhez megy Széll Kálmán földbirtokoshoz, a későbbi miniszterelnökhöz; Vörösmarty Erzsébet mint hajadon húnyt el.)

1858. – Eötvös József a Magyar Tudományos Akadémiában emlékbeszédet mond a költőről. (A szabadságharc lezajlása után ez volt az első akadémiai közülés: 1858. december 20.)

1864. – Kemény Zsigmond a Kisfaludy-Társaságban emlékbeszédet mond a költőről. (Megindul Gyulai Pál Vörösmarty-kiadása.)

1866. – Székesfehérvárott felállítják a költő szobrát. (A szobor báró Vay Miklós alkotása.)

1867. – Megalakul a székesfehérvári Vörösmarty-Kör. (Célja az irodalom művelése és a költő emlékének ápolása.)

1882. – A költő özvegyének halála. (Huszonkilenc éves korában vesztette el férjét, huszonhat évig élt özvegységben. Leánya és veje nagy szeretettel vette körül.)

1884. – Gyulai Pál közrebocsátja a költő munkáinak teljes gyüjteményét. (A legjobb Vörösmarty-kiadás.)

1900. – A költő születésének százados évfordulója alkalmából a fővárosban és Fehér megyében irodalmi ünnepségeket rendeznek. (Szülőházára Kápolnásnyéken és a ciszterci rendházra Székesfehérvárott emléktáblát helyeznek, a vármegye díszközgyűlést tart, nagyszámú vendégsereg előtt leleplezik arcképét, a székesfehérvári Vörösmarty-Kör kiadja a Vörösmarty-emlékkönyvet. Az ünnepségeken résztvesz a költő fia, Vörösmarty Béla igazságügyi államtitkár; és a költő veje, Széll Kálmán miniszterelnök.)

1904. – Vörösmarty Béla halála. (A költő fia szép pályát futott meg: a győri királyi ítélőtábla elnöki székéből 1895-ben igazságügyi államtitkárrá nevezték ki, 1903-ban kúriai másodelnök lett. Fiú utód nélkül húnyt el hatvan éves korában.)

1908. – A költő emlékszobrának leleplezése Budapesten. (A szobor Kallós Ede és Telcs Ede alkotása.)

1918. – A forradalom zavarai közben Ady Endre elnöklésével a progresszív gondolkodású szépírókból és kritikusokból megalakul a Vörösmarty-Akadémia. (A proletárdiktatura kitörése véget vet munkássága megindulásának, 1925-ben ismét megszervezik, de működését nem kezdi meg.)

1925. – A Zalán Futása megjelenésének évszázados fordulóját kegyeletesen ünneplik az irodalmi körök. (A budapesti kegyesrendi gimnázium emlékművet állít egykori tanítványának.) Gyulai Pál nemcsak a költőt jellemezte klasszikus művészettel, hanem az embert is: «Semminemű különc vagy feltünő móddal nem kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől sem őrizkedett inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy idegenek között rendesen vigyázott szavára, mozdulatára s kissé elfogultnak, merevnek tűnt fel. Középtermetű férfiú volt s harmincéves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arcán az ifjúkori himlő nyomokat hagyott, de nem nagyon feltűnőket. Vonásain rendesen komoly s mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajkai körül kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arcáról, amelynek szépségét a magas homlok s a nagy barna szem képezte. Erős fény lángolt e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevitette, de legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába süllyedt lélek visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre szegezett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve.

Ha egyedül ment vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében. Otthon lejegyezte, amit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat javított rajta, mert minden kézirata tele van törléssel». (Vörösmarty összes munkái. Teljes kiadás. I. köt. Budapest, 1884.) A régebbi irói nemzedékeket annyira jellemző hitfelekezeti buzgóság nem volt meg a költőben, ő már a liberális világszemléletű új nemzedékhez tartozott. Szülei vallásosan nevelték, szerzetestanárai katolikus szellemben oktatták, buzgó katolikus volt még egyetemi hallgató korában is, de az 1820-as évek derekán már közömbösen szemlélte a katolicizmus világát: «Legszentebb vallás a haza s emberisége». (Pázmán. Koszorú. 1830. évf.) Minél jobban haladtak az évek, annál nagyobb szenvedéllyel csüggött két nagy eszményképén: az emberiségen és a hazán; azután kiábrándult az emberiségből s olykor még a haza ellen is ki-kitört; a haza nem hazája fiainak, a haza nevét sokan csak átokként ismerik: «Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok: Ezzé lett magyar hazátok». (Országháza. Minden munkái. Pest, 1847.) Nemzetének bukása a szabadságharc után egy időre megfosztotta minden hitétől és reményétől: «Setét eszmék borítják eszemet, Szívemben istenkáromlás lakik, Kívánságom: vesszen ki a világ S e földi nép a legvégső fajig». (Emlékkönyvbe. Remény zsebkönyv. Pest, 1857.) A nemzet politikai vezérférfiai nagyrabecsülték a költőt. Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia munkásságának megindulása után egyre nagyobb szeretettel fordult feléje, vendégül látta családja körében, gyermekeivel elszavaltatta előtte a Szózatot. «Tudjuk, hogy főképpen Berzsenyi az, akihez Széchenyi a legmelegebb rokonszenvvel viseltetik, legelőször tekinti a maga társának, legtöbbször emlegeti, verseit menyasszonya számára németre fordítja, de utána mindjárt Vörösmarty következik a megbecsülésben: Vörösmarty, akivel sokat érintkezik hivatalosan is, ismételve találkozik az Akadémiában, melynek Széchenyi alelnöke, Vörösmarty egyik kiváló tagja, nemcsak mint költő, hanem mint nyelvész is.» (Beöthy Zsolt: Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923.) – Kossuth Lajos egy alkalommal a nemzethez fordult a költő érdekében: akkor, amikor 1840-ben megjelent Újabb Munkáit senki sem vásárolta s hosszú hónapok után sem kelt el belőlük több húsz példánynál. (A Pesti Hirlapban megjelent Kossuth vezércikknek nagy hatása volt, az Újabb Munkák gyüjteményét tömegesen vásárolták, a költő kifizethette a négy kötet nyomdai költségeit, a nyomdász visszalépett az árveréstől.) – Deák Ferenccel harminc esztendős barátság elszakíthatatlan kötelékei fűzték össze a költőt. 1825-ben ismerkedett meg Deák Ferenccel, többször meglátogatta őt falusi birtokán, sűrűn levelezett vele. «Vörösmarty volt mindig Deák legkedvesebb költője s Vörösmarty senki iránt nem viseltetett annyi szeretettel és tisztelettel, mint Deák iránt. Midőn 1855-ben a költő mindinkább betegeskedett s komorabb óráiban halálára gondolt, felindulva mondá nejének: „Ha meghalok, nem tudom, mi lesz belőletek, de bármi sorsra juttok, csak Deákhoz forduljatok, ő sohasem fog elhagyni benneteket”. Nem csalódott. Deák gyámja, jótevője lőn családjának.» (Gyulai Pál: Vörösmarty összes munkái. Teljes kiadás. I. köt. Budapest, 1884.) Írótársai közül ifjúkorának feledhetetlen emlékei fűzték Kisfaludy Károly vonzó személyéhez. Az Auróra halhatatlan érdemű szerkesztője olyan fontosnak tartotta munkásságát, hogy egyedül neki adott tiszteletdíjat szépirodalmi évkönyvének munkatársai közül. (A költő restelkedve fogadta az írói honoráriumot, mert tudta, hogy az Auróra nyomdaköltségei nagyobbak az eladásából befolyó összegnél, de kénytelen volt megalkudni a helyzettel, annyira szegény ember volt.) 1825 körül a pesti írók mind ismerték egymást, Kultsár István és Vitkovics Mihály házában sok barátságos estét töltöttek; ha Kazinczy Ferenc vagy Kölcsey Ferenc Pestre érkezett, ha Virág Benedek átgyalogolt Budáról, ha Horvát István és Szemere Pál vitatkozni akart, mindjárt megvolt a maguk irói társasága; az idősebb nemzedéknek ezeket a tekintélyes egyéniségeit Vörösmarty Mihály közelről ismerte, pártfogásukkal és barátságukkal dicsekedhetett. Az Auróra-körön át erősödött meg Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel kötött ismeretsége sírig tartó benső barátsággá. Triászuk az 1830-as évektől kezdve szépirodalmi és kritikai nagyhatalom volt, ellenségek sorakoztak ellenük (Dessewffy József, Döbrentei Gábor, Czinke Ferenc, Csató Pál, Fejér György, Kovacsóczy Mihály, Ponori Thewrewk József, Rumy Károly), barátok siettek zászlajuk alá. (Bártfay László, Czuczor Gergely, Fábián Gábor, Gaal József, Helmeczy Mihály, Wesselényi Miklós, Zádor György.) Ügybuzgalmuknak sok ifjú tehetség köszönhette előretörését, folyóirataikkal az íróknak és a közönségnek egyaránt sokat használtak, a Magyar Tudományos Akadémiában és a Kisfaludy-Társaságban megvolt a súlya szavuknak. Fáy Andrást eleinte túlságosan hidegnek találta a költő, később örült barátságának; a belvárosi Kalap-utcában a Fáy-ház mellett lakott, esténkint gyakran átjárt a kiváló meseíró vendégszerető otthonába. Házassága után kissé visszahúzódott a baráti összejövetelektől; módja sem volt rá, hogy elevenebb társadalmi életet folytasson. Nagylelkűségének nevezetes emléke Petőfi Sándor iránt tanusított magatartása. A hirtelen felbukkanó ifjú költő szinte a fia lehetett volna, 1844-ben nagy fáradozással ő adatta ki verseinek sorsdöntő gyüjteményét, mégis meg kellett érnie, hogy pártfogoltja a szabadságharc idején ellene fordult. Vörösmarty a nemzetgyülésen a többséggel szavazott, ez bosszantotta Petőfit, verset írt ellene ezzel a refrénnel: «Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért». A méltatlan támadás felháborította az egykorúakat, durva politizálást és irígy kicsinylést láttak a nyilvános leckéztetésben, de Vörösmarty, fájdalmát leküzdve, nyugodtan válaszolt: «Petőfinek az Életképekben egy hozzám írt csinos versezete jelent meg, melyben azért fedd és kárhoztat, hogy a katonakiállitás tárgyában a többséggel szavaztam. Hacsak Petőfivel volna dolgom, nem szólanék. Ő ezen fellépésének helytelenségét előbb-utóbb be fogja látni s én önérzetemben tökéletesen biztosnak érzem magamat. Azonban az embereket a szép vers el szokta kábítani s a legtisztább jellem is, ha sajtó útján megtámadtatott, igen sok ferdeszájú emberrel találkozik, kik hozzá vagy a kárörömnek vagy a sajnálkozásnak nyomorúságos mosolyával közelítenek. S ami legfőbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felületesen ítélnek kicsiségnek látszó dolog felett, de minden felületesség mellett ítéletüket egész határozottsággal szokták kimondani. Filkókkal nem gondolok, mit ítélnek rólam, de okos és jóravaló emberek előtt nem szeretnék hamis színben állni. Ezek figyelmét kérem néhány szóra. Petőfi azt írja versében, hogy én, míg fennjártam, nagynak mutatkozám, leszállva kicsi vagyok, hogy a földön besároztam magamat, s inkább szeretne rajtam vért látni, mint sarat, hogy a Szózat már érthetetlenné lett, s hogy nem ő, hanem én tépem le fejemről a babért. Ehhez hozzáadja egy jegyzetben, hogy ő szeretete és tisztelete dacára s bármily fájdalommal és áldozattal, ha szinte el kellene is véreznie, kénytelen engem elítélni, mert jobban szereti elveit, mint engem. Körülbelül ezek mondatnak a versben és jegyzetben. Aki ezeket elolvassa, legalább is azt kell gondolnia, hogy én Magyarország függetlenségét, szabadságát, jólétét, fennmaradását szavaztam le vagy a nemzetiségnek valamely nevezetes elvét sértettem meg. Mert legalább is ennyi bűn kívántatnék ahhoz, hogy rajtam száradjon a sár s hogy amit költeményeimmel netalán használtam, azt országgyűlési szavazataim lerontsák». A továbbiakban ismerteti, hogy milyen árnyalati különbség volt a többség és az ellenzék felfogása között, azután így folytatja: «Most Petőfihez néhány szót. Többször elolvastam e verset s véleményem ebben állapodik: Petőfi ezen verse által mindenesetre kitette magát a higgadt emberek ítéletének. Nem fogják-e méltán mondani: Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani? Tisztelet-e, szerénység-e az, midőn valakiről minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem őt. Kicsoda? Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra s könnyelműségre mutat. S ha mélyebb psychologiai vizsgálatokba akarnék bocsátkozni, nem tűnnék-e ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólni, szólt igen rosszul palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással, melyre én teljességgel nem szorultam. Azonban ezen fejtegetést nem fűzöm tovább. Bal idők szerencsétlensége, hogy kelleténél ingerültebbek vagyunk s igazságtalanok a legjobb hazafiak s legjobb barátunk iránt is. S ebben nemcsak Petőfi vétkes, hanem gyakran mi magunk is, kiket a fiatalság nem bánt. Bal időkben gyanú, bizalmatlanság tépik a nemzet keblét s a legjobb ügy bizalmatlanság által csirájában fojtatik meg. Éppen ezért vigyázatosaknak kell lennünk a mások megítélésében. Ha a legjobb magyarok egymásban nem bíznak, ki lesz akkor, ki bizalmukat megérdemli? Egyébiránt nem gondolom, hogy ezen kis tollharc a jó viszonyt köztünk fölbontsa. A sajtó azért van, hogy írjanak. Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politikusnak tart, én őt igen gyarlónak és könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő ítélni fog köztünk. S hogy én is verset mondjak, egy jó tanáccsal végzem szavamat: Légy buzgó, de szerény; bírónak még te kicsiny vagy: Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet». – A cikkre Petőfi izgatottan válaszolt. Hivatkozott arra, hogy útirajzaiban annak idején nyilvános tanubizonyságot tett Vörösmarty nagysága mellett, de «arról nem tehetek, ha elmulasztotta elolvasni vagy arra méltónak nem tartotta. Én azonfelül tettem azt, mit senkivel nem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam tisztelet és szeretet jeléül. Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem mondtam felőle?» – A két lángelme között ez éles tollharc után sem szakadt meg az érintkezés. Gyulai Pál a következőket írja: «Petőfi ezután is eljárt Vörösmartyhoz s úgy viselte magát, mintha egy betűt sem írt volna ellene, sohasem említette a vita tárgyát, egészen a régi volt; Vörösmarty is a régi maradt hozzá, annyira, hogy 1849-ben Debrecenben a Vörösmarty- és Petőfi-család egy háznál lakott. Petőfi sohasem felejtette el, mivel tartozik Vörösmartynak, ki őt, a kezdő költőt, a sorstól hányatott ifjút, oly meleg részvéttel fogadta 1844-ben; Vörösmarty örömest megbocsátott heves és türelmetlen pályatársának, akit politikai merész álmok és erős pártszenvedélyek zaklattak».

Vörösmarty Mihály életrajzára nézve emberöltökön keresztül Gyulai Pál könyve (1866) volt a főforrás. Ez a mű úgy él az irodalomtörténeti köztudatban, mint a legszebb magyar életírás; méltán, mert ha biografiai részei hézagosak is, esztétikai jellemzései művészi értékűek. Gyulai Pál a költő atyafiságának és kortársainak tudósításaiból jegyezte össze életrajzi adatait, forrásainak közelebbi megjelölésével nem foglalkozott, közléseinek igazságát személyi hitele biztosította. Vörösmarty életrajza mesteri alkotás volt, forrásidéző fogyatékosságát nem bolygatták, tekintélye szinte megbénította a további kutatást. Újabb életírással nem mert megpróbálkozni senki, ismeretlen adalékok után kevesen érdeklődtek. Vörösmarty Mihály életének részleteit a XIX. század irodalomtudósai sokkal kevésbé ismerték, mint a többi nagy magyar íróét. Czapáry László levélgyüjteménye (1900) után megváltozhatott volna a helyzet, de ismét több évtizedes meddő korszak következett. A költő emberi pályájának ismerete az 1930-as évek elejéig sem bővült ki lényegesebben, hanem olyan maradt, mint amilyen vázlatosan – bár mesteri vonásokkal – Gyulai Pál az 1860-as években megrajzolta.

 

Irodalom. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. II. köt. Pest és Bécs, 1828. – Salamon Ferenc: Vörösmarty Mihály. Budapesti Hirlap. 1855. évf. – Tarczy Dezső: Vörösmarty Mihály életrajza, munkássága és hatása a magyar irodalomra. Győri Közlöny. 1862. évf. – Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Pest, 1863. – Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Pest, 1866. (A M. T. Akadémia 1868-ban a Marczibányi-jutalommal tüntette ki. Második kiadása 1879-ben jelent meg. Újabb kiadásai 1890-től.) – Vörösmarty-album. Székesfehérvár, 1866. – Barabás József: Vörösmarty utolsó napjairól. Fővárosi Lapok, 1867. évf. – Perczel Móric emlékirataiból. Vasárnapi Ujság. 1868. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve. IV. köt. 2. kiad. Budapest, 1876. – Besze János: A kistomai puszta vendégei 1849-ben. Figyelő. 1879. évf. – Jakab Elek: Toldy Ferenc Petőfiről és Vörösmartyról. Figyelő. 1879. évf. – Bodon József Apróságok Vörösmartyról. Vasárnapi Ujság. 1880. évf. – Zólyomi Lajos: Vörösmarty Mihály életrajza. Pozsony, 1883. – Váczy János: Petőfi polémiája Vörösmartyval. Magyar Szalon. 1887. évf. – Vachott Sándorné: Rajzok a multból. Figyelő. 1888. évf. – Ferenczi Zoltán Petőfi fellépte Vörösmarty ellen. Petőfi-Múzeum. 1890. évf. – Pintér Kálmán: Miért bujdosott Vörösmarty 1849-ben? Irodalomtörténeti Közlemények, 1890. – U. az: Vörösmarty szobra. Magyar Szemle. 1896. évf. – Berecz Károly: A régi Fiatal Magyarország. Budapest, 1898. – Csaplár Benedek: Jegyzetek. Magyar Állam. 1900. évf. 272–274. sz. – Czapáry László: Vörösmarty emlékkönyve. Székesfehérvár, 1900. – Versényi György: Vörösmarty Kolozsvárt. Erdélyi Múzeum. 1900. évf. – Gellért Jenő: Vörösmarty Mihály élete és költészete. Budapest, 1901. – Czapáry László: Vörösmarty édesanyja. Székesfehérvár, 1903. – Sajó Aladár: A Vörösmarty-szobor. Budapest, 1908. – Rexa Dezsőné: Családunk kapcsoskönyve. Székesfehérvár, 1912. – Kelemen Béla és Maron István: Vörösmarty az ember. Székesfehérvári áll. reáliskola értesítője. 1913. – Gárdonyi Albert Vörösmarty polgármesterjelöltsége. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Kacziány Géza: Vörösmarty utolsó évei és kiadatlan költeményei. A Dongó című amerikai magyar lap. 1913. évf. 14. sz. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt. Budapest, 1914. – Rexa Dezső: Vörösmarty stipendiuma. Akadémiai Értesítő. 1915. évf. – Szekfü Gyula: Három nemzedék. Budapest, 1920. – Schöpflin Aladár: A Vörösmarty-Akadémiáról. Nyugat. 1925. évf. – Balassa Sándor: Szájhagyomány Vörösmarty Mihály életének egy részéről. Napkelet. 1926. évf. – Brisits Frigyes: A M. T. Akadémia Vörösmarty-szobája. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Farkas Gyula: A magyar romantika. Budapest, 1930. – Dercze Lajos: Vörösmarty emlékezete a debreceni szenátusban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Brisits Frigyes: Vörösmarty János nemesi oklevele. U. o. 1931. évf. – U. az: Adalékok Vörösmarty Mihály életéhez és munkásságához. U. o. 1931. évf. – Hajas Béla: Vörösmarty Mihály és Perczel Etelka. U. o. 1931. évf. – U. az: Teslér László. U. o. 1932: évf. – Gerő József: Vörösmarty Mihály évi járadéka. U. o. 1932. évf. – Brisits Frigyes: Börzsönyben. Élet. 1932. évf. – Farkas Gyula: A «Fiatal Magyarország» kora. Budapest, 1932.

Új hozzászólás