Az „emberarcú” megtorlás

Cabe Ferrant küldte be 2019. 12. 09., h - 01:51 időpontban

Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk” - közölte Marosán György világosan és érthetõen 1956. december 8-án reggel, a Parlamentben, a munkástanácsok küldöttségével folytatott tárgyalások során.
 
És „Buci Gyuri” - ez volt Marosán bece-, de inkább gúnyneve - tudta mit beszél. Nem hazudott. Ugyan a forradalmat ekkor már  több, mint egy hónapja leverték a szovjet megszálló csapatok, de a kommunisták által elképzelt „nyugalom és rend” még csak ködös álom volt. Az önszervezõdõ munkástanácsok mûködtek, mintegy, másik, valódi, társadalmilag elfogadott hatalmat testesítve meg az országban, szemben az orosz fegyverekkel uralomra segített „néphatalommal”. Folytatódtak a tüntetések, mint például a december 4-én, a Hõsök terén, a Névtelen Hõs sírjánál lezajlott „asszonyok tüntetése”.  
 
Hát tûrhet ilyesmit egy „normális” diktatúra!?
 
Az éppen arról ismerszik meg, hogy nem tûri. És bár valami ködös és zavaros ideológia nevében - vesd össze: marxizmus-leninizmus - az akkor restaurálódó rendet a munkások, a nép diktatúrájának nevezték, ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta õket abban, hogy a a munkások, a nép közé lövessenek, ha úgy találták jónak.
 
Marosán ezzel az egy mondatával a hivatalos politika részévé tette a népirtást, legitimálta a sortüzeket. Több száz ember - nem csak felnõttek, gyerekek is - vesztette életét az ország különbözõ pontjain, mikor a kivezényelt fegyveres erõk a fegyvertelen tömegbe lõttek. A legszebb az egészben az, hogy a felelõsöket - elvégre csak kiadta valaki a tûzparancsot - még a rendszer bukása után sem büntették meg. Pedig, valahol azt hallottam - de ez biztos csak pletyka -, hogy a háborús, emberiesség elleni bûncselekmények sosem évülnek el. És ugyan mi lenne annál zúzósabb emberellenes bûncselekmény, mint csak úgy, a polgárok közé lövetni?  
 
Marosán mondata azt jelezte, hogy immár a nyeregben érzik magukat az új hatalom urai, hogy vége a tárgyalásoknak, „lacafacázásnak”. Ha kell, erõvel verik az emberekbe, hogy mi nekik a jó, hogy mit akarnak, mert azok a primitív prolik még ezt sem tudják. Ez volt a rendszer legnagyobb átverése. A hangosan hirdetett szlogenek, hogy értetek vagyunk, a ti akaratotokat képviseljük. De azt mi mondjuk meg, hogy ti mit akarhattok…
 
Büntetni kellett. „Hivatalosan”, „jogi keretek között”, a tárgyalótermekben és odakint az utcán is. Hiszen nem állíthattak mindenkit bíróság elé. Még csak le se cserélhették a népet… Tudomásom szerint még Haynau sem „dolgozott” olyan eredményesen a az 1848-49-es szabadságharc leverése után, mint az ötvenhatos forradalom utáni megtorlók.  
 
1956. december 8-án Salgótarjánban az Államvédelmi Hatóság emberei letartóztattak két munkástanácsi vezetõt. Aztán a megyei tanács épülete elé vonuló, békésen tiltakozó tömegbe lõttek a környezõ házak tetejérõl. És sortüzek követték a menekülõket, újra és újra végig vertek a téren fekvõ sebesülteken, holtakon… Azóta sem tudni, hogy szándékos, elõre eltervezett provokáció volt-e a két munkásvezetõ letartóztatása, vagy csak ad hoc ötletként kaptak az alkalmon, egy „jó kis példastatuálásra”.
 
Egy szemtanú így emlékezett az eseményekre: “Szombat volt, dolgoztunk munkahelyünkön, a nagyállomás melletti telepünkön. 11 óra után hagytuk abba a munkát, és indultunk haza. A vasúti pálya mellett jöttem, amikor a tûzhelygyárral egy vonalba értem, sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van. Meggyorsítottam lépteimet, majd futni kezdtem, mert a lövések a lakásom felõl jöttek. A Kilczer-ház a rendõrség mellett volt. Ahogy futottam, már jöttek szembe az akkori bányai kisvasút mellett a menekülõk. Eltorzult arccal rohantak, többen véresek voltak. Ahogy kiértem a Rákóczi útra, az utca már üres volt. Egy-két halott, néhány nemzeti színû zászló és egy vekni kenyér volt az úttesten.
 
Az utca sarkán, az üveggyárnál volt vállalatunk egyik mûvezetõi irodája, oda mentem be. A szoba tele volt egymásra rakott, vérzõ emberekkel, akik úgy vonaglottak, mint a szárazra vetett hal. Hazarohantam. Feleségem zokogva fogadott. Hat- és hétéves gyermekeim is sírtak. A konyha padlója véres volt. Feleségem elmondta, hogy egy tûzhelygyári 14 éves inasgyerek menekült be, itt halt meg, pár perce vitték el." (Becsó Zsolt; Parlament.hu)
 
És nem takarékoskodtak a lõszerrel másutt sem… Ha valahol, valaki nem értette, hogy neki mit is kell akarnia. Ékes - és hangos - példái ennek nem csak a Salgótarjánban, de a Miskolcon, Egerben, Gyomán, Kevermesen, Gyulán, Zalaegerszegen és Hódmezõvásárhelyen eldördült sortüzek. Még felsorolni is hosszú a helyszíneket… Az áldozatok nevével meg sem próbálkoznék, mert nem csak a holttesteket igyekeztek mindenféle trükkös módszerekkel eltüntetni, de a nyilvántartásokat is gondosan „kozmetikázták”. Kell-e arra jobb bizonyíték, hogy tudatosan, elõre megfontolt szándékkal követtek el bûncselekményeket, mint az, hogy megkísérelték a nyomokat, bizonyítékokat megsemmisíteni?
 
És ott garázdálkodtak még az utcákon a pufajkások is, persze kizárólag a „nép”, a „néphatalom” nevében…
 
"Önök a feladatukat teljesítették. Nyugodjanak meg! Aki a karhatalomnál szolgált, beosztáshoz fog jutni - ilyen és ehhez hasonló szavakkal biztatta Kádár János az 1956-os forradalom leverése után a rendszere védelmében létrehozott karhatalom tagjait” (Nepszava.hu - Biszku-ügy: Kádár biztatta a pufajkásokat)
 
És alakulgatott, majd ötvenhétben meg is született a Munkásõrség nevû szervezet - mely késõbb kétségtelenül viccbe fulladt -, azért nagyon is komoly elhatározásokkal, elképzelésekkel indult: kell egy rohamosztag, egy Sturmabteilung, egy könnyen és bárhol bevethetõ erõ, hogy letörje a nagypofájúak szarvát.  
 
Ennyit az „emberarcú” szocializmusról.  
 
Forrás: Wikipédia; Parlament.hu; Nepszava.hu.

Kép: 1958. Magyarország, Budapest X., Népliget majális, az előtérben Marosán György. / Adományozó: FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György felvétele / Fortepan 117115

Új hozzászólás