Elza, a kiscsikó, aki szerette a kockacukrot…

HungaryFirst küldte be 2019. 12. 10., k - 18:23 időpontban

Valahol a határszélen egy hatalmas tanya udvarán élt Elza, nagyapám egyik lovának a kiscsikója, de még ennél is nagyobb érték volt a Békés megyei tanyán, hiszen édesanyám kedvenc jószága lett. Kényeztette is reggeltől napestig, amikor csak tehette, vele volt. Ha hazaért az iskolából, Elza fogadta a tanya melletti legelőn, és mellette ballagott egészen a konyhaajtóig. Ott várt egy kicsit, s ha neszezést hallott az ajtó mögött, dobbantott a lábával, s máris kinyílt a konyhaajtó, édesanyám tenyerén négy-öt szem kockacukor, de nem ám olyanok, mint amik most vannak, hanem legalább háromszor akkorák. Tudjuk a mokka cukor az ötvenes években nagy kincs volt, ritkán lehetett kapni, s mi gyerekek is csak akkor ehettünk a mainál nagyobb méretű cukorból, ha nagyon jól viselkedtünk.

Elza be is falta mind a cukrot, majd egy kicsit elszaladt, s vissza-visszanézett köszönésképpen, és elindult lépésben, s várta, hogy édesanyám utána menjen. Ha nem ment, akkor visszafordult, s orrával addig-addig böködte, amíg mindketten el nem indultak a szabad ég alatt futkározni.

Szóval édesanyám és Elza barátsága a cukorral kezdődött, no meg azzal, hogy sokat futottak, játszottak együtt. Ha szomorú volt Elza, mindig édesanyám kötényébe hajtotta nagy vörös fejét, és együtt szomorkodtak. De Elza is észrevette, ha valami bántotta édesanyámat. Ilyenkor orrát a homlokához nyomta, mintha azt mondta volna: fel a fejjel!

Ám édesanyámnak tanulni kellett, és mivel Elza nem mehetett be a konyhába, egy kis időre el kellett válniuk.

Elza sem szaladgálhatott mindig szabadon, mert édesanyámnak volt két bátyja, akik, amikor csak szükség volt rá, és már Elza is bírta, akkor dolgoztattak vele. Befogták a kocsi elé és szénáért, szalmáért kellett mennie a messzi határba.

Ám Elza egy napon megmakacsolta magát, és sehogyan sem engedte a fiúknak, hogy a nyaklót rátegyék, és befogják a kocsi elé. Amint a fiúk olyan távolságra közelítették meg, hogy már majdnem megfoghatták, mindig hatalmas vágtába kezdett, és körbe-körbe szaladgáltak az udvaron, egészen addig, amíg a fiúk el nem fáradtak. Akkor aztán Elza is lecsillapodott egy kicsit, és legelészni kezdett.

A fiúk is kifújták magukat, és lassan, óvatosan közeledtek ismét, hogy meg kíséreljék befogni a kiscsikót, akit bizony már igazán rá kellett nevelni a munkára. S mivel neki ismét nem volt kedve ehhez a kényszerűséghez, újra meg újra elfutott a fiúk elől.

Napokon, heteken keresztül így ment ez, ám egyszer csak megsokallták a fiúk, és kérlelni kezdték édesanyámat, hogy segítsen megfogni Elzát, mert ha ez sokáig így megy, nem lesz behordva a télire való ennivaló…

Édesanyám a szokásos saját kockacukor adagját tette félre Elzának, amikor nyílt a konyhaajtó és a két fiú zavartan, csapzottan adta elő kérését, hogy bizony szükség lenne a kiscsikó munkájára – aki ekkorra már nagy csikó lett.

Édesanyám tenyerébe vette az összegyűjtött kockacukrot, s kiállt a konyhaajtóba, elkiáltotta magát, s Elza az udvar másik végéből egy vágtában szaladt hozzá, megrángatta köténye szélét, és nézett rá nagy szemével, mintha azt mondaná: itt vagyok, kis gazdám, mit óhajtasz?

Ekkor megfogta a kötőféket, és a fiúk kezébe adta azzal a kikötéssel, hogy ne próbálják meg bántani, mert akkor soha többé nem fogja meg nekik.

Nem is merték bántani a fiúk, egyrészt örültek, hogy végre sikerült elindulni a határba, másrészt féltek édesanyámtól, aki ha egyszer megharagszik rájuk, soha többé nem segít.

Elza lassan megszokta a munkát, de amikor csak tehette várta édesanyámat haza az iskolából, s ha nyitva volt a konyhaajtó, nem egyszer bedugta fejét, várva a kockacukrot, mert ennyi munka után bizony egy ilyen kiscsikónak jár a fejadag!

Édesanyám pedig továbbra is összekuporgatta a kockacukrot, amit Elza mindig örömmel köszönt meg…

Elza, a kiscsikó, aki szerette a kockacukrot…
Kép: Dunakeszi, Alag tréningtelep., Fortepan 29620, Évszám: 1938, Orig: Kölcsey Ferenc Dunakeszi Városi Könyvtár / Petanovits fényképek

 

Új hozzászólás