Romániában volt a leglátványosabb a rendszerváltás

Kovácsi Sándor küldte be 2019. 12. 16., h - 17:52 időpontban

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Romániában volt a leglátványosabb rendszerváltás a kelet-európai térség államai közül. A „televíziós forradalom” világszenzáció lett. Máig vitatéma azonban, vajon forradalom, hatalomváltó elitpuccs vagy népfelkelés és puccs keverékéről volt szó 1989 decemberében Bukarestben. Mi több, a rendszerváltásra gondolva csupán a decemberi eseményekre fókuszálunk, holott teljesen nyilvánvaló, hogy ennek a folyamatnak számos szakasza van. Metaforikusan szólva a robbanást megelőzte a feszültség, a nyomás felgyülemlése, majd azt követően sokáig nem oszlott el a füst. Az alábbi írásban megpróbáljuk egyrészt föleleveníteni a történet legfontosabb momentumait, másrészt a szakirodalomra támaszkodva egyfajta értelmezési keretbe próbáljuk foglalni a történéseket és a fontosabb politikai aktoroknak a szerepét - írt a Maszol.ro.

Az 1989 végén bekövetkezett romániai események az európai kommunista rendszerek bukásának folyamatába illeszkednek, de ugyanakkor - elsősorban végrehajtásának módja tekintetében - az ország belpolitikai helyzetéből következnek. A kritikus fordulat nem érthető meg egy rövid visszapillantó nélkül. Lássuk tehát, hogy hogyan kezdődött az a bizonyos „aranykorszak”.

1965-ben, Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után választották meg Ceaușescut a Román Munkáspárt főtitkárának, és ezzel a keménykezű Dej-korszak után kezdetét vette egy bizonyos liberalizációs szellemtől áthatott periódus, amelyet az erdélyi magyar kisebbség történetének kutatói is úgy írnak le, mint „a kis magyar lélegzetvételt”. Ceaușescu uralma 1968-ig tartó első szakaszában bizonyos engedményeket tett – nemcsak a magyar kisebbség felé – azzal a céllal, hogy hozzá hű elitet emeljen a hatalomba. A történészek úgy könyvelik el ezt a korszakot, mint az intézményépítés éveit, ugyanis évtizedekre meghatározó hatással volt a magyar kisebbség szempontjából az, hogy ekkor indult útjára a Román Televízió magyar adása, megalapították Domokos Géza veztésével a Kriterion Könyvkiadót és Bukarestben megjelent A Hét című folyóirat, hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki a sorból.

Az intézményépítést aztán 1971-ben, Ceaușescu kínai és észak-koreai látogatása után meghirdetett „kis kulturális forradalom” kapcsán a fokozatos elsorvasztás váltotta fel. Ennek az 1974-ig tartó átmeneti szakasznak a végén Ceaușescu az 1967-ben megszerzett Államtanács–elnöki poszt mellé az államelnöki funkciót is átvette. Pozíciója a végletekig megerősödött, miközben a Kommunista Párt ereje lehanyatlott. A hatalom egyre inkább a Ceaușescu-család kezében összpontosult, és az elitet azok a személyek alkották, akiknek a diktátorhoz fűződő patriarchális, rokonsági vagy lojalitáson alapuló személyes kapcsolatuk volt, azaz Ceaușescu politikai rendszere megfelelt a neopatrimoniális állam fogalmának.

A diktátor nevével fémjlezett korszaknak a harmadik szakaszát, az 1974-től 1989-ig terjedő periódust, az autoritárius vezetési elvről az oligarchikus vezetési elvre való áttérés jellemzi. Ebben a korszakban értek meg a diktatúra bukásának feltételei, amelyek között az első és a legfontosabb helyet a gazdasági csőd foglalta el. Románia 1971-ben csatlakozott az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT), 1972-ben pedig a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tagja lett, a gazdaságfejlesztést pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek által nyújtott hitelekre alapozták. Tíz év múlva, 1981. június 15-én, a tarthatatlan gazdaságpolitika következtében, Románia bejelentette fizetésképtelenségét és az adósság átütemezését kérte a nyugati partnereitől, valamint az IMF-hez fordult újabb hitelért. 1982. december 16-án Ceaușescu bejelentette, hogy a Románia minden adósságát vissza fogja fizetni az elkövetkező években. Ezzel kezdetét vette a diktatúra legsötétebb periódusa, amikor az alapvető élelmiszereket, villanyáram-, fűtés- és melegvízszolgáltatást is megvonták a lakosságtól. Mindeközben folytatódtak az olyan tekintélyuralmi befektetések, mint a Duna–Fekete-tenger-csatorna, amelyet 1984-ben fejeztek be, vagy a bukaresti kormányzati negyed felépítése, a híres Nép Házával, amely gigantikus méretei által világhírnévre tett szert. 1982-től 1989 júliusáig az állam 21 milliárd dollárt fordított az adósságok törlesztésére, Ceaușescu 1989 nyarán jelentette be, hogy Romániának sikerült minden külföldi adósságát törleszteni. A hiteltörlesztés évei tragikus hatással voltak a lakosság életszínvonalára: az energia- és az áruhiány már-már az emberek életét veszélyeztette.

A propagandagépezet a válságos nyolcvanas években elsősorban a nacionalizmusra támaszkodott, és annak perverz formáit alakította ki. A nacionálkommunizmus hatalmas károkat okozott, és máig befolyásolja a román közgondolkodást. 1982-ben jelent meg Ion Lăncrănjan magyarellenes munkája, a Cuvânt despre Transilvania (Szózat Erdélyről), amellyel az addig is időnként tetten érhető, de többnyire lappangó magyarellenesség hivatalos diskurzus szintjére emelkedett, ugyanis Lăncrănjan Elenea Ceaușescu és a Securitate hathatós támogatását tudhatta a háta mögött. A rendszer teljesen maga ellen fordította a kisebbségeket. Nyílt asszimilációs politikájával, az ún. „homogenizációval” végső veszélyt jelentett számukra. Az 1988-ban nyilvánosságra hozott településrendezési terv értelmében megkísérelték a kisebbségek egyik utolsó mentsvárának, a falvaknak a szétzúzását. A német és a zsidó kisebbség az elviselhetetlen nyomásra tömeges kivándorlással válaszolt, a magyar lakosság többnyire passzív ellenállással, részben meneküléssel. A magyarsággal szembeni politika magyarázza azt, hogy az 1989. évi felkelést Tőkés László református lelkész és hívei ellenállása robbantotta ki. Az 1980-as évek végére Ceaușescu és klánja szembekerült saját elitjével is. Amilyen mértékben ugyanis Ceaușescu kiterjesztette jogosítványait, olyan mértékben csökkent a vezetés többi tagjának hatalma. Maga ellen fordította a tisztikar azon részét is, amelyiket 1978-1985 között tartalékba helyezett. Ceaușescu, hogy a tisztek ellenállását megtörje, a hadsereget testvére, Ilie Ceaușescu ellenőrzése alá helyezte. A diktátor bizalma a titkosszolgálatban, a hírhedt Securitateban is megrendült, és úgy tűnt, hogy nem a lakosság, hanem az ellenőrök ellenőrzése a legfontosabb számára. Így 1989-ben, a hadsereghez hasonlóan, a Securitate sem lépett fel egységesen a diktátor mellett és „kivárásos” magatartást tanúsított.

Az ország már képtelen volt alkalmazkodni a nagyhatalmak közötti viszony irányváltozásához, és elszigetelődött mind a Szovjetúnióval, mind a Nyugattal szemben. 1985-től, Gorbacsov hivatalba lépésétől növekedett a Romániára gyakorolt szovjet nyomás. Moszkva rá akarta venni Romániát, hogy csatlakozzék reformpolitikájához, Ceaușescu azonban ellenállt a nyomásnak. Reformok helyett recentralizációt, ellenreformot vezetett be, és nacionalista propagandával próbálta meg a lakosság támogatását elnyerni. Az 1980-as évek vége felé nyíltan konfrontálódott a Nyugattal is: Románia és az Egyesült Államok közötti viszony megromlott. Romániát ugyanis állandóan bírálták az amerikai kongresszusban, emberjogi és a magyar kisebbséggel szembeni politikáját kifogásolva. 1988-ban az Egyesült Államok megvonta Romániától a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, ezzel is jelezve, hogy elítéli a Ceaușescu-rezsim politikáját.

Ezzel a belpolitikai és nemzetközi háttérrel a Ceaușescuval szembeforduló elit népfölkelést provokálhatott, amelynek szélárnyékában államcsínyt hajthatott végre. Anneli Ute Gabanyi, a romániai rendszerváltás németországi kutatója szerint nem mehetett volna végbe a forradalom vagy rendszerváltás a külpolitikai feltételek, a kedvező nemzetközi környezet nélkül. Ennek megfelelően leszögezi: a külpolitikai okok, miként egész Kelet-Közép-Európában a szuperhatalmak közötti viszony radikális megváltozásában, a Moszkva hegemóniapolitikájában beállott fordulatban, a világkereskedelemben és a világkonjunktúrában bekövetkezett döntő változásokban keresendők. A Gorbacsov-féle szovjet vezetés, amely uralmi területén belül az alulról jövő forradalmat rendszerfenntartó reformokkal igyekezett megelőzni, mind nagyobb nyomást gyakorolt Romániára. Anneli Ute Gabanyi hangsúlyozza, hogy a romániai forradalom a többi kelet-közép-európai forradalomhoz hasonlóan nem sorolható a klasszikus forradalmak kategóriájába, és történelmileg új típus. Romániában valóban forradalom ment végbe, a diktatúra megbuktatása pedig forradalmi államcsínyként tipologizálható. Míg Lengyelországban és Magyarországon legális, preventív; a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában és Bulgáriában vértelen, de erőszakos; Romániában véres és erőszakos hatalomátvétel történt. Ugyancsak ő az, aki rámutat arra, hogy a diktatúra bukását követően hatalomra került új elit legitimációjának megteremtése végett mítoszteremtéshez folyamodott: önmagát a népfölkelés által kiválasztott vezetőségnek, a szakmai és erkölcsi kompetencia egyedüli letéteményesének tekintette.

A romániai hatalomváltás erőszakos volt, ebben különbözve mind a magyarországi és lengyelországi békés folyamatoktól, mind a csehszlovákiai „bársonyos” forradalomtól. Az események 1989 decemberében Temesváron kezdődtek Tőkés László református lelkész ellenállásával. December 15-én több száz magyar hívő élőláncot vont Tőkés László lakása köré, hogy kilakoltatását megakadályozza. A magyarokhoz románok is csatlakoztak. December 16-án a hadsereg és a biztonsági szolgálat erőszakosan lépett fel a tiltakozók ellen, és közel száz tüntetőt megölt.

Mindeközben Bukarestben december 17-én a Román Kommunista Párt (RKP) Politikai Végrehajtó Bizottsága ülést tartott Bukarestben, ahol Ceaușescu és a testület néhány tagja között éles vita bontakozott ki. Az ülésen a diktáror kijelentette, hogy személyesen átveszi a hadsereg parancsnokságát. Vasile Postelnicu belügyminiszter lojalitásáról biztosította Ceaușescut, aki december 18-án hivatalos látogatásra Iránba utazott. Innen 20-án tért vissza. Televíziós beszédében a temesvári tüntetőket huligánoknak nevezte, és felszólította a lakosságot a haza és a szocializmus védelmére. December 21-re népgyűlést hirdetett az RKP Központi Bizottságának épülete elé. Beszédét azonban a tömeg lehurrogta. A televízió percekig mutatta a diktátor levegő után kapkodó arcát. A késő esti órákig Bukarestben és más városokban véres összecsapások voltak. December 22-én Ceaușescu kihirdette a rendkívüli állapotot. A Kondukátor még egyszer megkísérelte, hogy a tömeghez szóljon, de sikertelenül. Végül a Központi Bizottság épületének tetőjéről helikopteren menekült el.

A hatalmat a Nemzeti Megmentési Front vette át. Ennek elnöke, egy már évekkel azelőtt mellékvágányra állított pártfunkcionárius, Ion Iliescu lett, aki a tévében egy kiáltványt olvasott fel, és bejelentette, hogy a forradalom győzött. A Nemzeti Megmentési Front tagjai a pártnak és a hadseregnek olyan technokrata tagjai voltak, akik elől Ceaușescu elzárta a felemelkedés útját. Jólismert disszidensek (Doina Cornea, Mircea Dinescu, Ana Blandiana) valamint értelmiségiek, írók és jogászok is csatlakoztak a tömörüléshez. Néhány órával azután, hogy az NMF bejelentette igényét a hatalomra, ismeretlen „terroristák” válogatás nélkül lőttek a tüntetőkre és a hadsereg egységeire. A televízió példátlan kollektív pszichózist keltett. A diverzió és a dezinformáció klasszikus eszközeivel megjátszották egy már nem létező államhatalom „ellenforradalmát”. A lakosságban azt a benyomást keltették, hogy a régi rendszerhez hű erők a foglyul ejtett Ceaușescut ki akarják szabadítani, és a régi rendszert helyre akarják állítani. Ezzel az új hatalom megteremtette a diktátor kivégzésének ürügyét is. 1989. december 25-én Ceaușescut és feleségét rögtönítélő katonai bíróság elé állították, halálra ítélték és azonnal kivégezték. Ezzel a hatalomváltás véglegessé vált.

A hatalomátvétel, a romániai diktatúra megbuktatásának valamennyi körülménye valószínűleg sohasem lesz teljességgel feltárható, nincs véglelges válasz arra a kutatók részéről, hogy az események mennyiben tekinthetők népfelkelésnek vagy államcsínynek, mi volt a szerepe a politikai erőszaknak, felmerült-e a diktatúra részéről a „kínai megoldás" (Tienanmen tér) kísérlete, létezett-e a tisztikar felkelésének terve, miként és miért vetették be az illegális erőszakot, hogyan viszonyult a diktatúra megdöntéséhez a Szovjetunió, a Varsói Szerződés, valamint a Nyugat, és támogatta-e azt. Az 1989. decemberi események a lakosság szeme láttára mentek végbe. Ez volt a történelem első „televíziós forradalma”. A televízió színpaddá változott. A katonai akciókat ezúton hangolták össze, az új hatalom vezetői bemutatkoztak, költők fordultak néptribunként a lakossághoz. Az eseményeket videóra vették, ezeket pedig politikai célzattal mutatták be, és az új vezetés legitimációjának igazolására használták. Az 1989. decemberi fordulat értékeléséről máig vita folyik. A hatalomváltás után uralomra került új elit hamarosan kettészakadt, és megkezdődött az új elitek hatalmi harca, ugyanis az uralkodó osztály megnyílt, helyreállt az eliten belüli mobilitás, és megteremtődtek az elitváltás mechanizmusának feltételei.

 

 

Teljes írás: Víg Emese, Maszol.ro

Új hozzászólás