„Három országban, de mégis egy hazában…”

Szőnyi Balázs írta 2020. 05. 29., p - 19:36 időpontban

„Három országban, de mégis egy hazában…”

„Frontier”; határvidék-frontvidék

A magyar történettudomány kiváló oszmanistái, Dávid Géza és Fodor Pál történészek egy remek tanulmányukban járják körbe a magyar-török végvidék problémáját. A szerzőpáros egy amerikai történész Turner az amerikai (vad)nyugat, mint határvidék – „frontier” – koncepciójából indulnak ki, jelképesnek nevezve, azt, hogy éppen az 1930-as években (a nevezett amerikai tanulmány megjelenésekor) éppen az oszmán-török hatalom expanziójának és határvidékének viszonyát vizsgáló tanulmányok megjelenésével esik egybe…

… az oszmán államot egy különleges határvidéki környezet és oly társadalmi csoportok teremtették meg, melyek ebben a miliőben az iszlám központi területétől gyökeresen eltérő ethoszt, kulturális viszonyokat és társadalmi szerkezetet alakítottak ki (Mehmed Fuad Köprülü véleménye). Míg azonban Wittek (angol történész) szerint a frontier társadalom hajtóereje az iszlám szent háború parancsa, a gázik csapatai voltak, addig a török történész a népesség összetorlódásában, a muszlim-török államépítő képesség kibontakozásában látta a nyugat-anatóliai végek mozgásba lendülésének okát.Wittek-nél ellentét állt fenn a gázik és az ortodox birodalmi központok között.

A legújabb szintézisek elképzelése – e kérdéskörben – más; Cemal Kafadar szerint a korai oszmánok muszlim önazonossága nem zárta ki a toleranciát, az idegenek átjárását, és befogadása természetes velejárója volt a végek életének, és az oszmán-bizánci határ két oldalán a vallási különbségek ellenére hasonló értékrend, illetve becsületkódex határozta meg az ott élők viselkedését. A határ „olvasztótégely” (melting pot) volt, ahol az alkalmazkodás, az együttélés és a vallási szinkretizmus jól megfért a harciasságukkal és a vallási idealizmussal.

Az egységes oszmán „határállam” a XIV. század ’70-es éveire két nagyobb egységre oszlott:

1. a központi terület, a dinasztia birodalmi típusú centralizált intézményei, a muszlim ortodoxia (pl. fogolyötöd, janicsárság, beglerbég és kádiaszker)

2. a peremvidék, a dinasztia régi szövetségesei, határbégek (udzs bejligi), különösen a Balkánra jellemző

Éppen a Balkán mutatja egy ideig a peremvidék arculatát. „Ezek a végvidékek, melyek a hódításokkal együtt tolódtak észak és nyugat felé, egyre messzebb a központtól, egy ideig még lehetőséget adtak a hagyományos társadalmi rétegek és értékek fenntartására, ám a XV. század közepe után a központi hatalom fokozatosan felszámolta az itt lévő viszonylagos autonómiákat is. Így a XV. század utolsó harmadára kialakultak azok a határvédelmi rendszerek, amelyekből aztán a XVI. századi klasszikus korszak hasonló szervezetei, például a magyarországi végvidékek kinőttek.

A magyarok a XV. században alaposan megakasztották az oszmán terjeszkedést; és Bosznia ketté osztása 1464-ben, hosszú évekre teljesen meg is akasztotta azt. Az oszmán hadvezetés a támadó potenciálját megőrizte, de maga is a határvidék kialakítására tért rá, amely a védekezésre alkalmas. A védelmet a szandzsákok mozgó hadereje és a flottillákra építették. A XV. század második felében Szendrő és Bosznaszeráj (Szarajevó) voltak a központok – szemben Jajcával és Nándorfehérvárral.  A védelem irányítói – ekkor – a Mihail-ogullari, és a Malkocs-ogullari közül kerültek ki, az akindzsi csapatok legtehetségesebb vezetői, akik sokáig a „határbég” – az udzs beji – tisztséget is viselték. 

A XVI. századra mindez alaposan megváltozott. A frontok valójában sohasem merevedtek meg, s bár az oszmánok igyekezetek kiszélesíteni a magyarországi Hódoltságot, mégis a török kormányzat 1547 után „de facto” kénytelen volt elismerni I. Ferdinánd uralmát a királyi Magyarország felett. 

Nem véletlen tehát, hogy a Duna-medencében alakult ki a korszak – s az egész korabeli világban – szinte egyedülálló, egymással szembenálló katonai gépezet. A számadatok ezt mutatják. Míg az 1520-as évekig az egész balkáni területek váraiban 27-ezer katona állomásozott (beleértve a magyar déli végekkel szembenéző erőket is), addig nem sokkal később – a század folyamán – a Duna-Dráva vonaltól északra fekvő várakban a XVI. században 18-ezer, a XVII. században 19-ezer katona állt állandóan fegyverben, ehhez jött még az irreguláris segédcsapatok, és a tímáros szpáhik száma, amely így elérte a 30-ezer főt. Mindehhez még hozzátehetjük a boszniai „hátország” 10-ezer főnyi várkatonaságát és még vagy 3-4-ezer tímárost, így a törökök állandó és mindig mozgósítható ereje 50-ezer főt tett ki a térségben.

Hasonló módon a Habsburgok ereje is ekkora volt. A XVI. század közepén 16-17-ezer lovas és gyalogos, a XVII. század végén 22-23-ezer főnyi állandóan fegyverben álló katonaság, elosztva az adriai partvidéktől az erdélyi határszélig húzódó védelmi lánc 120 kisebb-nagyobb végvárában. Itt is a védelemhez számolhatjuk a korabeli horvát-magyar nemesi felkelés erejét, és nagyon hangsúlyosan a főurak magánhaderejét, amely így összesen több mint 30-ezer főnyi mozgósítható erőt jelentett. Ennek a rendszernek hatalmasak voltak a fenntartási költségei, évente 1,5 millió aranyforint értéket jelentett. 

Ugyanígy a törökök is, akik a központi kormányzat bevételeit csoportosították ide, hiszen a helyi bevételek erre a feladatra elégtelenek voltak, a XVII. században már a fél Balkán a magyarországi frontvonal török fenntartását fizette (!). 

De nemcsak a létszámok és a költségek, hanem az itt fenntartott erők minősége is a kor legjelentősebb katonai terepévé avatta a magyarországi frontot. A XVI. század első felében állandó haderővel, kiváló ellátó-utánpótlási rendszerrel és viszonylag egységes irányítással rendelkező Oszmán Birodalom talán az akkori világ leghatékonyabb hadseregét mondhatta magáénak. Az összecsapás kezdetén a Habsburgok katonai ereje és szervezettsége alaposan elmaradt az oszmánok mögött, de a következő évtizedek mindennapos harcaiban fokozatosan javult.

A XVI. század második felében a Habsburgok ragadták magukhoz a kezdeményezést. A „hadügyi forradalom” eredményeit behozták a hadszíntérre, korszerűsítették a katonai irányítást (ez az oszmánokra is hatással volt, különösen a fegyverzet tekintetében). És nem utolsó sorban: a XVIII. századra egy küldetéstudattal felvértezett, katolicizmuson alapuló egységes monarchia, mint nagy birodalom jött létre – nem utolsó sorban ezen küzdelmek eredőinek összegeként. 

A három különböző államba kényszerített magyarok szintén nem tisztelték a határokat. A királyi Magyarország, az Erdélyi Fejedelemség és a Hódoltság magyar népei, az oszmánokat egyszerűen betolakodónak tekintették, és az idő előrehaladtával olyan sűrű gazdasági és szellemi kapcsolatot építettek ki egymással, hogy joggal mondhatták így: három országban, de mégis egy hazában élnek.

A Habsburg-magyar – oszmán front még sem volt nyílt határ; a katonai ismeretek, az anyagi kultúrában megfigyelhető kölcsönhatásokon kívül a keresztény és muszlim világ alig hatott egymásra.

Más határvidékekhez képest Közép-Európában elenyésző volt a renegátok száma (főleg magyaroké).

A kereskedelmi kapcsolatokat sem volt egyszerű zökkenőmentessé tenni, legtöbbször az oszmán alattvalók voltak a közvetítői (de ők is megmaradtak a keresztény kultúrkörben); míg az oszmánok és a velük érkező balkániak (többnyire ortodoxok) szintén mereven elzárkóztak a latin rítusú és gyökerű Közép-Európa hatásainak befogadásától. 

Így a magyarországi végvidék, miközben katonailag meglehetősen tökéletlenül zárt, civilizációs szempontból átjárhatatlannak bizonyult. Több mint százötven éves fennállása dacára a magyarországi oszmán világ úgy múlt el, hogy néhány étel- és ruhaféleségen. hímzésmintán, zenei motívumon, hangszeren és épületeken kívül szinte semmilyen maradandó emléket nem hagyott maga után.

 

 

Új hozzászólás