Magyar áldozatai is voltak a katyni vérengzésnek

Szőnyi Balázs írta 2020. 06. 21., v - 17:33 időpontban

Katyńi vérengzés néven ismerik azt a tömeggyilkosságot, melyet a SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntésére hajtott végre az NKVD a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 15 000 és 22 000 fő közé teszik. A gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katyńban, a Tver melletti Mjednojében és a Harkov elővárosát képező Pjaticsaki erdeiben tömegsírokban hantolták el. Mind a gyilkosságokat, mind pedig az áldozatok eltüntetését nagy titokban végezték, de a németek már 1943-ban felfedezték az első tömegsírokat a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, Katyń erdeiben. A ma világszerte használt fogalomnak ez a helyszín adta nevét. Jelenleg szintén ehhez az eseményhez kapcsolják annak a 7000 személynek a meggyilkolását, akiket az oroszok Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna börtöneiben tartottak fogva hadifogolystátusz nélkül, jóllehet közel 1000 lengyel tiszt is volt köztük.

A Szovjetunió és Németország között 1939. augusztus 23-án megkötött, Molotov-Ribbentrop paktum néven elhíresült megállapodás titkos záradékában a két aláíró állam felosztotta egymás között a balti országokat és Lengyelországot. Nem sokkal később, szeptember 1-jén Németország háborút indított Lengyelország ellen, szeptember 17-én pedig a Vörös Hadsereg kelet felől hátba támadta a németek ellen elkeseredett, védekező harcot folytató lengyel csapatokat. A két támadó fél megállt a Bug folyó vonalában, és szeptember 28-án megkötötték egymással a „barátsági és határegyezményt.” Ebben rögzítették a paktum után elfoglalt területek jogállását: a Szovjetunió bekebelezte Lengyelország keleti részét, Németország pedig annak nyugati részét. Középen kialakították a németeknek alárendelt főkormányzóságot.

A lengyel hadsereg egyik fél előtt sem tette le a fegyvert, s a háború utolsó napjaiban nagyszámú katona és civil menekült el. Magyarországra több mint 100 ezer, Romániába 60 ezer ember érkezett. A németek 300 ezer, a Vörös Hadsereg egységei 250 ezer hadifoglyot ejtettek. A megszálló szovjet hatóságok folyamatosan válogatták ki az elfogottak közül az általuk ellenségesnek tartott személyeket, elsősorban azokat, akik civilként értelmiségi állásokat töltöttek be. Mivel tartalékos tisztként szolgáltak, főként a katonatisztekre vadásztak a szovjet belügy emberei. Összesen 14 500–14 800 foglyot szállítottak el az NKVD által felügyelt tiszti táborokba. Ezek közül a legnagyobb a kozelszki volt, nagyjából 250 kilométerre Moszkvától délnyugati irányban; s itt 4600 lengyelt őriztek. Eleinte a hozzátartozók bizakodtak rokonaik hazatérésében, ugyanis leveleket is kaptak tőlük. Azonban 1940. április eleje és május közepe között a foglyok nyomtalanul eltűntek. Hogy mi lett velük, három év múlva derült ki.

1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, s csapatai az év végére Moszkva előterébe értek. Azonban a lengyel hadifoglyok sorsáról semmi sem derült ki. 1942 őszén a Szmolenszktől mintegy 50 kilométerrel nyugatabbra fekvő Katyń település környékén, egy frissen telepített nyír- és fenyőerdőben tömegsírokat találtak.

A németek 1943 áprilisában kezdték meg a sírok kihantolását. Egyik berlini rádió 1943. április 11-én adott hírt a felfedezésről. A Magyar Táviratai Iroda a német társszerve április 13-i berlini jelentésére hivatkozva a következő nap részletesen ismertette, hogyan találták meg a helyiek elbeszélése alapján a német megszállás előtt – a híradás szerint a szovjet GPU, valójában az NKVD-nek rövidített Belügyi Népbiztosság által – kivégzett lengyel tisztek tömegsírjait. Négy nappal később a TASZSZ Szovjet Hírügynökség reagált a német vádakra, s kijelentette, hogy a lengyel tisztek 1941-ben német fogságba estek, s így nem a Szovjetuniót terheli a felelősség további sorsukat illetően. Vagyis állításuk szerint a németek követték el a tömeggyilkosságot. Először német és lengyel bizottságok tárták fel a tömegsírokat, és nyilvánosságra hozták a szovjet elkövetés mellett szóló bizonyítékaikat. Azonban a Szovjetunió továbbra is erőteljesen tiltakozott. Nagy-Britannia és az USA nem akarta megzavarni keleti szövetségesükkel az együttműködést, egyébként is hadban álltak Németországgal, így a szovjet álláspontot támogatták.

A németek a felelősség egyértelmű megállapításához elismert, nagy szakmai tekintéllyel rendelkező orvosszakértőket kértek fel. Létrehozták a 12 tagú Nemzetközi Orvosi Bizottságot, melynek magyar tagja is volt dr. Orsós Ferenc, a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Törvényszéki orvostani intézet tanszékének professzora személyében. Elsősorban neki volt köszönhető, hogy a bizottság egyértelműen bebizonyította, és minden tagja által egyöntetűen aláírt jegyzőkönyvben rögzítette, hogy 1940 áprilisa és májusa között történt a tömeggyilkosság. 

Ehhez az Orsós professzor által kidolgozott tudományos módszerrel, „a koponyák halál utáni meszesedési folyamatából bizonyították, hogy az áldozatok halála kb. három évvel korábban következett be. Ugyancsak, mint a lőtt sebek szakértője a tarkólövések elhelyezkedéséből, és szinte teljesen azonos voltából megállapította a módszerességet, azt, hogy szervezett formában adták le azokat.” A másik döntő bizonyítékot szintén Orsós Ferenc útmutatása alapján találták meg. Felvetette, ne csak a sírokba került növénymaradványokat vizsgálják meg, hanem a sírok fölé telepített, majd kivágott fákat is. „Ugyanis a telepített fák évgyűrűinek rajzolatai megszakadnak, majd folytatódnak az átültetés után, s ebből lehetett a három évvel azelőtti átültetésre következtetni.”

A Nemzetközi Orvosi Bizottság 1943-ban azt állapította meg, amit azok a szovjet dokumentumok tartalmaznak, amelyeket a jogutód, Oroszország első elnöke, Borisz Jelcin 1992-ben Lengyelországnak átadott. A Lavrentyij Pavlovics Berija által előkészített, a tömeggyilkosságot elrendelő 1940. március 5-i SZK(b)P KB határozat – amelynek aláírói Sztálin, Kliment Jefremovics Vorosilov, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Anasztasz Hovhanneszi Mikojan voltak – szerint: „I. Meg kell bízni az NKVD-t

1. hogy a hadifogolytáborokban lévő 14 700 személy, volt lengyel tisztek, hivatalnokok, földesurak, rendőrök, az elhárítás emberei, csendőrök, telepesek és fegyőrök ügyét, valamint az Ukrajna és Belorusszia nyugati kerületeiben letartóztatott és ottani börtönökben lévő 11 000 személy, különféle kémszervezetek és diverziós ellenforradalmi szervezetek tagjai, volt földbirtokosok, gyárosok, volt lengyel tisztek, hivatalnokok és szökevények ügyét különleges eljárás során megvizsgálja, és velük szemben a legmagasabb büntetést, a főbelövést alkalmazza.

II. Az ügyeket a letartóztatottak értesítése és a vádak ismertetése nélkül kell lefolytatni [...]”

Mint utólag kiderült, többek közt a sírokban talált, az utolsó pillanatokig vezetett naplók alapján, a gyakorlatban a következőképpen hajtották végre a szovjet belügyi hatóságok a tömeggyilkosságot: a kozelszki táborból a lengyel tiszteket 50 és 344 fő közötti létszámú csoportokban 1940. április 3-tól május 12-ig vasúton szállították Szmolenszken át a Katyń melletti Gnyezdovo állomásra. Innen rabszállító kocsikkal egy erdőbe, az NKVD nyaralója melletti helyre, mint később kiderült, a kivégzőhelyre vitték őket. A foglyokat egy-egy sorban, a nyolc előre megásott sír valamelyikének szélére állítva tarkón lőtték. A sírgödörben rétegesen kerültek egymásra a tetemek, az első sort belelökték, majd rájuk lőtték a következő sort. A tömeggyilkossághoz 7,65 mm-es kaliberű, német gyártmányú Walther-pisztolyokat használtak.

Németország 1943-ban természetesen ki akarta használni háborús érdekének megfelelően a katyńi tömeggyilkosság propagandaértékét. Elsősorban a lengyeleket akarták elválasztani a Szövetséges és Társult Hatalmaktól, másrészt saját szövetségeseik számára érzékeltetni kívánták, mi vár rájuk a háború után, a szovjet győzelem esetén. Ehhez többek közt a katyńi sírok feltárásáról és a Nemzetközi Orvosi Bizottság munkájáról forgatott felvételekből a német UFA gyár egy rövidfilmet készített még 1943-ban, Im Walde von Katyń címmel. Nálunk az ország német megszállása után játszották a mozik A Katyńi erdőben címmel.

A II. világháború végétől a szovjet megszállás alá került országokban természetesen kizárólag a sztálini propaganda szerint, a német felelősséget hangsúlyozva volt szabad a tömeggyilkosságot említeni. A 80-as évektől a kommunista rendszerek fellazulása alatt elsősorban a lengyel társadalom, később a kormányaik nyomására a szovjet, illetve az orosz vezetés folyamatosan hátrált a teljes igazság elismeréséig. S ez megegyezett Orsós professzor 1943-ban adott szakvéleményével. A többlet, a levéltárakból lassan kiengedett iratok alapján a végrehajtás részleteinek feldolgozása, az elrendelők és az elkövetők megnevezése volt. Nagy meglepetés nem ért senkit, a korabeli szovjet kommunista vezetés teljes egyetértésben döntött a lengyel nép társadalmi, kulturális, politikai elit megsemmisítéséről.

Magyar áldozatai is voltak a katyni vérengzésnek

Végül meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi időben mintha egyfajta maszatolás folyna Katyń ügyében (is). Legtöbbször vérengzésként említik. Nem, 22 ezer, egyes források szerint 25 700 ember, többségében hadifogoly minden jogalapot nélkülöző kivégzése nem vérengzés, hanem tömeggyilkosság volt.

Lengyelországban április 13-án van az áldozatok emléknapja.

 

Források: Magyarságkutató Intézet; index.hu

Hozzászólások

Töttössy Magdolna

2020. 06. 25., cs - 16:00

Nagyszerű cikk.
1.) Jó lenne tudni a magyar áldozatról is, ha lehet
2.) Folytatólagosan talán célszerű lenne Orsós professzor 1945 utáni sorsára vetni egy pillantást. Előre is köszönettel TM

Töttössy Magdolna

2020. 06. 25., cs - 16:00

Nagyszerű cikk.
1.) Jó lenne tudni a magyar áldozatról is, ha lehet
2.) Folytatólagosan talán célszerű lenne Orsós professzor 1945 utáni sorsára vetni egy pillantást. Előre is köszönettel TM

Új hozzászólás