Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és a sánta kutya szindróma

 

1/a. ábra. Mintha foltos lenne az épület homloka

Varga Benedek főigazgatónak, Magyar Nemzeti Múzeum

Tisztelt főigazgató úr!

Köszönöm a válaszát, amelyet a Revíziós jegyzőkönyv hibájára hivatkozva okirathamisítás miatt tett feljelentésemről küldött tájékoztatásomra adott! E válaszát azonban - mivel az nem egyezik a tényekkel - nem fogadhatom el.

Alább idézek a leveléből, hozzáfűzve az észrevételeimet.

1/b. ábra. A két felvétel a múzeumban készült: a bal oldali a leadás után (ezt Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettestől kaptam dokumentáltan), a jobb oldali pedig a reszelés és a polírozás után (ez Tomka Gábor főigazgató-helyettes tanulmányában jelent meg)

Szakszerű és tudományos igényű munka folyt-e a múzeumban?

- Állításával ellentétben nincs olyan szakmai protokoll, amelyik restaurálás ürügyével a letétbe helyezett és gondjaikra bízott értékes lelet jeleket hordozó felületének barbár lereszelését megengedné. Ez a tényállás – tudomásom szerint – nem a szakmai protokollban, hanem a BTK-ban szerepel. A lelet alakja, hossza, felülete, jeleinek száma és színe is megváltozott a „restaurálás” során (1. ábra).

A leletről készült publikáció egyébként sem felel meg a szerződésünknek, amelyben tudományos igényű leírásban egyeztünk meg. Ezzel szemben:

- Nem tudományos folyóiratban jelent meg (amelynek szerkesztősége elvileg jótékonyan befolyásolhatta volna a tanulmány minőségét), csak egy alkalmi magánkiadványban.

- A szerző nem a lehetséges körültekintéssel állapította meg a lelet készítésének korát. Érdeme a dolgozatnak, hogy a párhuzamok alapján javította a korszakba sorolást (nem hun, hanem késő középkori). Tomka Gábor azonban a visegrádi palota építésével egyidejűnek mondja a leletem visegrádi párhuzamát, mert azt a palota kertjének egyik teraszán találták s ebből becsülte meg a letétbe adott jelvényem korát is. A visegrádi palota kertjének teraszait azonban egy korábbi falu területéről (például temetőjéből) hozott földből töltötték fel, azaz a párhuzam öregebb a palotánál. Tomka Gábor nekem szóban elismerte, hogy a lelet néhány száz évvel korábbi is lehet. Ezt a lényeges adatot azonban nem tartalmazza a dolgozata.

- Tomka Gábor téves nézetből (fejtetőre állítva) próbálta meg értékelni a lelet jeleit. Egy korrekt tanulmánynak mindegyik nézetet tárgyalnia kellene, különösen, ha a kiválasztott nézet jelformája a szerző szerint is „rontott” jelként magyarázható (azaz nincs olyan jel), miközben a nem tárgyalt helyes nézet jelformái azonosíthatók a székely írás jeleivel.

Több körülmény miatt is különös a rovásjelek mellőzése.

Dienes István, a múzeum korábbi főigazgatója beszámolt a halomi rovásemlékről írt cikkében arról, hogy a saját kollégái is csúfolódnak vele és a komolyabb öregedés jelének tekintik a rovásírással való foglalkozást.

Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes úr szóban arról tájékoztatott, hogy azok a munkatársaik, akik szerint rovásjelek vannak a leleten, nem vesznek részt a lelet leírásában.

Az Önnel való legutóbbi személyes találkozásunkon Tomka Gábor is jelen volt és tanúk előtt elszólta magát a lelet vastagabb részéről beszélvén. Azt állította ugyanis (helyesen), hogy ott három jel van, miközben a dolgozatában csak egyetlen „rontott latin M” betűt feltételez (tévesen). Lenne egy magánvéleménye és egy másik, a múzeumi „tudományos konszenzus” előtt vállalható hivatalos álláspontja is?

A múzeumba történt leadáskor készített Átvételi jegyzőkönyvben és a Letéti szerződésben is szerepel, hogy a tárgyon rovásjelek vannak. Magyarázatra szorul, hogy hová tűntek ezek a rovásjelek a reszelés után, miért nem foglalkozik velük a „tudományos” dolgozat?

- A dolgozat nem jól határozta meg a leleten lévő jeleket. Az elkeskenyedő részen lévő ék alakú jeleket sormintának tekinti, a vastagabb végén lévő három jelet pedig „rontott latin M”-nek. A „rontott” jelző odabiggyesztése azonban egy tudományos igényű dolgozatban nem pótolja a jelek világában való körültekintést. Arra utal-e ez, hogy a szerző nem ismeri fel a latin M betűt s - a jelek valódi meghatározásának elkerülhetősége érdekében? – magas színvonalú munka helyett inkább szavakkal űzött méltatlan játékkal fizeti ki a letevőt és az olvasóit?

2. ábra. Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr a fenti (fejük tetejére állított) jeleket határozta meg „rontott latin M” betűként

Szükségtelen véget nem érő polémiába bocsátkozni, hogy a leletről készített tanulmány tudományos igényű-e, vagy sem. Elegendő egy pillantás a 2. ábrára ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a főigazgató úr nem mondott igazat a dolgozat tudományos értékéről sem.

A süketek párbeszéde tekinthető-e tudományos igényű együttműködésnek?

Valóban volt szerencsém néhány esetben részt venni a leletről folytatott megbeszéléseken. Ezeket minden esetben én kezdeményeztem, hogy ezzel is segítsem a szerződésünk teljesítését. Sajnos a munkájuk csődjét nem tudtam megakadályozni. A múzeumban ugyanis senki sem volt, aki a szükséges szaktudással és lelkiismeretességgel állt volna a munkához. Például kezdetben egy szülési szabadságon, majd gyesen lévő fiatalasszonyra bízták a témát, aki persze nem tudott sokat segíteni. Az is jellemző, hogy ez a most tárgyalt levél is azonnal cáfolható Fekete Péter államtitkár levelével, mert a jelek szerint senki sincs a múzeumban, aki az eddigi dokumentumokat ismerné és számon tartaná, hogy mikor, kinek mit állítottak.

Amikor megszámoztam a leleten lévő jeleket és készítettem róluk egy rajzot, átadván azt Rezi Kató Gábor főigazgató-helyettes úrnak és munkatársainak, akkor gyorsan megegyeztünk abban, hogy a leleten 7 jel van (három betű a két vízszintes vonal között és négy ék alakú jel az elkeskenyedő részen). Akkor azt hittem, hogy innen tovább lépve a jeleket egyenként azonosíthatjuk. Tomka Péter szakértő azonban latin AK monogramot és sormintát határozott meg, Tomka Gábor főigazgató-helyettes úr tanulmányából pedig az derült ki, hogy a leleten egy „rontott latin M” betű és egy sorminta van. 

Amikor azt javasoltam, hogy – saját szakértők hiányában – kérjék a minisztérium segítségét és írjanak ki egy pályázatot a lelet és jeleinek értékelésére, akkor ezt azzal intézték el, hogy ilyen pályázatok az 1800-as években voltak divatban.

Amikor kifogást emeltem a lelet felületének barbár lereszelése ellen, akkor előálltak egy mesével a reszelőnyomokat hagyó (előhívó) folyadékról, amivel persze elismerték, hogy a reszelőnyomok a restaurálás óta láthatóak a tárgyon.

Az egyik beszélgetésünkön felhívtam a figyelmüket arra, hogy a letétbe helyezés óta három esetben is lemérték és dokumentálták a tárgy hosszát és az - a reszelés, majd az azt követő polírozás miatt - monoton csökkenést mutat. Erre azzal válaszoltak, hogy a mérőeszköz pontatlan. Ez egyrészt azért nem igaz, mert tizedmiliméteres meghatározás is van közöttük, ami nem szokás pontatlan eszközzel. Másrészt, ha ezzel a válasszal azt állítják, hogy egy ilyen kis tárgy hosszát sem képesek 10 év alatt megbízhatóan megmérni, akkor ez cáfolja a szakszerűségüket és a tudományosságukat. Inkább arról lehet szó, hogy mindig az alkalomhoz illőnek gondolt mellébeszéléssel hárítják el a jogos kifogást.

Amikor egy személyes beszélgetésünkön emlékeztettem arra, hogy az átvételi jegyzőkönyvben rovásjelek is szerepelnek, ezért a rovásjelek azonosítását is el kellene végezni, mert a leleten sem rontott, sem rontatlan latin M betű nincs, akkor Ön azt válaszolta, hogy majd megkérdezi a Tudományos Tanácsot. Azóta, a választ sürgető levelemre sem kaptam tájékoztatást a Tudományos Tanács álláspontjáról, sőt az a gyanúm támadt, hogy ebben a múzeumban nem is létezik ilyen testület. Legalábbis a neten olvasható szervezeti leírásban nincs nyoma.

Azaz, ha a múzeum nem akar tisztességes eszmecserét folytatni, hanem inkább gúnyt űz a letevőből, akkor abból nem lesz komolyan vehető párbeszéd.

Volt-e reszelés a múzeumban, vagy sem?

Az 1. ábrán lévő fényképek alapján a lelet végei megváltoztak. S nem azért, mert az idő múlásával gyarapodott volna a lelet, hanem mert kisebb lett – ami sérülést jelent és bizonyít.

Fekete Péter államtitkár úr levele a múzeum főigazgató-helyettesétől származó információ alapján azt írja, hogy a restaurálás során a vascsap maradéka elveszett. Ez is sérülés.

Fényképfelvételeken is jól láthatók a reszelésnyomok (3. ábra). Például a Vér Sándor fémipari szakember által a vascsap elveszésekor a múzeumban keletkezett friss fémfelületről készített mikroszkópos felvételein is ott vannak a reszelőnyomok. Amelyek nem keletkezhettek máskor, csak a múzeumi restauráláskor, mert a vascsap kiálló csonkja akkor veszett el.

Vannak szakvélemények is (például Hadháziné Vaday Andrea régészé), amelyek friss reszelésnyomokról tájékoztatnak, miközben a leadáskor készült fényképeken még egyetlen reszelésnyom sem volt. 

Ön, kedves főigazgató úr, nem mond igazat akkor sem, amikor tagadja a tárgy sérüléseit.

3. ábra. A három közül első jel a leadáskor (balra) és a reszelés után (jobbra)

Pontos-e, igaz-e a Revíziós jegyzőkönyv megfogalmazása?

Levele szerint a Revíziós jegyzőkönyv nem a leadás kori (2009-es), hanem a letét meghosszabítás kori (2019-es) állapothoz képest állítja a letét épségét és változatlanságát. Ha ez így van, akkor kérem a Revíziós jegyzőkönyv szövegének ennek megfelelő módosítását! Ott ugyanis olyan megfogalmazás szerepel, amit általánosan lehet érteni (félre lehet érteni) s ami ezért alkalmasnak tűnhet a restaurálás során elkövetett hibák eltakarására. Tehát, ha ez lehetséges (amennyiben törődnek azzal, hogy a kezükből kikerülő dokumentum félreérthetetlen és pontos legyen), akkor szíveskedjenek feltüntetni a Revízós jegyzőkönyvben, hogy mikori állapothoz képest tekintik épnek és változatlannak a leletet! E nélkül a pontosítás nélkül ugyanis a Revíziós jegyzőkönyv önmagában egy valótlan állítás.

Mit állapítottak meg a vizsgálatok?

Az igaz, hogy tíz éve ismételten tiltakozom a tulajdonomat képező lelet barbár lereszelése és a szerződésben vállalt tudományos igényű leírás szabotálása, a tudományos célok megcsúfolása ellen. Arról azonban nem tudok, hogy egyetlen alkalommal is azt állapították volna meg, hogy a panaszaim minden jogalapot nélkülöznének. Volt rá példa, hogy vizsgálatot ígértek, de az eljárás során sohasem kérdezték meg a véleményemet, mindig kizárólag a múzeumtól kapott információkat vették figyelembe. Az eljárások során így kialakult féloldalas és elfogult álláspontról egyedül Fekete Péter államtitkártól kaptam tájékoztatást, de ő sem írta, hogy a panaszom nélkülözi a jogalapot. Ezzel szemben arról tájékoztatott, hogy a leletnek a restaurálás során valóban eltűnt egy részlete. Ez – a leletpusztítást illetően - nem cáfolja, hanem alátámasztja az állításaimat. Ami pedig a tárgy szerződésben vállalt tudományos igényű leírását illeti, az a 2. ábra alapján beláthatóan elmaradt. A jelek szerint bármelyik nem debil általános iskolás jobban tudhatja, milyen is a latin M betű. A nemzet szégyene, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum ezt a „rontott latin M” meghatározást tekinti a tudományos álláspontjának és 10 év alatt is képtelennek bizonyult a tárgyon lévő jelek meghatározására.

Milyen viszonyban van a Magyar Nemzeti Múzeum jó hírneve a szólásszabadsággal?

Nem kellene a leletrongálásban így, vagy úgy cinkosok érdekeit összetévesztenie a Magyar Nemzeti Múzeum jó hírével, mert két dologról van szó. A múzeumot megalapító Széchenyi Ferenc minden tiszteletünket megérdemli, amiképpen fejet hajtunk a hun aranyakat az élete kockáztatásával a megszálló oroszok elől mentő Csallány Dezső rováskutató emléke előtt is. A rótt nyelvemlékünket pusztító és letagadó munkatársakat azonban nem lehet velük egy sorban említeni. A magán- és közérdek azt kívánja meg, hogy ezt az Ön által megkísérelt összemosást elkerüljük, amihez szükség van a történtek nyilvánosságra hozására. Megértem, hogy ez kényelmetlen Önnek, de ez a cselekedeteik törvényszerű és logikus következménye. A vétkeseknek szokott a legtöbb kifogása lenni a történtek nyilvánosságra hozása ellen. Éppen ez a körülmény indokolja a nyilvánosság igénybevételét és ez magyarázza a szólásszabadság törvénybe iktatását is. A múzeumkertben szobrot kapott Arany Jánossal szólván: Vétkesek közt cinkos, aki néma. Általában feltételezhető ugyanis, hogy a kellemetlenséget elkerülendő, a hibát elkövetők egyszer mégis csak tesznek valamit a helyesbítés érdekében. Ez a megoldás szolgálná a közérdeket a mi esetünkben is.

Elősegíti-e a szerződésbontás a szerződés teljesítését?

A fejezetcímben foglalt költői kérdés azért indokolt, mert a jelek szerint a múzeumban ez nem merült fel. Nem a szerződés teljesítésére törekszik, hanem a szaktudásukat és a becsületüket meghaladó feladat alól szeretne kibújni. Még nem történt meg a leadáskori állapot leírása (a közzétett rajz a lereszelt állapotról készült, a jelek „rontott latin M” magyarázata nem tudományos igényű, a korszakba sorolás is pontosítandó néhány száz évvel). A Magyar Nemzeti Múzeum 10 év alatt immár másodszor kísérli meg, hogy a meggyalázott és letagadott nyelvemléket visszaadja, a szerződésünket pedig – annak teljesítése előtt – felbontsa. Mivel a tudományos haladáshoz és a nemzeti önismeret fejlesztéséhez a szerződés pontos teljesítésére van szükség, ebben nem lehetek a társuk. A tárgynak egyébként is múzeumban van a helye.

Tisztelt főigazgató úr! A Magyar Nemzeti Múzeumnak a letéti szerződésünk kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy leírjon egy nagyon érdekes tárgycsoportot és hozzáadjon valamit a hun-magyar azonosságról eddig tudottakhoz. Ez a tárgycsoport – amelynek a letétbe helyezett lelet volt az első, a múzeum szeme elé került darabja – megvilágítja a magyar írástörténet kezdeteit, mert több példányon is vannak elolvasatlan rovásszövegek. Lehetőségünk van annak tisztázására is, hogy a leletet miért gondolta öt régész és a múzeum akkori főigazgatója is hunnak, vagy hun korinak, holott – azóta kiderült – hogy nem az? Nos azért, mert egy hun kori ábrázolási és szöveghagyomány Árpád kori továbbéléséről és kereszténnyé válásáról lehet szó. Ez a tárgy ugyan nem cikáda fibula, de ugyanazt az ősvallási hagyományt képviseli, mint amit a cikáda fibulák némelyikén ki lehet mutatni. Ezek is, azok is a világoszlophoz, égig érő fához kötődő elképzelésekről tanúskodnak, azok valamilyen (esetenként eltérően megfogalmazott) grafikai és szöveges megjelenítései, amelyek máig élő hagyatéka végső soron a magyar címer kettős keresztje és hármas halma is. Gondolom, hogy mi sem áll távolabb az Önök szándékaitól, mint a rovásírás és a hun-magyar azonosság kutatása, ám ez lenne a szerződésben vállalt feladatuk lényege, amit eddig nem teljesítettek. 

Kérem, hogy egy évtized után kezdjék el végre a szerződés teljesítéséhez vezető tudományos igényű munkát!

 

2020. 07. 24.                                                        Irodalom Varga Géza: Budapesti hun jelvény bibliográfia  Varga Géza: Varga Benedek a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója válaszol az okirathamisítás miatti feljelentésemre

Varga Géza: Feljelentés, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum finnugrista szelleme elváljon a májától

Varga Géza: Fekete Péter államtitkár a budapesti hun jelvény vascsapjának múzeumi elveszéséről

Varga Géza: A rovológiában a "tudományos konszenzus" egy maffiaszerű csoportosulás blöffje

 

 

Varga Géza

Borítókép: Varga Bendek, kép forrása: YouTube