A Magyar Tanácsköztársaság bukása...

Szőnyi Balázs írta 2020. 08. 01., szo - 05:16 időpontban

Clemenceau francia miniszterelnök június közepén jegyzéket intézett a Kormányzótanácshoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Cserében a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot.

1919. június 23-án a Tanácsok Országos Gyűlése megszavazta a végleges alkotmányt (teljes szövege). Ebben rögzítették az állam új elnevezését is: Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.

Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót (korabeli elnevezéssel Szovjetházat), s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. A zendülést a tanácskormány kegyetlenül elfojtotta. A harcok Budapesttől délre, a Duna két partján még három napig folytatódtak, de a fehérgárdisták a túlerővel szemben ott is vereséget szenvedtek. Dunapatajon számos fehérgárdista vesztette életét. A Kalocsa környéki parasztfelkelést a Vörös Hadsereg és a Lenin-fiúk véresen megtorolták, néhány felkelőt nyilvános módon felakasztottak, és az akasztáson részt vevő tömegbe is lőttek. Ezt követően az akasztottakat végighurcolják egész Kalocsa területén, elrettentésnek használva a meggyalázott holttesteket. Egyes források szerint ezt követően újabb lázadások kezdődtek meg, és a Lenin-fiúk fellépése már közel sem volt olyan hatékony mint az első alkalommal. Végül a Vörös hadsereg hatékony fellépésének köszönhetően leverik a felkelés második és egyben utolsó fázisát is. Kalocsát ezek után besúgók lepték el. Ezek az idők visszavonhatatlanul megmaradtak a nép emlékezetében.

Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.

A sikeres északi hadjárat ellenére a Tanácsköztársaság támogatottsága fokozatosan csökkent. A kommunisták elfogadták a franciák által kínált egyezséget, a Clemenceau-jegyzéket. Ez felháborított több katonát és a főtisztek jelentős részét. Tapasztalt katonák révén tudták, hogy az északi hadjárat jelentős áldozattal járt, s ha feladnák az északi területeket és ezzel együtt a Szlovák Tanácsköztársaságot, az rendkívül demoralizálóan hatna a hadseregre. A morálisan meggyengült katonaság megbízhatatlanná vált, lázongott, s a külpolitikai helyzet rendkívül kedvezőtlen volt. Többen fenyegetőznek, hogy lemondanak, vagy dezertálnak, ha a kormány elfogadja az ajánlatot. Sokan beváltották a fenyegetésüket, Stromfeld lemondott, s a július 20-án indult offenzíva a Tiszántúl felszabadítására kudarcba fulladt. Böhm Vilmos is lemondott hadsereg-főparancsnoki tisztéről, és bécsi követi kinevezést kapott. Velük együtt tömegesen távoztak a főtisztek és altisztek. Sokan megszöktek, vagy egyszerűen hazautaztak, a Vörös Hadsereg tisztiállománya meggyengült, a katonaság létszáma megcsappant. Mivel a románok nem akartak visszavonulni, ezért a kommunisták támadást erőltettek, méghozzá úgy, hogy az ellenség többszörös túlerőt képviselt. A tiszántúli ellentámadás pillanatok alatt összeomlott. A román csapatok megindulása a főváros felé előrevetítette a Tanácsköztársaság bukását.

Július 23-án Bécsbe érkezett Böhm, ahol – a magyar szociáldemokrata pártvezetőség tudtával és beleegyezésével – megegyezett az antantmissziókkal a tanácskormány eltávolításáról. A párizsi békekonferencia Ötös Tanácsa ennek alapján egy nyilatkozatot adott ki, amelyet a Népszava július 30-i száma közölt. Ennek lényege az volt, hogy az antant csak akkor hajlandó élelmiszert szállítani, a blokádot megszüntetni, és békét kötni, ha neki megfelelő új kormány alakul.

Kun Béla július 27-én és 30-án táviratban kérte a moszkvai pártvezetést, 30-án személyesen Lenint, hogy nyisson frontot Besszarábiában a románok ellen Július 31-én olyan válasz érkezett, hogy az ukrajnai helyzet miatt a tehermentesítő támadást nem lehet azonnal elindítani. Július 29-30. között a románok átlépték a Tiszát és megindultak Budapest felé. Július 31-én Kun Béla és a Tanácsköztársaság több vezetője a front közelébe, Ceglédre utazott, hogy tájékozódjanak a helyzetről. Látva a kilátástalan helyzetet, visszautaztak Budapestre, és másnap, augusztus 1-jén a pártvezetőség és a Forradalmi Kormányzótanács együttes ülésén a tanácskormány lemondása mellett döntöttek. A mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A tanácskormány népbiztosai különvonattal Bécsbe menekültek. 

A „szakszervezeti kormány” visszavonta a kommunisták rendeleteit. Az állam megnevezése ismét Magyar Népköztársaság lett.

Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, és augusztus 4-én már a hadsereg rendes alakulatai, az antant tilalma ellenére, bevonultak Budapestre, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget, és letartóztatásokat is eszközöltek, illetve megkezdték a Nemzeti Múzeum kifosztását, amelyet Harry Hill Bandholtz akadályozott meg.

Augusztus 6-án, a román hadsereg által támogatott, Friedrich István nevével fémjelzett Fehérház Bajtársi Egyesület ellenforradalmi csoport lemondatta a Peidl-kormányt, és átvette a kormányzást. 

 

 

Új hozzászólás