Nem is szocializmus

Orémus Kálmán írta 2020. 09. 16., sze - 22:14 időpontban

A nyolcvanas évek második felében rovatvezetőként dolgoztam Ungváron a megyei lapnál. Egyszer aztán jött az ukáz, hogy az egyik kollégámmal két hétre Kijevbe kell utaznunk, továbbképzésre. A képzés, melyre egész Ukrajnából érkeztek rovatvezetők, főszerkesztők, illetve alacsonyabb rangú pártmunkások, várakozásainkkal ellentétben, nagyon tanulságos volt.

Ami először megdöbbentett minket az volt, hogy az előadók, közgazdászok, politológusok, jobbára egyetemi tanárok, milyen kendőzetlenül beszélnek a rendszer válságáról és álságáról. Persze, ezeket a szavakat így nem mondták ki, de egész sor olyan konkrét példát említettek, melyek elég egyértelműen utaltak erre. Emlékszem, az egyikük például elmondta, hogy miközben minden évben verjük a mellünket, mennyivel több acélcsövet gyártunk, mint a főellenség, tehát az Amerikai Egyesült Államok, elfelejtik megemlíteni ennek az okát. Mely épp a technikai elmaradottságunkban keresendő, ugyanis odaát, már főleg műanyagcsöveket használnak, tehát nincs is szükség ennyi acélcsőre.

A másik elárulta, hogy a híres Wilkinson zsilettpengét szovjet vasércből gyártják. A britek felajánlották, hogy a szállítási költségek csökkentése céljából építenek egy gyárat a Szovjetunióban, de erről a pártvezetés hallani sem akart, mondván, nem lehet az országba beengedni a kapitalizmust. Sőt, valamelyik okos azt is kitalálta, hogy a továbbiakban nem lehet feldolgozatlan nyersanyagot exportálni, mert ez az ország kirablása. Évek teltek el, mire valaki felfigyelt arra, hogy a britek, vagonszámra vásárolják a Szovjetunióból a fejszét, nyél nélkül. Kiderült, hogy a továbbiakban abból gyártották a zsilettpengét és még jobban is jártak, mert az alapanyagot félig már fel is dolgozták.

Számos ilyen példát hallottunk, és már-már feléledt bennünk a remény, hogy valami csak fog változni ebben az országban. Amikor azonban beszédbe elegyedtünk a köztársaság minden részéből összesereglett társainkkal, rá kellett jönnünk, hogy az előttünk felszólalók abszolút kisebbséget képeznek, a több évtizedes agymosás következményeit szinte lehetetlen lesz felszámolni. Olyan is akadt, aki szűk körben megjegyezte, nem tudja, hová néz a KGB, hogy ezek az előadók még mindig nincsenek a rács mögött.

Mi ketten, egymás között, természetesen magyarul beszéltünk. Egy napon odalépett hozzánk egy középkorú férfi és bemutatkozott. Kiderült, hogy Dnyepropetrovszkból jött, egy ottani lap főszerkesztője. Megkérdezte, hogy mi honnan érkeztünk. Mondtuk, hogy Kárpátaljáról és magyarok vagyunk.

-- Á, Kárpátaljáról  -- ráncolta a homlokát és nézett ránk kissé megrovóan. – Jártam ott, maguknál nincs is szocializmus.

-- Már mért ne lenne nálunk szocializmus? – kérdeztük csodálkozva.

-- Azért mert túl sokat dolgoznak és túl jól élnek az emberek, miközben az ideológiai nevelésüket elhanyagolják – magyarázta. – Több faluba is elmentem, láttam a kertekben a hatalmas fóliaházakat. És mindez magántulajdonban! Mikor megkérdeztem, ezeket mikor művelik, azt felelték, hajnalban, mielőtt munkába mennek vagy este, amikor visszajönnek onnan. Nem, ez nem szocializmus!

-- Hát milyen az igazi szocializmus? – kérdeztem tőle.

-- Olyan, mint ami nálunk van – húzta ki magát büszkén. – Az ember ledolgozza a munkaidejét, aztán eliszogat a barátaival. Nem törődik semmivel, mert a párt majd úgyis megoldja.

Új hozzászólás