Kossuth Lajos

Szőnyi Balázs írta 2020. 09. 19., szo - 21:54 időpontban

Monokon, 1802. szeptember 19-én született udvardi és kossuthfalvi Kossuth Lajos (elhunyt: Torino, 1894. március 20.) magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke. A nemzeti függetlenségért, a rendi kiváltságok felszámolásáért és a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. századi küzdelem egyik legnagyobb alakja, a magyar szabadságharc szellemi vezére. Máig egyike azoknak, akik a magyar nép emlékezetében leginkább megtestesítik az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot, Széchenyivel és Petőfivel együtt. Újságírói álneve: Deregnyei. 

Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga...

– Debrecen, 1849. április 14. Kossuth beszéde a képviselőházban Magyarország függetlenségének kimondásáról

Kossuth Lajos születésének időpontjáról a szaktudományban is vita folyt. Kosáry Domokos azt írta, hogy Kossuth 1802-ben született Monokon, ám a tállyai anyakönyv, mely a születési bejegyzést tartalmazta, 1810-ben elégett. Feltételezések szerint szóba jöhetett az október, amit maga Kossuth is említett néha, ám legvalószínűbbnek mégis a szeptember 16–19. közötti időszakot tartották. Maga Kossuth így ír erről Hajász Pál lelkésznek címzett levelében:

Én magam a szüléktől 1802-ben születtem Zemplénmegyében, Monokon, hol atyám ifju korában a gróf Andrássy-család uradalmi ügyvéde volt. Ennyi az, amit egész bizonyossággal mondhatok. Többet nem. Emlékszem az aranyozott, rézcsattos nagy bibliára, melyből szokás volt atyám házánál vasárnaponként néhány fejezetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s melybe az én nővéreim születésnapjaink, a keresztelés adataival, ősi szokás szerint be volt jegyezve. A szüleim iránti kegyeletnél fogva ereklyéül becsülném ezen rézcsatos bibliát, ha megvolna. De nincs. Elpusztult az is viharos életem fergetegeiben, mint sok egyéb, mire ész és szív becset helyeztek. S mert vidékünkön s koromban inkább a tágas körben ismert név, mint születésnapokat volt szokásban „megülni”; én pedig emlékezőtehetségem fiókjában nem igen tartottam érdekesnek hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biographiai akták számára, hit biz' én lassan-lassan születésem napját és hónapját elfelejtettem emlékezetemben megtartani. Mind-össze is azon negativ reminiscenciám van felőlük, hogy nem a légmérsékleti változékonyság hónapjában, nem áprilisban születtem, hanem – hogy mikor? Azt teljes bizonyossággal meg nem mondhatom. Ugy rémlik előttem, hogy szeptember 16-ika és 19-ike közt; alkalmasint 19-én...

Kossuth végzett jogászként, 1831 -ben, 29 évesen keveredett egy sikkasztási ügybe, mely ugyan nem végződött számára bíróság büntetéssel, mégis kínossá tette számára életének ezen fejezetét. Történt ugyanis, hogy az említett év őszén Kossuth elfogadta a Zemplén megyei árvaszéki bizottmány megbízását egy bizonyos jogi feladat elvégzésére. Arra vállalkozott, hogy az elhunyt Reviczky Tamás toronyi borpincéjének értékes borkészletét összeírja és felbecsülteti. Kossuth meg is tette amire kérték, sőt el is adta a készletet (ami még nem jelentett problémát, hiszen az árvák számára az örökség ellenértéke volt a fontos), ám a borkészlet árát Kossuth magánál tartotta. Itt kezdődtek a gondok. Kétségtelen, hogy Kossuth akkoriban meg volt szorulva és a pénz jól jött számára. Az is valószínű, hogy az összeget idővel átadta volna az örökösöknek (biztos nem gondolt lopásra), de a pénz mégis egy teljes hónapig nála volt, így gyanús lett a hatóságok számára az egész ügy.

Végül 1831 decemberében a közgyűlés közbeavatkozott: lefoglalták a borokat és Kossuthot megvádolták hatáskör túllépéssel, indokolatlanul olcsó vételár kialkudásával és késedelmes fizetéssel. Mivel azonban Kossuth fizetni tudott, az egész procedúra gyorasan lezárult.

1832 végén került a pozsonyi országgyűlésre mint távollevő főrendek képviselője. Itt kötött barátságot az ellenzék vezetőivel, példaképeivel, Kölcseyvel és Wesselényivel. A politikai harcokból az Országgyűlési Tudósítások (1832–36), a diéta befejezése után pedig a Törvényhatósági Tudósítások (1836–37) szerkesztésével vette ki részét. Lapját hamarosan betiltották, őt magát 1837-ben letartóztatták és négy évi fogságra ítélték. A börtönévek alatt készült föl közéleti hivatására: olvasott, és hazája helyzetén töprengett. Fölismerte a mezőgazdaság elmaradottságát, az iparosítás szükségességét. Megismerkedett a kortárs magyar irodalommal is. 1840 májusában szabadult. A kormány, hogy ellenőrizhesse tevékenységét, Landerer Lajos segítségével új lap szerkesztését kínálta föl neki. Kossuth Lajos vállalta.

1841. január 1-jén a Pesti Hírlap megjelenésével új szakasz kezdődött a reformkor történetében. Kossuth Lajos programjának középpontjába a közteherviselést, a szabad földtulajdont, a kötelező örökváltságot, az iparfejlesztést és a magyar államnyelv követelését állította. A nemzetiségi kérdés fontosságát, akárcsak a liberális középnemesség, nem ismerte föl: az „egy politikai nemzet” elvét követte. Vezércikkeiben sűrűn élt gondolatritmussal, fokozással, ellentétező mondatokban való fölsorolással, pátosszal teli szóismétlésekkel, általában a prózaritmika megannyi lehetőségével. Széchenyi károsnak tartotta a Pesti Hírlap reformpolitikáját, és A kelet népe (1841) című művében bírálta. Kossuth Lajos a könyvre könyvvel (Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak, Pest, 1841) válaszolt. A nemességnek szánta a vezető szerepet, de elvárta tőle a nép fölemelését. A megyerendszert, a nemesség hatalmi monopóliumát az ország legfőbb politikai jótéteményének tartotta.

1844 nyarán megfosztották lapjától. Ekkor megalapította a széles Habsburg-ellenes nemzeti összefogásra szánt védegyletet. Az önálló magyar ipar és kereskedelem támogatását tűzte ki célul, Friedrich List közgazdasági elképzeléseit követve, a védővámrendszerrel kombinált liberalizmus fölfogása szerint. A védegylet első ízben fogott össze országosan nemeseket és nem nemeseket. Szervező munkájában az írók támogatták. Már a Pesti Hírlapban több íróval (Frankenburg Adolffal, Vahot Imrével) dolgozott együtt, a Védegylet népszerűsítésére pedig Bajza, Garay és Petőfi verset írt. Kölcsey mellett leginkább Vörösmartyhoz vonzódott: benne lelte föl költői eszményét. Egy vezércikkében szót is emelt Vörösmartyért. 1845-ben a megindult Hetilapban jutott ismét szóhoz. Adó és Adózzunk című cikkeiben legfontosabb kérdésként a közteherviselést vetette föl. Még élesebben fogalmazta meg nézeteit az Ellenőrben Adó s A magyar politikai pártok értelmezése című tanulmányaiban. Leleplezte a bécsi minisztérium törvénytelenségeit, független magyar kormányt követelt.

A polgári átalakulásért küzdött a Pest megyei ülésteremben, majd Pest megye követeként az 1847–48-i országgyűlésen is, ahol az ellenzék vezéreként lépett fel. Az Ellenzéki Párt hivatalos programjául fogadta el az általa szerkesztett Ellenzéki Nyilatkozatot (1847). Beszédeinek varázsa lebilincselte hallgatóit. Érvelését sajátosan színezte áradó érzelmessége, a szenvedélyes pátosz, a személyes fűtöttség.

Az 1848. februári forradalom jelentőségét azonnal fölismerte. Március 3-i beszédében felelős nemzeti kormányt követelt. A Batthyány-kormányban betöltött pénzügyminiszteri szerepe nem tükrözi eléggé, hogy a kormánynak és a nemzetgyűlésnek ő volt a legjelentékenyebb politikusa. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom továbbfejlesztésének elkerülésére törekvő kormány álláspontját képviselte ugyan, de mind szorosabb kapcsolatba lépett a forradalmi tömegek követeléseinek leginkább hangot adó radikálisokkal. Elrendelte az első magyar bankjegyek kibocsátását a nemzet védelmi szükségleteinek fedezésére. 1848 szeptemberében megszervezte a nemzeti ellenállást.

A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely őt választotta elnökévé. Szorgalmazta a harc folytatását a nemzetgyűlés Debrecenbe menekülése után. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az országgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását, majd Kossuthot ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választotta. A forradalom maradandó vívmánya, a jobbágyfölszabadítás, a nép emlékezetében elválaszthatatlanul összefonódott Kossuth Lajos alakjával.

A szabadságharc végső szakaszában felismerte, hogy új intézkedések lennének szükségesek a magyarországi nem-magyar népek nemzeti jogainak biztosítására. Egyre világosabbá vált, mennyire bajos Kossuthnak, a polgári kormányzónak, akitől ellenfelei még a személyes bátorságot is megtagadták, igazgatni az országot akkor, amikor annak léte a háborútól és annak vezetésétől függött. Buda elfoglalása volt a magyar ügy utolsó diadala. Kossuth Pestre tette át a kormány székhelyét, de az osztrákok újabb betörése és az orosz intervenció miatt csak rövid ideig maradhatott itt. Az országgyűléssel együtt Szegedre, majd Aradra vonult. Ezalatt Görgei Artúr nyíltan megtagadta az engedelmességet a kormány iránt és maga a miniszterelnök, Szemere Bertalan is Kossuth ellen fordult. Amikor a haza már elveszett, a temesvári csata után, ahol Haynau legyőzte Bem Józsefet és Dembinszkyt, Kossuth 1849. augusztus 11-én Aradon Görgeire ruházta a legfőbb polgári és katonai kormányzatot, aki röviddel ezután – mivel a nagyobb áldozattal járó további harc értelmetlenné vált – letette a fegyvert. Szeptemberi vidini levelében aztán Kossuth igaztalanul (a szabadságharc újrakezdésének feltételeit javítandó) árulással vádolta Görgeyt, ami 150 évig akadályozta a nagy hadvezér reális értékelését. 

Kossuth több ezer társával török földre menekült, másfél évig élt a kisázsiai Kütahyában. 1851-ben amerikai körúton népszerűsítette a magyar függetlenség ügyét. 1852 nyarán Angliában, Londonban telepedett le, innen próbálta szervezni a Habsburg-ellenes mozgalmat.

Több műve megjelent német, angol, francia, olasz nyelven. 1859-ben az osztrák–olasz–francia háborúban magyar légióval támogatta III. Napóleont és Cavourt, de a francia uralkodó cserbenhagyta a magyar ügyet. 1860-ban átköltözött Olaszországba. Itt dolgozta ki Duna-konföderációs tervét. Államszövetséget kívánt létrehozni Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia egyenjogúsága és autonómiája alapján. Deákhoz intézett híres nyílt levelében (Kasszandra-levél, 1867. május 22.) szembefordult a kiegyezéssel, ragaszkodott Magyarország csorbítatlan függetlenségéhez és óvta a nemzetet attól, hogy osztozzék a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. Sohasem tért vissza hazájába; 1865 után – néhány éves megszakítással – három évtizeden át Torinóban, önkéntes számkivetettségben élt („a turini remete”).

Agg korára anyagi gondokkal kellett küzdenie. Különben sem jelentékeny vagyona áldozatul esett a torinói pénzintézetek bukásának. Helfy Ignác unszolására ekkor 1879-ben kezdte összeállítani életének emlékeit, különösen az emigráció történetére vonatkozó iratait. Ezeknek fényes sikere biztosította egzisztenciáját és késő öregségéig megvolt az a büszke öntudata, hogy munkájával keresi meg kenyerét. 

1889-ben a magyar kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztette magyar állampolgárságát, ami széles körű felháborodást váltott ki, és Tisza Kálmán miniszterelnök lemondásához vezetett. 1879-ben ugyanis a magyar képviselőház elé terjesztettek egy törvényjavaslatot a „magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről”. A törvény 31. §-a értelmében: 

azon magyar állampolgár, ki a magyar kormány vagy osztrák–magyar közös miniszterek megbízása nélkül tíz évig megszakítás nélkül a magyar korona területének határain kívül tartózkodik, elveszti magyar állampolgárságát...

A törvény nem vonatkozik azokra, akik a tíz év alatt valamely osztrák–magyar konzultól külföldön tartózkodási engedélyt kérnek vagy valamely konzuli község anyakönyvében felvetetik magukat. A törvényt 1879. december 20-án szentesítették.

Kossuth Lajos ekkor már 30 éve élt külföldön, száműzetésben. A törvényben foglalt követelményeknek nem felelhetett meg, mert „ez annyit tenne – miként Helfy Ignácnak, meghitt hívének 1889 májusában írta –, mint magamat osztrák–magyarnak vallani, ami soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron”.

A tollat úgy szólván csak halálos ágyán tette le. Utolsó sorai Iratai V. kötetének 229-31. lapjain jelentek meg: „Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig”. 

Kossuth maga annyira hű volt a reformok tradíciójához, hogy még betegségében is arra intette a Függetlenségi Pártot, hogy támogassa az egyházpolitikai kérdésben a kormányt. Élete utolsó évéig megtartotta szavának varázsát, társalgásának élénkségét, lelki frissességét.

1894 márciusában hosszabb betegeskedés után Kossuthot ledöntötte a lábáról az influenza, végleg ágynak esett. Utolsó betegségének minden mozzanatát mély részvéttel kísérte az ország. 1894. március 20-án, este tizenegy óra előtt öt perccel meghalt. Halálos ágyánál fiai, húga, orvosa tartózkodtak. Az országgyűlésen a képviselőház elnöke, Wekerle Sándor miniszterelnök, Apponyi Albert, Justh Gyula és Herman Ottó adtak kifejezést a nemzet gyászának. 1894. március 30-án, kevéssel éjfél után elindult Magyarországra a Kossuth koporsóját, valamint felesége és lánya hamvait szállító különvonat. Osztrák területen dísztelenség és közöny kísérte a halottat, a csáktornyai határállomás után azonban gyászolók ezrei álltak, térdeltek a vasút mellett, beszédeket mondtak, a Kossuth-nótát énekelték azokon az állomásokon, ahol a Budapestre tartó vonat rövid időre megállt.

A vonatot délután negyed négykor fogadták a Nyugati pályaudvaron. A peronokat zsúfolásig megtöltötték a küldöttségek. A főváros nevében Gerlóczy Károly helyettes polgármester vette át a koporsót és a hamvakat, majd átvitték a Magyar Nemzeti Múzeumba, melynek előcsarnokában állították fel a ravatalt. A gyászoló tömegek már déltől gyülekeztek a pályaudvar előtt, és özönlöttek utána a ravatalhoz. Másnap április 1-jén Budapest városa, amelynek díszpolgára volt, nevéhez és érdeméhez méltó temetést rendezett, melyhez az ország minden részéből tódultak a gyászoló küldöttségek. Közadakozás folyt, hogy a Kerepesi temetőben levő sírját mauzóleum ékesítse és emlékét ércszobor hirdesse. A temetés napján vasárnap reggel 10 órakor a ravatalnál Jókai Mór, Horánszky Nándor és Herman Ottó búcsúztatták. Gerlóczy Károly a főváros képviseletében szólt. Az országgyűlés küldöttségét Andrássy Tivadar alelnök vezette, mivel az elnök, Bánffy Dezső „halaszthatatlan teendőre” hivatkozva nem tartózkodott Budapesten. Hozzá hasonlóan – Ferenc József utasítására – a temetésen sem a hadsereg tagjai, sem az államhatalmi szervek munkatársai nem vehettek részt hivatalosan. De a Nemzeti Múzeumtól a Kerepesi temetőbe közel félmilliós temetési menet kísérte végső útján a magyar szabadság atyját. Koporsóját nyolc fekete ló vontatta gyászkocsin vitték a temetőbe, ahol Sárkány Sámuel püspök mondta el az utolsó búcsúztató imát.

Az egykori kormányzónak három gyermeke született: Ferenc (1841-1914), Vilma (1843-1862) és Lajos Tódor (1844-1918). A leányzó, sajnos nagyon korán, alig 18 évesen elhunyt, a másik két fiú: Ferenc és Tódor 73 illetve 74 évet élt. Kossuth Ferenc Párizsban és Londonban szerzett mérnök diplomát, majd egy ideig Angliában, később Itáliában élt. Olasz területen 34 évet töltött, 1861 és 1895 között, nagyrészt vasút-építéseket irányítva, majd az olaszországi bányászat fellendítőjeként. Az olasz kormánytól meg is kapta a megtisztelő commendatori címet. Édesapja, Kossuth Lajos halálát követően, 1895 -ben, 54 évesen hazatért Magyarországra, ahol az ellenzék felkérésére politikus, országgyűlési képviselő lett. (Függetlenségi Párt).

Az 1906-ban megalakuló Wekerle kormányban kereskedelmi miniszter lett (1910-ig). A halál 1914-ben érte. Életére a sikeres mérnöki és sikertelen politikusi pálya volt leginkább jellemző. A kormányzó másik fia, Lajos Tódor szintén mérnökként dolgozott, ő is Párizsban szerzett diplomát és ő is Olaszországban telepedett le. Leghosszabban betöltött munkakörében a dél-olasz vasutak igazgatójaként tevékenykedett. Később Milánóban telepedett le. Nem érdekelte a politika. Gyermektelenül halt meg, hasonlóan testvéreihez, így Kossuth Lajos "vérvonala" egyenes ágon fiaival (1918 -ban) kihalt.

 

A borítóképen: Kossuth Lajos. Színezett litográfia / August Prinzhofer

Források: Wikipédia, Jelesnapok.oszk.hu

Új hozzászólás