A "rendszerváltás" után, de még időben szóltunk... - II. rész- GONDOLATOK A HOLOCAUST OKÁN

Stoffán György írta 2020. 09. 30., sze - 15:14 időpontban

Emlékszem 1919-re, a holocaust első napjaira, amikor Kun Béla pribékjei gyilkolták a magyar értelmiséget, a nemességet, a papokat és a gazdákat, sárba taposták a „Máriás Zászlót” – mint utódaik tették nemrégiben, a Vérmezőn, tiltakozva az egykori kormányzó temetése ellen. 

Emlékszem a Holocaust beteljesedésére, amikor egy ország megcsonkíttatott. Érzem a gyászt, amely áthatotta a nemzetet, s amely miatt félárbocra engedték az országzászlót, s fekete ruhába öltözött Magyarország minden népe. És érzem az örömöt, nyolc millió magyar örömét, amely 1940 után négy évig tarthatott csak, mert a „művelt Nyugat” ismét elárulta Magyarországot, s aláírták a minden reményt eloszlató párizsi békét.

Ámde ne fussak előre a történelem e viharos évszázadában, mert el kell mondanom azt a fájdalmat is, amelyet egy őrült osztrák akvarellista hirdetett meg Münchenben, 1938-ban. Marcangolja a lelkemet a haláltáborok valósága, ahol embereket semmisítettek meg csak azért, mert nem álltak be az embertelenség kiszolgálói közé. Maximillian Kolbe, ifj. Horhty Miklós, a magyar kormány azon tagjai, akik ellenszegültek a náci gyilkosoknak, a sárga csillagot viselők és azok, akik az üldözötteket mentették, ott lelték értelmetlen halálukat, vagy lettek egy életre lelki nyomorultak.

És érzem a fájdalmat a kommunisták által tovább dühöngő holocaust okán is. A gyűlölet és a bosszú okán, amely bosszú százezreket ölt meg a Gulágon, az Andrássy út 60. kínzókamrái vagy a recski tábor vérszomjas pribékjei által. És hordom annak a fájdalmát is, hogy e gyászos évszázad csaknem kétmillió magyart irtott ki semmiért, Szálasitól-Kádárig. 

Ám, a holocaust iszonya nem csak e csonkított ország határain belül dühöng. Romániában, Szlovákiában, a Kárpátalján és a Délvidéken – ma még – magyarul szólalnak meg a gyermekek, s csak hat-hét évesen döbbennek rá, hogy nincs hazájuk, noha szülőföldjük temetőiben és ismeretlen tömegsírjaiban őseik nyugosznak, immár több mint egy évezrede. Mi ez, ha nem holocaust, élve eltemetés, aprólékos és átgondolt kínzás-sorozat... 76 éve tartó dráma?

Holocaust! Tragikus hétköznapok torokszorító valósága ez, minden magyar számára, hiszen akik egykor befogadottak és egyenlők voltak, akiknek életteret biztosított a nemzet, mert Szent István így hagyta ránk, ma ellenséggé váltak, s megpróbálják a világ előtt lejáratni megmentőiket, bűnös nemzetként beállítani az egész magyarságot. Érthetetlen tény!

Az ötven esztendeje történt tragédiáért nem a magyarság felelős, hanem azok, akik a magyarságot is semmibe véve pusztítottak mindent, ami útjukba került. Nemzeteket, értékeket, kultúrákat, öregeket, fiatalokat, zsidókat és magyarokat egyaránt. A magyar nemzetet csonkították meg azzal, hogy százezreket öltek meg...

És érzem az egyéni holocaustot, amely lelkemet morzsolja, mert bocsánatkérést követelnek anyámtól, aki tizenhét évesen keresztleveleket gépelt a városmajori plébánián éjszakánként, hogy menthesse az üldözötteket. S e bocsánatkéréssel anyám áldozatát tapossák meg. És apámét, aki barátjának vitte Esztergomba az ételt és tiszta fehérneműt, s nem félt a tábor kapujában, mert tudta, nem az ő szégyene, ami történik... Nem a magyarság szégyene ez az esztelenség.  

De holocaustunkhoz tartozik az is, hogy egy megemlékezésről kidobogják a magyar külügyminisztert, aki a nemzet fájdalmát a nemzet tragédiáját látja, s beszédében láttatta a hallgatósággal, amely hallgatóság nem vállal többé sorsközösséget a magyarsággal, sem szenvedésben, sem együttmunkálkodásban Magyarországért. És ez az igazi dráma!

Hiszen a harc, amelyet az embertelenség ellen vállaltunk, közös. Az egykori szenvedések és megaláztatások közösek, az áldozatok bármilyen vallásúak is, közös áldozatok, s az értük, miattuk érzett fájdalom sem válogatja ki a lelkeket, de az áldozatok figyelmeztetnek is.  

Isten parancsaira intenek, mert a Kőtábla is közös. A Tóra követelése is az, amit a keresztényekre Jézus hagyott: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!"

Szellemi holocaustban élünk mindannyian, s nem vesszük észre, hogy ez is a kommunista rendszer végső bosszúja, Trianon és Párizs bosszúja, amely ismét holocausthoz vezethet. S az a végső holocaust a halálban válik közössé mindannyiunk számára, mert nem értettünk a szóból, a történelem sikolyából, az Isten parancsaiból. Annak az Istennek a parancsaiból, Aki előtt nincs zsidó és keresztény, s Aki egyaránt ítéli meg a nemzeteket és a népeket, bűnük és jótetteik alapján. Nem téve különbséget azok között, akik nem akarták vagy nem tudták megérteni az együvé tartozás és a szeretet kötelező emberi feladatát. A holocaustnak nincs tehát vége, szenvedéseink tovább tartanak, s közben gyűlölettől izzik a terem, amely a közös múltra és a közös jövőre emlékeztetőt is elzavarja a pulpitus elől. 

Balga nemzetek balga országává lettünk, de nem a magyarság szándéka vezérelte idáig, a demokrácia negyedik évében dúló szellemi tehetetlenséget.

Isten irgalmazzon mindannyiunknak!

 

Stoffán György, Nemzeti Napló

KAPU, 1994. 4. szám. 74. Oldal

A cikk a szerző engedélyével lett publikálva!

Új hozzászólás