Egy „felszabadító” emlékei

Orémus Kálmán írta 2020. 10. 14., sze - 08:41 időpontban

Gyermekkoromban, míg ki nem vették a manduláimat, nagyon gyakran belázasodtam, rendszeresen összeszedtem valami makacs légúti fertőzést. Vizsgáltak ilyen-olyan orvosok, végül eljutottam az ungvári tüdőgondozóba, ahol egy nagyon kedves, idős orosz doktor bácsi vett kezelésbe. Ő javasolta, hogy ki kellene venni a mandulámat, a műtét után pedig azt, hogy el kellene mennem egy gyermekszanatóriumba, sőt még az ennek intézésében is segített.

Igen ám, de nekem kifejezetten tengeri levegőt ajánlottak, ahhoz pedig egész a Fekete-tengerig kellett menni. Édesapám vitt el, egy rozoga, recsegő-ropogó géppel repültünk Odesszáig, aztán még buszoztunk vagy három órát. És amikor másnap apám visszarepült, ott álltam vagy ötszáz gyerek között egyedül, minimális orosz nyelvtudással, egyetlen magyarként, némileg megszeppenve.

Aztán kiderült, hogy semmi okom a félelemre, akkoriban a 70-es évek elején még nem nagyon jutottak el külföldre a szovjet állampolgárok és egyszerű halandók külföldiekkel sem nagyon találkozhattak, így bármennyire is bizonygattam, hogy én Kárpátaljáról jöttem, tehát hazai vagyok, engem külföldinek tekintettek. Körülugráltak, segítettek, sőt, néha úgy mutogattak, mint valami soha nem látott egzotikus törzsfőnököt.

Hogy mennyire így volt, arra csak egyetlen példa. Volt a szanatóriumi csoportunkban néhány erősen túlkoros fiú, akiknek nem hogy légzőszervi megbetegedésük nem volt, ma valószínűleg első látásra besorolnák őket a macsók privilegizált rendjébe. Kiderült, hogy a Kijevi Dinamó junior kosárlabda-csapatának tagjai, akiket protekciós alapon nyomtak be a szanatóriumba, egy kis jutalomnyaraltatás végett. Egy napon belém kötött egy nagyobb fiú, én visszaszóltam, mire jól szájba vágott. Ebben a pillanatban ott termett három ifjú kosárlabdázó és úgy elverték, mint szódás a lovát. És még ők kértek bocsánatot.

Néhány hét múlva kirándulni vittek minket, Belgorod-Dnyesztrovszkijba, ahol egy ősi erődítményrendszert nézhettünk meg (csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy Mátyás király idején még magyar fennhatóság alatt volt és sokáig volt is magyar lakossága). Amikor megérkeztünk, egy vékonycsontú, idősebb férfi jött elénk, mint kiderült, ő az idegenvezetőnk. A többiek, persze, most sem nyugodtak, míg el nem újságolták neki, hogy van itt egy magyar, egy „külföldi”.

- Magyar? – derült fel az arca. – Ott szolgáltam a háború alatt! Mi szabadítottuk fel az országot!

A többiek már tuszkoltak is előre, hogy megmutassanak, mint valami cirkuszi majmot.

- És mire tetszik emlékezni Magyarországról? – kérdeztem lányos zavaromban.

- Még néhány magyar szóra is emlékszem – felelte némi gondolkodás után.

Majd erős szláv akcentussal ezt mondta: - Csirke van? …. Palinka van?... Bor van?....

Értetlenül nézhettem rá, mert így folytatta: - Én tisztiszolga voltam, mindig engem küldtek néhány katonával, hogy töltsem fel a készleteket. Na és azok a gyönyörű lányok….

De én még mindig értetlenül néztem rá. Hiszen azt ezerszer elmondták nekünk az iskolában, hogy minket ők felszabadítottak, de hogy mindent megittak és megettek, arról szó sem esett. A lányokról nem is beszélve.

Új hozzászólás