Hálátlan népség

Orémus Kálmán írta 2020. 10. 14., sze - 17:08 időpontban

Amikor Molnár János azon a délutánon hazajött a munkából, volt valami riadtság a szemében, de ezt csak a felesége vette észre. Hiába, a húsz év az húsz év. Ám igazán akkor ijedt meg, amikor a férje megölelte, a gyerekeket pedig megcsókolta. Korábban sohasem tett ilyet, nem volt egy érzelgős fajta. De hiába kérdezgette az asszony, nem mondott semmit, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.

Molnár János egy kis sapkásműhelyben dolgozott a kárpátaljai város eldugott mellékutcájában.  A műhely már ősidők óta működött, talán már a monarchia idején is, de a csehek alatt biztosan, meg a magyarok alatt is, sőt, még a szovjet rendszerben is megmaradt, igaz, már állami tulajdonban. A kereslet is átalakult, korábban főleg egyedi megrendelésre gyártottak fejfedőket, de ma már a legtöbben az olcsóbb boltit veszik meg, így leginkább csak javítottak.

Ezen a délutánon azonban betoppant egy igényes kuncsaft, egyébként is régi jó ismerős, ami mindig felpezsdítette a légkört, hisz nem csupán a régi szép időket lehetett vele felemlegetni, egy ilyen munka az ember szakmai önbecsülését állította helyre.

A mester épp a méretet vette le, amikor kivágódott az ajtó és a műhely diszkrét félhomályába benyomult egy orosz katonatiszt. Méghozzá, egy ezredes.

A köszönést csak félvállról vetette oda, majd közölte, hogy elszakadt a sapkája, melyet most, azonnal meg kell javítani.

Molnár kelletlenül nézett rá. Nem szerette őket, amire minden oka megvolt, hiszen annak idején elvitték lágerbe az apját.

- Várjon egy kicsit! – mondta neki. – Nem látja, hogy vannak nálam? Mindjárt befejezem, aztán majd megnézem, mit tudok kezdeni azzal a sapkával.

A tiszt mérgesen topogott, a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz és megállapította, hogy a mester, a vendég és a másik két kolléga is méla undorral néz rá.

- Most azonnal meg kell javítani a sapkámat! Nem érti? Én a szovjet hadsereg ezredese vagyok! – kiáltott fel.

- De én vagyok a mester – morogta Molnár, csak úgy, az orra alatt.

- Mit mondott? Ismételje meg! – parancsolt rá még ingerültebben a másik.

- Csak egy kis türelmet kértem – szólt Molnár és elmosolyodott.

Csönd lett, amolyan vihar előtti csönd. A vendég rendíthetetlen nyugalommal nézett az ablakon egy legyet, a kollégák valami kartondarabokkal matattak, Molnár pedig úgy tett, mintha teljesen elbizonytalanodott volna a méreteket illetően, ismét elővette a mérőszalagot.

Az ezredes talán két percig bírta.

- Micsoda hálátlan egy népség! Felszabadítottuk magukat az elnyomás alól és ez a hála! Még meg sem köszönték, hogy itt vagyunk! – kiáltotta.

Molnár arcán elsápadt a harag. A többiek legszívesebben az asztal alá bújtak volna, tudták, hogy ha ezt az egyébként nyugodt embert kihozzák a sodrából, akkor nem érdekli sem isten, sem ember.

- Hálátlan? Megköszönni? – lépett kettőt az ezredes felé, aki majd egy fejjel magasabb volt nála, mégis hátrálni kezdett. – Nekem lenne egy nagy kérésem. Szegény ember vagyok, semmim sincs, csak a ház, amiben lakom. De ha elintézi, hogy az egész fajtája elmenjen innen, magának adom a házat, bútorostul, mindenestül.

Az ezredes pánikszerűen rohant ki az ajtón, a sapka már nem is érdekelte. A többiek dermedten figyeltek.

- Aztán, ha elvisznek, majd hozzatok be egy kis cigit és kaját – mondta nekik a mester, amikor egy kicsit már magukhoz tértek.

Molnár János aznap délután hazament a munkából, megölelte a feleségét, megcsókolta a gyerekeket, de nem mondott nekik semmit. Hiába kérdezgette az asszony, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.

Új hozzászólás