Egy szemtanú visszaemlékezései III.

Orémus Kálmán írta 2020. 10. 15., cs - 13:57 időpontban

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

1925-ben maghalt szülővárosom lakója, Odescalhi Artur herceg. Ezt azért tartom fontosnak feljegyezni, mert amikor a fia a temetésre megérkezett, arra kért, hogy hívjak orvost, aki kivágja az elhunyt herceg szívét. Ezt egy befőttes üvegben a fia magával vitte külföldre. A 88 éves aggastyánt szinte az egész város kísérte utolsó útjára. ez volt talán az első nyilvános szereplésem, amikor a temetőben a búcsúbeszédet elmondtam.

Körmöcbányai párttitkári működésem idején minden évben rendeztünk karácsonyi ünnepségeket. Hogy ezek sikerét biztosítsam, kényszerülve voltam az ilyen előadásokat szlovák, magyar és német nyelven megrendezni. Egy alkalommal az ünnepély megnyitóját magyar és német nyelven én mondtam el, a rövid szlovák nyelvű beszéd elmondására egy Grosmann nevű pártvezetőségi tagunk ajánlkozott. néhány szó elhangzása után ezeket mondta: „Bocsánat, én a cédulát, amit Tonhaizer írt, elveszítettem.” Ezzel nagy taps közepette befejezte mondanivalóját.

A cseh impérium első éveiben egyszer Budapestre utaztam. Nálunk volt egy öntöttvasból készült feszület, melynek tulajdonosa sógorom, dr. Grieger Miklós országgyűlési képviselő volt. Én a feszületet bőröndömbe csomagolva arra vállalkoztam, hogy átviszem Magyarországra. Ipolyságon, a határállomáson a magyar vámtisztek leszállítottak a vonatból és bevittek egy őrszobára. Az öntöttvas feszület belseje üres volt, s minden valószínűség szerint az öntéskor beesett és ott megszilárdult vascsepp minden mozgatáskor csörgött a belsejében. A vámtisztek arról faggattak, hogy mi csörög a feszület belsejében. Én mindig csak azt mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy csehszlovák dukát. Ez a faggatás teljes fél órát tartott. Amikor a vonat már indulásra fütyült, akkor kiengedtek.

Az 1929-es parlamenti választások előtt egy alkalommal Kékelő községben voltam, ahol népgyűlést tartottam. Csak éjjel két órakor kerültem haza. Reggel még ágyban voltam, amikor eljöttek a csendőrök, s elvittek a pártirodámba. A legrövidebb út a piactéren keresztül vezetett. A csendőrök féltek engem a piaci tömegen keresztülkísérni, de én ragaszkodtam hozzá és nem voltam hajlandó hosszabb körútra. A pártirodában két nagy csomag röplapot lefoglaltak és elvittek. Harmadnap a járásfőnök azt mondta, hogy vigyem el a röplapokat, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a csendőrök hozzák vissza a két nagy csomagot az irodámba.

1929 nyarán Stubnyafürdőn voltam, amikor, mint fürdővendég ott tartózkodott Székely Mihály operaénekes. Egy este nagyobb baráti társaságban, cigányzene és énekszó mellett szórakoztunk. Éjfél körül lehetett, amikor Székely felállt és szólóban elénekelte a magyar imádságot, a Himnuszt. Reggel eljött két csendőr. Bementek Székely szobájába és felszólították, hogy 24 órán belül hagyja el Csehszlovákiát. Búcsúzáskor csak ennyit mondott:

- Ide soha többé nem jövök.

Amikor 1925-ben, mint a Pozsonyban megjelenő Deutsche Zeitung hetilap felelős szerkesztője minden héten Pozsonyba utaztam, egy alkalommal visszajövet elaludtam a vonaton. Akkor ébredtem fel, amikor a vonat szülővárosom állomásáról már elindult. A legközelebbi kis állomáson leszálltam. Csakhamar volt egy ellenvonat. Erre felszálltam, de bizony újra elaludtam és szülővárosom állomását ismét elhagytam.  A legközelebbi állomáson leszálltam, de innen már gyalog kellett megtenni a 7 kilométeres utat hazáig.

1928-ban tárgyaltuk Körmöcbánya új szabályrendeletét. Egy alkalommal a járásfőnök összehívott egy pártközi értekezletet, melynek egyetlen tárgysorozati pontja a városi tisztviselők és alkalmazottak fizetése volt. Már csaknem két óra hosszát tartott a vita, amikor a járásfőnök ezeket mondta:-Nem értem, mi van Tonhaizer titkár úrral, aki mindig hangoskodik, most meg e fontos tárgynál semmit nem beszél.

Én a jelenlévők kacagása közepette csak ennyit mondtam:

- Amit eddig tárgyaltak, az antiszociális, mert nagy fizetéseket juttatnak az 50-60 éves megrokkant tisztviselőknek és kicsiny fizetéseket a családot alapító fiataloknak. Csak ennek fordítottja lenne az igazságos.

Én akkor visszavonultam. Három hónap elteltével levelet kaptam Böhm Rudolf főtitkártól, aki arra kért, feledjük el a múltat és keressem fel a pozsonyi pártközpontot. Elutaztam Pozsonyba. Másnap ismét párttitkári megbízatással kerültem haza. Tovább folytattam a félbemaradt munkámat. Az 1927. évi községi választásokból úgy Körmöcbányán, mint a vidékén ismét megerősödve kerültünk ki.

Láttam azt, hogy a magyarlakta vidékeken már igen szép kultúrmunka folyik. Iskolák és kultúrházak épülnek. Szebbnél szebb rendezvényekkel bizonyítgatták magyar mivoltukat. Az én működési területemen nem tudtam magyar kultúrmunkát végezni, mert a magyar kisebbség számaránya kicsiny volt. A csekély számú magyarság részére a vonatkozó törvények alapján nem tudtam egyebet kiharcolni, mint a magyar könyvtárt és az időközönkénti magyar nyelvű műkedvelő előadásokat.

Ezzel szemben a németség részére, melynek számaránya nagyobb, a járásban többségben volt, kultúrházat építettünk, amelyben német kisdedóvót és német elemi iskolát helyeztünk el. A különféle kulturális rendezvények között talán a legkiemelkedőbb volt Körmöcbánya város fennállásának 600 éves évfordulója 1927. május 17-én. A reggeli tábori mise utáni ünnepi beszédemet egész napos népünnepély követte, melyen 11 község németsége vett részt.Az 1925-1929. közötti parlamenti ciklusban történt, hogy ugyanazon Szent-Iványi József, aki annak idején dr. Lelley Jenőt támadta és eltávozását elősegítette, mint a Magyar Nemzeti Párt elnöke, kormánytámogató utakra vezette pártját. A vámtörvény megszavazása 1926. június 12-én már nem volt bűn. Nem volt bűn, mert a törvény az ő saját és nagybirtokostársai érdekeit szolgálta. Amikor a már említett Lelley-ügyben nem tudtak semmiféle konkrét bizonyítékot felhozni, csupán azt, hogy ő a többezer elbocsátott tisztviselő és vasutas megmentése érdekében a kormánytámogatás gondolatával foglalkozott, a magyarság árulójának bélyegezték.

Az 1925-ben ellenzéki programmal megválasztott Magyar Nemzeti Párt törvényhozói nem a kormánytámogatás politikájának gondolatával foglalkoztak, de ténylegesen megszavazták a vámtörvényt. Ezt szabad volt. Ez nem volt bűn. Ez szerintük nem volt a magyar egység felbontása, mert ezt saját anyagi érdekük így kívánta.

Mivel a keresztényszocialista párt törvényhozói nem voltak hajlandók a csupán néhány gazdag földbirtokos érdekeit szolgáló vámtörvényt megszavazni, s így kormánytámogatókká válni, a cseh hatóságok fokozott mértékben törekedtek párszervezeteink működését akadályozni. Ez nem is csoda, mert a vámtörvény megszavazása után 1929-ig, vagyis dr. Tuka Béla egyetemi tanár letartóztatásáig a keresztényszocialista párt volt az egyedüli ellenzéki őslakospárt Szlovenszkón.

Gyűléseinket különféle mesterségesen gyártott indokkal nem engedélyezték, betiltották vagy megzavarták. Röpcéduláinkat elkobozták. A cenzúrán szabály szerint átment újságcikkeink miatt perbe fogtak.

E sajtóperek tárgyalása során rendszerint sikerült állításaim valódiságát bizonyítani, s így ezek felmentéssel végződtek. Csupán egyszer kaptam 16 napi börtönbüntetést. Egyik cikkemben ugyanis azt írtam, hogy dr. Vlehla Milos járásfőnök azt hiszi, hogy az ő szarvai az égig fognak nőni. A sajtóper bírósági tárgyalásán ott ültem a tárgyalóteremben, amikor bekopogott egy fiú, s azt mondta, siessek haza, mert a feleségem haldoklik. Otthagytam a tárgyalótermet, s amikor beléptem hálószobánkba, sokat szenvedett feleségem kilehelte lelkét. A bíróság, persze, meghozta elmarasztaló ítéletét.

Még egy kirívó, minden emberi jogot megcsúfoló bírósági ügyem volt, mely pénzbüntetéssel végződött. Egy alkalommal felkeresett két hölgy és a vöröskereszt részére adományt kértek. Én benn voltam a szobámban. A sógorom az előszobában fogadta őket. Kérésükre állítólag azt válaszolta, hogy ő a csehszlovák vöröskeresztnek nem ad semmit, mert ott „Römischer Zirkelt” csinálnak. (Ez a szófordulat azt jelenti, hogy lopnak.) Kijelentést azzal indokolta, hogy ő ezt a fogsága idején tapasztalta. Néhány nap múlva megjelentek a csendőrök és bekísértek engem. Akkor tudtam meg, hogy a csehszlovák vöröskereszt vezetősége felhasználta az alkalmat, hogy rajtam bosszút álljon.

A csendőrök a jegyzőkönyvezés után elengedtek. a bírósági tárgyaláson ott volt a két vöröskeresztes hölgy, akik jelenlétemben kijelentették, hogy az inkriminált szavakat én mondtam. Az általam megnevezett tanukat a bíróság nem akarta kihallgatni, mondván, hogy rokonaim. Amikor a harmadik tárgyaláson sikerült kierőszakolni, hogy legalább a sógoromat hallgassák ki, és nyíltan kijelentette, hogy az állítólagos sértő kifejezést nem én, de ő használta, s ezért vállal minden felelősséget, a bíró megfenyegette, hogy hamis tanúzás címén eljárást indíthatna ellene.

Nem akartam, hogy sógorom ellen a két vöröskeresztes hölgy segítségével eljárást indítsanak, belenyugodtam az ítéletbe. Évek múltán az egyik hölgy megkért, hogy ne haragudjak, de nekik parancsuk volt, hogy így viselkedjenek, ahogy viselkedtek.

1929-ben kiírták a képviselői választásokat. egy vasárnapra népgyűlést hirdettünk a város főterére. Felkereste városunkat dr. Groszschmid Géza szenátor, valamint Dobránszky János és Fedor Miklós képviselők is. Már a gyűlés megkezdése előtt tudomásomra jutott, hogy a megjelent tömegben van egy maroknyi csapat csőcselék, mely a gyűlés zavarására lett kirendelve. Amikor felmentem a szónoki emelvényre, megnyitó szavaimat óriási lárma és füttyszó követte. Ez a zaj még fokozódott, amikor dr. Groszschmid szenátor kezdett beszélni. Végül is az öregúr nem akarva e megfizetett csőcselékkel polemizálni, félbeszakította a beszédét és a gyűlést a Katolikus Legényegyesület nagytermében folytattuk.

Következő vasárnap a Szlovák Néppárt tartott nyilvános nagygyűlést a város főterén. Ők, okulva a mi gyűlésünk kellemetlenségeiből, elhozták a detvai Hlinka-gárdát. Ennek tagjai a tüszőkbe elhelyezett késekkel felszerelve jelentek meg és úgy vigyáztak a rendre. A gyűlés utáni díszvacsorára engem is meghívtak. Ez alkalommal Hlinka András képviselő, a Szlovák Néppárt országos elnöke követelte, hogy a közelében adjanak helyet nekem, mert beszélni akar velem. Vacsora után hosszasan fejtegette előttem, hogy milyen előnyös volna a szlovenszkói autonómia ügyében, ha én tagjainkkal együtt átlépnék a Szlovák Néppártba. Mondanom sem kell, hogy ő az autonómia megvalósítása esetére elsősorban fényes pozíciót ígért nekem és kilátásba helyezte, hogy nekem mindenkor a szlovenszkói magyar és német kisebbségek politikai, gazdasági és kulturális fejlődése terén befolyásos szavam lesz. Erről hosszabb eszmecserét folytattunk, de eredményt nem értünk el.

Néhány nap elteltével táviratot kaptam, melyben megkért, hogy keressem fel rózsahegyi plébániáján. Kérésének eleget tettem, de az ottani eszmecserénk sem vezetett eredményre. Én ugyanis azt kívántam, hogy azon esetben, ha kívánságát teljesítenénk és átpártolnánk, biztosítson egy általunk megnevezendő személy részére képviselői mandátumot. Én oly meggyőződéses keresztényszocialista voltam, hogy már elvből sem tudtam volna a szlovák néppártnak dolgozni. Hogy a szlovákság ősz vezérének javaslatát mégis fontolóra vettem, erre az akkori politikai atmoszféra késztetett.

Ő akkoriban azt hangoztatta, hogy az autonómia elérése érdekében még az ördöggel is hajlandó szövetségre lépni. Én pedig nem akartam, hogy az autonómia megvalósítása esetén az általam képviselt magyar-német kisebbség még hátrányosabb helyzetbe jusson. Az általa tett ígéretek zálogául akartam a képviselői mandátumot biztosítani. Bármennyire is tiszteltem Hlinka Andrást, úgyis mint római katolikus főpapot, úgy is, mint képviselőt és a szlovákok ősz vezérét, de pusztán garancia nélküli ígéretekre nem lehetett megegyezést építeni.

A parlamenti választások a nagy nyomás dacára a már megszokott eredménnyel zajlottak.

Az 1931. januárjában Ótátrafüreden tartott országos pártvezetőségi gyűlésen Hokky Károly kárpátaljai képviselő bejelentette, hogy Szántó László munkácsi párttitkárt az államrendőrség kiutasította, s azt javasolta, hogy helyette engem nevezzenek ki Munkácsra.

 

A borítóképen Körmöcbánya látképe 1929-ben, kép forrása: Fortepan

Új hozzászólás