Barbárok vagy civilizáltak voktak a magyarok ősei?

Szőnyi Balázs írta 2020. 10. 18., v - 12:14 időpontban

Mikor az európai társadalomtudomány a 19. században felállított egy történelmi értékelméletet, amely az ókori és a középkori népeket életformájuk alapján emberi értékükben; faji minőségükben osztályozta "letelepedett", tehát felsőrendű, és "nomád", tehát alacsonyrendű kategóriákká, nem vette észre azt az egyébként hangosan kiabáló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója, hanem belseje is van, és az ókor kezdetén a nagy vizetlen térségek közlekedési lehetőségek híján teljesen lakatlanok voltak, vagy legfeljebb kisebb folyók, patakok vidékén apró fejlődésre képtelen diaszpórák vegetáltak rajtuk.

Az emberiségnek hosszú évezredek fejlődésén kellett átesnie, míg képessé vált egy olyan civilizációs forma kimunkálására, amelynek segítségével a társadalomképződés belső kontinentális térségeken is lehetővé vált. Ennek a civilizációs formának kimunkálása forradalmat jelentett az ókori emberiség életében, hiszen a vízhez kötöttség bilincséből szabadította ki az embert.

Az a korszakalkotó társadalomtörténeti esemény, amely a társadalomformálódást a kontinentális belső terekben is lehetővé tette s ezzel négyzetkilométerek tízmillióin indította el a történelmi értelemben vett életet, a lovaglás és a lóvontatás feltalálása volt, amely egy csapásra megszázszorozta a föld "belakható" felületét.

A helyhez kötött "parti" civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, hiszen az első csupán emberen kívül fekvő a priori tényekhez való alkalmazkodás volt, a második azonban teljes egészében emberi alkotás, és hogy miért vall "felsőbbrendűségre" az első és miért jelent "alsóbbrendűséget" a második, azt csak a 19. század európai tudósa tudná megmondani.

Ez a forma, amit az a körülmény hívott életre, hogy természetes útrendszerek, kiterjedt folyóvidékek, mediterráneumok kevés helyen adódnak, a Kr. e. 3. évezredben jött létre. Ennek a formának, mely két évezreden át élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a "parti" jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyett lovak hátára ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel később, és aki ebben primitívséget, "barbárságot" lát, aligha érdemli meg a "történettudós" nevet. A lovas-társadalom és lovas civilizáció létrejötte a Káspi-mediterráneumban indult és ugyanannak az író, nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő, rendszeresen fürdő turáni fajnak volt a teljesítménye, amely már 7-8000 évvel ezelőtt toronymagasan emelkedett ki a földlakók makogó és torzonborz világából.

Ez a forma, egy különleges civilizációs típusnak formája, amelyben nem az a gondolat fejlődik rendszerré, hogy szükségleteket kielégítő anyagi; vagy szellemi javakat mozgatnak a tér láthatatlan akadályán keresztül a helyhez kötött emberhez - mert erre úthálózat hiányában nincs lehetőség - hanem az ember és háztartása mozog, tehát saját személyében küzdi le a távolságot maga és a helyhez kötött anyag között, amire szüksége van. Pontosan ugyanez a gondolat, ugyanilyen kényszerből ölt testet Európában háromezer évvel később az egyetemben.

Mivel a könyvnyomtatást nyugaton még nem ismerik a középkorban, a szellemi szükségletek kielégítésére a javak tehát ritka helyen találhatók, helyhez kötöttek és nem szállíthatók, a fogyasztók saját személyüket mozgatva, lelőhelyeiken kénytelenek felkeresni őket. Így alakulnak ki a szellemi lerakatok, egy-egy könyvtár és az azzal foglalatoskodó néhány tudós körül az egyetemek a 12. században, melyeket aztán a tanulni vágyók mindenfelől felkeresnek. A gondolat és megoldás egyaránt "turáni" és "nomád".

Egész társadalmak mozgatásához természetesen óriási tömegű lóra van szükség s ezeknek tenyésztése, táplálása, tartása, és használata nemcsak a társadalmi és politikai tevékenység középpontja s az életforma meghatározója, hanem a civilizáció és a kultúra kiformálója is.

A roppant távolságokat jelentő eurázsiai térség nagyszámú és nagytömegű társadalmainak civilizációs és kulturális formáját ez szabja ki és mintázza meg.

Az "ókor" a nyugati történetszemlélet számára Mezopotámia, Egyiptom, Hellas és Róma, meg esetleg egy kicsit Kína és India is hozzá; és ez olyasféle szuggesztiót olt belénk, mintha ezeken kívül ókor nem is létezett volna, vagy legalábbis az ezeken kívül fekvő "ókor" a történelmen és az emberiségen kívüli mennyiséget jelentene csupán. Az európai értékelés a lovas-formában mindenkor civilizációs fokot (mégpedig alacsony fokot), nem pedig civilizációs formát tekintett, a "lovas-nomádságot" tehát nem önálló civilizációs és életforma kategóriának, hanem csupán "a" civilizáció és "a" kultúra egy kezdetleges lépcsőfokának értékelte s bizonyos lenézéssel kezelte. Ez az attitűd, lényegében két türelmetlenül és felületesen szerzett benyomáson alapszik.

Az egyik az, hogy a nagy ó- és középkori lovas kultúráknak és civilizációknak alig maradtak fenn monumentális emlékei, pontosabban, monumentális maradványokat kis területre koncentrálva és feltűnő mennyiségben az archeológia eddig nem talált, nem kis részben azért, mert nem is keresett, arról nem is beszélve, hogy a sokat használt kapubejáratból kipusztul a fű is, a keveset frekventált udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad.

A mélybetaposott emlékek hiánya hozza aztán létre azt a negatív benyomást és elhamarkodott ítéletet, hogy a lovas-civilizációk és kultúrák nem voltak civilizációk és kultúrák, mert nincsenek monumentális emlékeik.

Ha azonban egy kissé átgondoljuk, hogy amennyire természetes, sőt szükséges az, hogy a helyhez kötött társadalmak építkeznek, városokat, piramisokat, templomokat, fórumokat, falakat, amphiteátrumokat, cirkuszokat létesítenek, egyszóval urbanizálódnak, és súlyos, szállításra teljességgel alkalmatlan nagyplasztikai műveket alkotnak, annyira szükséges az is, hogy a lovas társadalom nem létesít, vagy sokkal kisebb mértékben létesít ilyeneket, de nem azért, mintha "alacsonyrendű" volna, és hordozójában nem volna meg az ilyesmihez a képesség, hanem egyszerűen azért, mert a lovas-civilizációk lényegét nem az "urbs" fejezi ki. A lovas-életforma lényegét és alapját három követelmény adja: a földrajzilag mozgékony társadalom, a helyhez kötött szükségleti cikkeknek nem szállítása és szétosztása, hanem felkeresése és a helyszínen való felhasználása s végül a legfontosabb biológiai bázis olyan kiválasztása, hogy az helyváltoztatásra éppúgy képes legyen, mint maga a társadalom, amely belőle él, tehát a távolságokkal szemben ne legyen olyan érzékeny, mint a holt anyag. Ez a bázis az állat. Így a lovas-életforma karaktere rurális. Természetesen ahogy az "urbánus" karakterű társadalmaknak is van rurális, sőt "nomád" tartozéka, ugyanúgy van "urbánus" tartozéka a rurális karakterű lovas-társadalmaknak, vagy, ha úgy tetszik "nomád" társadalmaknak is. Ez azonban a lényegnek csak tartozéka. A kettő közti különbséget a távolsággal szembeni reakció formája jelenti. Az urbánus társadalom úgy reagál a távolságok tényére, hogy kis területekre, gócokba bújik össze, míg a rurális társadalom nagy térben szétszórva - lóra ül. Az első a zsúfoltság tényéhez fegyelmezi magát, a másik a kötetlenséget értékeli. Az első díszíti a környezetet, ha megunja, a másik kicseréli. Az első a monumentalitást tiszteli, a másik a gyorsaságot. Az elsőnek az erénye az alkalmazkodás a másiknak ideálja a függetlenség. Az elsőnek életélménye a véglegesség, a másiké a mozgalmasság. Mindez éppúgy determinálja a kulturális és civilizációs produkciók anyagát, formáit, területét és fejlődési irányát az egyiknél, mint a másiknál. A "lovas" és a "vízi" életforma két merőben külön, szinte összehasonlíthatatlan világ az ókorban és a koraközépkorban, amelyek semmi esetre sem állnak az "alacsony" és a "magas" viszonyában egymással szemben. A lovas-társadalomnak olyan civilizációs és kulturális készítményekkel kellett kielégítenie egzisztenciális és esztétikai igényeit, amiket állandóan és könnyen magával hordhatott. Az "európainál" sokkal magasabb fokon álló öltözködési kultúra, fegyver, ékszer és utazási kultúra, a mozgékony életforma szükségleteihez kimunkált csodálatos lakáskultúra, a helyváltoztatáshoz szabott szórakozások és szellemi táplálékok a művészeti területek, és a mozgó-formának megfelelően a művészeti produktum anyaga könnyű és kis térfogatú - bőr, fa, csont, nemesfém, textil - mérete, súlya kicsi, egyszóval könnyű, szállítható, mint az ékszer, szőnyeg, ötvösmunka, vagy a rovásírás könnyű, három, vagy négylapú fa rudacskái, avagy a tánc, hangszer és az ének. A magyar táncok összehasonlíthatatlan gazdagsága és a magyar népdalok ezrei, amekkora mennyiségre az európai népeknél nincs precedens, képet adnak ennek a két művészeti ágnak ókori és középkori fejlettségéről ezeknél a "nomád" és "barbár" népeknél.  

Részlet dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria című művéből

Új hozzászólás