Egy magyar főúr, kinek szíve arany, ökle pöröly volt

Zetényi-Csukás… írta 2020. 11. 12., cs - 16:43 időpontban

MEMENTÓ

 

Két esztendő után teszek újvást próbát, hogy jó Wesselényi Miklós nevét éltessem s eseménydús életét ismertebbé tehessem. S nincsen bennem nagyobb hívság vagy reménység, mint az előző közlésem előtt volt. A bugyuta TV-sorozatok, az okosnak mondott lebutító telefonok és a pillanatnyi tudást adó internet korában kit érdekelne a múlt, ami elmúlt? A jelen kell, „az itt és most” elfeledve a jeles ősöket és lassan már az előttünk álló jövőt is. Vajon ebből a valódi értékeket oly sokat nélkülöző „nihilből” vissza lehet még térni a személyes találkozások, az igazi kapcsolatok, a hamisítatlan hús-vér emberi közegébe, ahol nem on-line vagyunk, hanem valóban élhetünk? 

Nem tudom, de erős a reményem! Hiszek a magyarban. 

Megmásíthatatlanul.

 

"A legjobb szövetségünk a saját öklünk"

(Jókai Mór)

 

EGY MAGYAR FŐÚR, KINEK SZÍVE ARANY, ÖKLE PÖRÖLY VOLT

Az igazat megvallva, teljes véletlenségből akadtam egy levéltári adatfoszlányra, amely majd egy jövőbeni publikáció felé indított meg. Ennek magvából kívánok most csekély részlettel szolgálni és kedvet adni egy férfiú életútjának alig ismert részleteiből, mely bizony, a magam számára is meglepő volt.

Amennyiben történetünk főszereplőjét „Bikának”, „Kövérnek” (Így csak Széchenyi István gróf merte hívni, de ő is csak a háta mögött!), akkor kevesen ismernék fel a személyét, de ha azt mondjuk, hogy majd ő esz az ún, „árvízi hajós”, akkor már sokunk mondaná báró hadadi Wesselényi Miklós nevét.

Ámbátor hol van még a nagy áradás? Hiszen az csak majd 1838-ban önti el a fővárost, most még csak 1822-ben járunk az időben. Igen, 1822-ben, mikor is az ifjú Wesselényi báró (26 éves) és Széchenyi István gróf (31 éves) a messzi Angliába látogat. Útjuk valódi célját most nem vesszük górcső alá, inkább a „véletlen” szerepét vizsgáljuk tovább.

Wesselényi és Széchenyi július 25-én tévedt be John Jackson a „Gentleman” edzőtermébe. Annyit mindenképpen tudni kell az akkori időkről, hogy nemes ember számára lenézett dolog volt a boksz vagy bármilyen pusztakezes küzdelem, az egymás közötti vitás kérdéseket kard, avagy pisztoly párbajokkal döntötték el. Talán ezért is lepődött meg Jackson mester a két magas rangú látogatón, akik ökölvívó-leckéket kértek tőle. Az angol boksziskolája volt a leghíresebb és sokáig úgy tartották, hogy Jacksonnál nagyobb ökölvívó már nem születik meg, ő volt akkoriban a „minden idők legjobbja” s a sportág legeredményesebb tanítója.

Wesselényi így írja le útinaplójában az angol hatalmas erejét:

„Jackson habár már 50 éven túl van, még most is erős atléta. Fiatal korában 1¼ angol mázsát emelt!? és 6 mázsát egylábon állva. 56 (kilót) 23 láb és 3 zollnyira, egy fagolyót, 9 (?) súlyút 35 lépésnyire dobott. Két súlyt, az egyik 56 s a másik 23 (?), tehát összesen 79 angolfontot a kis ujján felemelt s ugyane kézzel nevét a falra írta.” 

A bárótól, azért is nagydolog az elismerés, mert maga is 93-96 kg és 180 cm volt, bődületes erejéről legendák születtek. De nem az ökölvívásban, amellyel itt találkozott először!

Maga Jackson „próbálta ki” a két magyar legényt és módfelett meglepődött Wesselényi képességein. Elképesztő volt, ahogyan percek alatt magáénak tudta a bemutatott ütéseket és azok kombinációit, komoly méretei ellenére gyorsasága még az ex-világbajnokot is váratlanul érték. Ütéseinek ereje és pontossága pedig több esztendős gyakorlatú bokszolókat is megszégyenített volna.

A mester kevés ilyen tehetséggel találkozott, ezért személyesen vállalta el a két tanítványt (Széchenyi is ügyesen forgatta az öklét, de testi jegyei miatt nem vehette fel a versenyt a két „óriással”).

Wesselényi csodájára jártak sokan, ilyet még nem láttak; egy magyar arisztokrata, aki minden edzőpartnerét legkevesebb megizzasztja, mindössze egyetlen hetes gyakorlás után. 

A legnagyobb esemény az volt, amikor Jackson mester felkészítése mellett, augusztus 7-én „sparringolt” Spring-gel az angol bajnokkal. Az edzőmeccs olyannyira jól sikerült, hogy a regnáló britnek elfogyott a levegője, ahogyan a „vadmagyar” ellen menekült a kicsivé zsugorodó ringben.

Hirtelen ennyit erről s majd később bővebben, bár még annyit el kell mondanunk, hogy John Jackson és Wesselényi Miklós között mély, férfias barátság alakult ki, amelyet igazolnak az évekkel későbbi levélváltásaik is. 

A szomorú valóság az, hogy Wesselényi báró és Széchenyi István gróf kapcsolata, azonban ellenkező módon alakult, barátságuk a politikai nézetkülönbségük miatt megromlott. Vannak kik „szoknyát” is emlegetnek a viszony elhidegülésében s vannak, akik egy kicsi híján bekövetkezett párbajról beszélnek a gróf és a báró között. Az első állítás kérdéses, nem hiába volt a báró beceneve „Bika”, hiszen nagyon finoman is fogalmazva, Wesselényi nem vetette meg a szebbik nemet. Az utóbbi hírverésről utóbb kiderült, hogy valótlan állítás volt. A barátságuk ugyan elmúlt, de az egymás felé való tiszteletük megmaradt. S különben is, egyenlőtlen lett volna a küzdelem s ők mindketten urak voltak a szó szoros értelmében!

Báró Kemény Zsigmond így jellemezte Wesselényi Miklós külsejét:

„Testalkata megmutatá, hogy nála ez nem ostentativ, hanem létegi szükség, vérmérséki igény volt. Képzeljenek olvasóim egy magas termetet oly széles vállakkal és oly emelkedett, erős és kidülő mellel, hogy e miatt a test maga csak középnagyságúnak látszik és hossza az átmérő miatt aránytalanúl sokat veszít. Képzeljék a legtömörebb, rövid és izmoktól dagadó nyakat, mely a csend és szenvedélyek perczében egyaránt hátra van szegezve, mintha a világot szüntelenűl fenyegetni, megrohanni, ledönteni készűlne. E három kitűnő rész: tudniillik a szirterős váll, mell és a visszaszegzett bikanyak teszik Wesselényi torzóján a jellemzőt. Izmos karjai a nagy és nem arisztokratikus kezekkel, továbbá az örökös lovaglás miatt befelé görbedt, úgynevezett karikalábai, kiegészítik a torzó kinyomatát a nélkül, hogy emelnék. Alig lehete meglepőbb és jelentékenyebb arcz a Wesselényiénél; de ott is minden vonal, minden izom, minden szín- és érzésárny, a parancsoló, a követelő, a küzdeni vágyó lélek bélyegét hordja magán s az arczkifejezés összegén a dacz látszik uralkodó hajlamnak.”

…és Széchenyi?

A „legnagyobb magyar” alacsony volt, és mindössze ötvenegy-ötvenkettő kilogramm testsúlyú, ám fizikai jellemzőit elhagyva, lélekben volt ő a legnagyobb. Erről szóljon egy elfeledett történet, még 1845-ből:

„A fiatal jurátusok (jogászhallgatók) tüntetésre gyűltek össze Széchenyi „Steffi” gróf ellen, miután Kossuth Lajossal, a példaképükkel nyilvános vitára ment. Ott gyülekeztek egy téren- gúnyverseket gyártva, rigmusokat skandálva - amikor megjelent előttük minden kíséret nélkül a gróf.

Kicsi termete és félszáz kilója nem rettentette volna meg az ötven tüntető jogászjelöltet, de Széchenyi felbukkanására az ellene tartandó demonstráción végleg nem számítottak. A gróf szembeállott velük és farkasszemet nézett az ifjakkal:

-Nos?-kérdezte, s miután a lehajtott fejű legények a meglepetéstől szólni sem tudtak, így István gróf átvonult sorfaluk között. A jurátusok meg némán álltak, megszégyellve magukat.”

Itt be is fejezem soraimat, talán egyszer részleteiben kibővített történet egy újságból visszaköszön majd! Nem tudom, hogy erre van -e igény a jelenben? Ellenben azt bizonyosan, hogy Wesselényi a sportok fejedelmének tartotta az ökölvívást, így hát a végszót is ő adja meg:

„A boxolás a legerősebb mozgás és a legjobb is, mert a test minden része mozgásba jő s mind a két kéz dolgozik.”

(W.M.)

 

Zetényi-Csukás Ferenc

Új hozzászólás