Az utolsó koronázás

Szőnyi Balázs írta 2020. 12. 30., sze - 09:11 időpontban

IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt, 104 esztendeje, 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten, a Mátyás-templomban. Ő volt az első Habsburg uralkodó, akinek megkoronázásakor a magyar himnuszt énekelték, nem az osztrákot. Feleségét, Zita királynét vele egy időben koronázták magyar királynévá.

A koronázási ünnepségről készült fényképek megtekinthetőek a következő honlapon: Képgaléria. Korabeli filmhíradó a koronázásról az alábbi linken: Videó.

Trónjáról 1918. november 13-án mondott le:

„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt.

Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva.

Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt: Eckartsau ezerkilencszáz tizennyolc, november hó tizenharmadikán.

Károly”

 

A két esemény között azért történt egy s más. Az Osztrák-Magyar Monarchia – IV. Károly nem csak magyar király, de I. Károly néven az utolsó osztrák császár is volt – elveszített egy világháborút és ezzel sorsa – a birodalomé és az uralkodóé egyaránt – megpecsételődött.

Az utolsó koronázás
A királyi család, IV. Károly és Zita királyné, középen a gyermek Habsburg Ottó,

Károly egy minden értelemben – gazdasági, politikai, katonai – agyaglábakon álló országot örökölt meg, amely egyre kilátástalanabb helyzetbe szorulva vívta az addigi idők legnagyobb háborúját, az akkoriban Nagy háborúnak nevezett I. világháborút.

Nem sokkal trónra kerülését követően már a különbéke megkötésének lehetősége foglalkoztatta, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Az antantnak nem volt érdeke, hogy a Monarchia területi egységének megőrzésével fejezze be a háborút. Hiszen akkor miből „fizették” volna ki szövetségeseiket? Érdekes, hogy mikor 1918 elején megfordult a hadiszerencse - Oroszország a bolsevik forradalomnak köszönhetően „kiesett a partiból” és az olasz fronton is váratlanul nagy sikereket ért el a Monarchia hadereje, már a franciák ajánlgatták a különbéke lehetőségét. A birodalmi külügyminiszter, az erősen németbarát Czernin gróf nyilvánosságra hozta Clemeceau levelét, aki így iszonyatosan kellemetlen, megalázó helyzetbe került.

Nála rosszabbul csak Károly járt. Egyrészt sikerült egy hatalmas ellenséget szereznie és Clemeceau a későbbiekben nem is mulasztotta el a bosszúállást. Trianonban akadt alkalma rá… Másrészt II. Vilmos német császárt is magára haragította, aki, mint egy kifutófiút, úgy rendelte magához Károlyt és dühöngve oktatta ki, mit tehet és mit nem.

A különbéke lehetősége elszállt…

A mélyen vallásos, családszerető, tanult fiatalember – ekkor még csak a harmincegyedik évében járt – nem igazán lehetett alkalmas a rászakadt feladat megoldására. Még azt is eltűrte, Czernin gróf, a saját minisztere, Vilmoshoz hasonlóan ordítozzon vele és megzsarolja, hogy mondjon le. Zita császárnétól tudjuk, hogy férje szívrohamot kapott az eset után és csak az ő győzködésének hála nem írta alá a lemondását. Végül Czernint menesztették, az pedig csak később derült ki, hogy nem csak németbarát volt, de össze is játszott velük.

Károly - lemondását követően - még két ízben megkísérelt visszatérni a trónra. 

Első visszatérési kísérletét Horthy még békésen le tudta szerelni, a nemzetközi helyzetre hivatkozva, a környező államok, a kisantant ellenállását emlegetve, lebeszélte a királyt az újbóli trónra lépésről. Károlynak az a próbálkozása amúgy is meglehetősen ötletszerű volt, még a saját híveit sem értesítette, hogy hazajön. 

Másodszor azonban már jelentős támogatást tudhatott maga mögött, mikor dénesfai Cziráky birtokon leszállt repülőgépével. A nyugat-magyarországi felkelés miatt sok királypárti legitimista gyűlt össze az országrészben, rájuk támaszkodhatott. 

Az ellenforradalom több prominens személyiségével ellenkormányt alakított és vasúton indult Budapest felé, hogy a hatalmat magához ragadja. Ostenburg-Moravek Gyula Sopronban állomásozó, csendőr csapatai csatlakoztak hozzá, hogy ezeket kiegészítse, megállt az útba eső katonai helyőrségekben. 

A gyakori megtorpanások miatt nem éppen száguldó tempóban haladt Budapest felé. Másutt viszont csak úgy peregtek események…

A környező államok bejelentették, hogy amennyiben a magyarok nem gátolják meg a király visszatérését, majd ezt megteszik az ő csapataik. Különösen a derék magyarfaló, Edvard Benes – ne feledjük a nevéhez fűződő dekrétumokat! - igyekezett a történteket egy újabb megszállás és – remélhetőleg – Magyarország további csonkítása érdekében felhasználni. A jugoszlávok rá is bólintottak az ötletére, de a románok, ezúttal – ki tudja miért? – higgadtabbaknak bizonyultak. 

A magyar kormánynak, Horthynak nem sok mozgástere maradt. Még ha akadtak is a kormányban a király visszatérését kívánók, egyszerűen nem dönthettek másként, mint az eltávolítása mellett. Már feltéve, ha nem akarták belevinni az országot egy újabb, az akkori erőviszonyok ismeretében, teljesen esélytelen háborúba. 

A király vonata sűrűn meg-megállva – még arra is jutott idő, hogy tábori misén vegyen részt útközben -, döcögött Pest felé. Ahol az a komikus helyzet állt elő, hogy a törvényes kormány nem számíthatott a késlekedő hadseregre, de a különböző félkatonai szervezetek időhúzása is végzetesnek bizonyulhatott volna. Ekkor támadt Gömbös Gyulának az tréfás ötlete, hogy fegyverezzék fel az egyetemi diákságot és velük kíséreljék meg megállítani a királyhű erőket. 

Károly nem akart katonai erőket bevetni a hatalom megszerzéséhez, inkább csak demonstratív céllal kereste fel - és eskette fel saját magára - útközben a katonai helyőrségeket.  

Megbízásából, október 23. első óráiban érkezett a királypárti Hegedűs Pál altábornagy Budapestre, hogy a város katonai parancsnokát rábírja az átállásra. Ha ez sikerül neki, úgy vérontás nélkül vehette volna át az országot IV. Károly, aki eközben, a királyi vonattal, Tatán várakozott. 

Az altábornagy először Horthyval, majd Bethlen Istvánnal tárgyalt. Bethlennél Thomas Hohler angol főmegbízott arról tájékoztatta, hogy Nagy-Britannia semmiképp sem fogja királynak elismerni Károlyt.

Míg Budapesten folytak a tárgyalások, Budaörs környékén lezajlott egy kisebb csetepaté, mely későbbiekben budaörsi csat néven híresült el.

A királypárti erők azonban nem tudhatták, hogy csak pár száz kiképzetlen egyetemista védi a várost. Károlynak, aki valóban nem akart vérontást, már ennyi is elég volt, hogy megállítsa az övéit, abban bízva, hogy a budapesti tárgyalások során megbízottai célt érnek.

A várakozás, halogatás azonban a bukást jelentette számára. Huszonharmadikán délelőttre megérkeztek Budapestre az első kormányhű katonai csapatok. Ezután a két fél fegyverszünetet kötött.

A rövid – és hála Istennek – kevés véráldozattal járó csata elveszítése katasztrofális következményekkel járt az utolsó király számára. Hívei sorra pártoltak el tőle, még a nyugati megyékben, korábban rá felesküdött csapatok is. Másnap, a tárgyalásokon, ennek ellenére visszautasította a lemondás lehetőségét. Ezek után ismét szórványos lövöldözés tört ki, de a király visszavonulást parancsolt. Ostenburg egységét bekerítették és lefegyverezték a kormányhű erők. Ezzel valójában le is zárult IV. Károly második visszatérési kísérlete.

"Károlyt a tatai Eszterházy-kastélyban fogták el október 25-én. Egy pillanatra élete is veszélyben forgott, mert egy fegyelmezetlen különítmény meg akarta ölni. Horthyék azonban vigyáztak, hogy haja szála se görbüljön. A tihanyi apátságba vitték, s még jelképesen sem vették el a kardját. Vendég és fogoly volt egyszerre.

A királyjárások záróakkordja volt, hogy a nemzetgyűlés 1921. november 6-án kimondta a Habsburgok trónfosztását - Magyarország király nélküli királyság lett. A királyjárások ugyanakkor meggyorsították a magyarellenes kisantant (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) kialakulását.

Károly emberi tragédiája ezután következett. Tihany-Aszófőről vonaton Bajára vitték. Egy angol monitor (Glowworm) a Dunán, egy hadihajó (Cardiff) a Földközi-tengeren elvitte a királyi párt a Portugáliához tartozó, atlanti-óceáni Madeira szigetére, Funchalba. Az volt ez neki, mint Szent Ilona szigete Napóleonnak, bár szépen voltak látogatói. Egy idő után a szállodát sem tudták fizetni - hallatlan becsű gyémántjaiktól, ékszereiktől egy szélhámos már korábban megfosztotta őket. Az apanázsban az antant nem tudott megállapodni. Egy portugál bankártól felajánlott villában, de a luxus fürdőhellyel ellentétben, kedvezőtlen klímájú hegyen laktak. A kezdettől gyönge alkatú Károlyt hamarosan elvitte egy influenzából kifejlődött tüdőgyulladás. Családja körében, magányosan halt meg Quinta do Monten 1922. április 1-jén." 

(Szász Zoltán: Habsburg Károly életútja)

 

Az országot körülvevő hecckampány miatt a kormánynak sürgőssé vált, hogy megszabaduljon az utolsó Habsburg uralkodótól. A további bajok megelőzése végett eltávolították az országból. Tartózkodási helyéül Madeira szigetét jelölték ki, ahová egy angol cirkáló szállította el. 

IV. Károly, az utolsó magyar király Madeira szigetén, Fuchsalban hunyt el, spanyolnáthában, 1922. április elsején. 

 

Források: PaprikaBlog; Wikipédia; Mult-kor.hu; Rubicon.hu; Historia.hu.

A borítóképen IV. Károly eskütétele 1916. december 30-án Budapesten, a Szentháromság szobornál, balra Csernoch János esztergomi érsek.

Hozzászólások

Éliás Zsolt András

2020. 12. 30., sze - 18:38

Sajnos Mátyás volt az utolsó szakrálisan beavatott magyar kerál. A habsbulgok csak a magyarok királyai voltak, de nem magyar királyok. Óriási a különbség!

Új hozzászólás