A Magyarságkutató Intézet kötete rovásírásról és nyelvtörténetről

Varga Géza írta 2021. 02. 17., sze - 19:19 időpontban

Örvendetesen szaporodik a rovológiai (magyar ősírástani) dolgozatok száma és ez ama reménnyel töltheti el az olvasót, hogy a sok ocsú mellett egyre több okos dolgot is közreadnak majd a következő kötetek szerzői. Mert ebben az alább elemzett kötetben egyelőre még szűkében vagyunk az okos dolgoknak. Nincs komoly okunk az igazi örömre, mert az alább elemzett, a Magyarságkutató Intézet által kiadott Rovás - magyar nyelvtörténet - művelődéstörténet c. kötet szerzői nem sok jelét adják a valódi előrelépés iránti fogékonyságuknak. Van pedig előrelépés ebben a kötetben is, amit előljáróban el kell ismernem. 

- Az egyik ama örvendetes tény, hogy alakult egy intézet, amely - a jelek szerint - hajlandó intézményesen foglalkozni a rovológiai kérdésekkel. Az intézeti feladatok felsorolásából ugyan a nyomatékos kérésem ellenére is kimaradt a rovológia, ám a tevékenységükben - hálistennek - ennek ellenére megjelenik.

- A másik, ami kétségtelenül megállapítható, hogy a rovásírással írt szövegeinket is nyelvemléknek tekintik az Intézetben, amit már a cím is sejtet. Ha sokkal többért nem is, már ezért a szép címlapért is okunk van az elismerésre. Példát mutat a többi hazai intézetnek és szerzőnek, akik az OSZK emlékezetes nyelvemlék-kiállításának botrányáig nem voltak hajlandók nyelvemlékként kezelni a rovásírásos szövegeket. Annak idején én szedtem le a keresztvizet a neten megjelent cikkeimben az OSZK nyelvemlék-kiállításának hiányossága miatt a szervezés elveiről (az MTA kérésének megfelelően csak latin betűs nyelvemlékeket voltak hajlandók kiállítani). Aminek köszönhetően a cikkeim megjelenését követően politikai utasításra több változás is bekövetkezett. Hiller István kultuszminiszter felmentette Monok Istvánt, az OSZK vezetőjét, az ELTE pedig foglalkozni kezdett a székely rovásírással. Két professzoruk, Zelliger Erzsébet és Szentgyörgyi Rudolf feladatként kapta, hogy ismerkedjen meg a rovásírással és szervezzenek róla előadásokat. Ők, akik akkor kezdtek ismerkedni a témával, az általuk szervezett előadáson két kötetemet is a tudománytalanság példájaként mutatták fel, persze minden indoklás nélkül és vitára sem adtak lehetőséget. Mégis, mások mellett ők azok, akik nyelvemlékként kezdték kezelni a rovásemlékeinket. Igaz, hogy a nyelvemlékként elemzett rovásszövegeket helyesen el sem tudják olvasni, de ennek részleteiről essen szó alább. 

A dolgozataik nem az ELTE, hanem az MKI logója alatt jelennek meg, mint most ebben a kötetben is. Az ELTÉ-nek talán még mindig könnyebben megy az olyan dolgozatok közreadása, amelyekben ócsárolják a székely írást (sokáig szerepelt a honlapjukon Horváth Iván tanulmánya, amelyben a székely írást minden komolyan vehető ok nélkül, talán csak a köreikben tapasztalható rovásundorra támaszkodva a humanisták kitalációjának minősítette).

Jelentős lépés ez a kötet abban az akadémikus légkörben, amelyik szemrebbenés nélkül nélkül tudomásul (természetesnek, esetleg példamutatónak?) veszi azt, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban a letéti szerződéssel a gondjaikra bízott budapesti késő középkori jelvény rovásjeleket hordozó felületét restaurálás ürügyével barbár módon lereszelték és a megmaradt jeleket - tévesen - előbb latin AK monogramnak, majd rontott latin M betűnek nyilvánították.

1. ábra. A Magyarságkutató Intézet 2019-ben kiadott kötete

 

A kötetet szerkesztő Zelliger Erzsébet szerint: "A Kárpát-medencei rovásemlékek egy része megfejtetlen, illetőleg terjedelmüknél fogva nem alkalmasak itt és most a vizsgálatra. A kutatások középpontjában a legtöbb rovásfeliratot tartalmazó nagyszentmiklósi kincs áll, amelynek a betűi a szarvasi tűtartó és a kiskundorozsmai íjmarkolatcsontok feliratainak rovásbetűivel azonosak. A megfejtési kísérletek általában a török nyelvekből indulnak ki, magyar nyelvű megfejtést csak Vékony Gábornál (1987) találunk."

Érdekes ellentmondás jelenik meg e néhány mondatban is.  Ha a tiszai írásról (amelybe a halomi, nagyszentmiklósi stb. rovásszövegek is tartoznak), tudjuk, hogy nem azonos a székely írással, ráadásul többségükben azt sejtik róla, hogy török nyelvű (Zelliger Erzsébet Vékony Gábor magyar nyelvű olvasatát követi), akkor miért a nagyszentmiklósi rovásemlék áll a kutatás középpontjában? Mintha a kötet címe a magyar kultúrtörténet kutatását ígérné. Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne foglalkozzanak a nagyszentmiklósi kincs szövegeinek elolvasásával. A több tucatnyi hiteltelennél hiteltelenebb megfejtési kísérlet mellett elfér még néhány. 

Álláspontom szerint aligha ez lenne a legfontosabb feladat, amikor százszámra vannak elolvasatlan hieroglifikus írásemlékek a múzeumok raktáraiban. Az én magánvéleményem persze nem kötelező szempont az MKI köteteit szerkesztő, író és kiadó szakemberek számára. Ezért aztán a felelősség is kizárólag az övék.

Amikor a hieroglifáink (szójeleink) nem ismerete miatt a székely írással írt, nyelvemlékként kezelt székelyderzsi és Bodrog-alsóbűi feliratokat sem tudják helyesen elolvasni (mert a szójeleket egyetlen hangot jelölő betűként próbálják meg hasznosítani, ami nem sikerülhet). A hibás olvasataik következtében olyan nyelvtörténeti következtetéseket vonnak le a saját és az MKI nagyobb dicsőségére, amit értelmes és becsületes ember, vagy intézet arcpirulás nélkül aligha vállalhat. Szégyen, hogy ebben az akadémikus körben egyetlen ember sem akad, aki megakadályozhatná a tökéletes hozzá nem értésről tanúskodó dolgozatok közpénzen történő sokszorosítását. 

Az alábbiakban két példát mutatok be a kötetből, amely a fenti álláspontomat alátámasztja.

   

2. ábra. A Bodrog-alsóbűi fúvókatöredék rovásjeleinek vegyes rendszert: szójeleket és betűket feltételező olvasata lentről felfelé: Nagyon nagy Lyukónak

 

A Bodrog-alsóbüi rovásszöveg

Zelliger Erzsébet szerint a bodrog-alsóbűi fúvóka (2. ábra) általában tárgyalt jeleinek olvasata: fußnáik (14. oldal). Az elemzett szó alatt lévő két nagy szójellel (a székely "n" betű előzményével) nem foglalkozik, talán mert be kellene vallania, amit bevallás nélkül is látunk, hogy a szójelekkel nem megy semmire. Az általában elemzett fenti szót Vékony Gábor fúnák-nak olvasta, de fúnék-nak magyarázta. Ez persze akkor is, meg azóta is tökéletesen elhibázott olvasat. A két szerző által előadott szemfényvesztő és megalapozatlan nyelvészeti bűvészmutatvánnyal szemben az idézett szó világosan és félreérthetetlenül Lyónak olvasatú, ha a szó jeleit mindenáron egy hangot rögzítő betűként akarjuk elolvasni. 

Erre az akadémikus makacsságra (azaz tisztán alfabetikus olvasatra) azonban nincs semmi ok, mert Veit Gailel világosan ránk hagyta, hogy a székelyeknek vannak szó- és mondatjelei is. Az MKI "tudós" szerzői mégis kitartanak a magyar- és tudományellenes prekoncepció mellett, miszerint a székely írás alfabetikus (azaz csak egyetlen hangot jelölő betűi lehetnek). Ez ugyan nem igaz, de ez a tény a szerzőket és az MKI-t a jelek szerint a legkevésbé sem érdekli. Úgy gondolhatják, könnyebb nekik kitartani az évszázados hunfalvysta-haynauista hazugság mellett, ha már a nagy elődök is ezt próbálták meg lenyomni a nagyérdemű olvasóközönség torkán. A korábban mellébeszélő professzorok álláspontjának az ismételgetése lenne a tudományos? 

Az első (a professzorok által -nak olvasott) szótag tökéletes melléfogás. Az első jel ugyanis sohasem volt "f" betű (hanem "ly"), a másodiknak feltételezett "u/ú" betű helyén pedig egy "o/ó" betű van. Ott valójában a lyó szótag olvasható (betűzve). Ám ez az eltérés nem okozott semmilyen fennakadást az akadémikus tudomány bajnokainak dolgozataiban. A finnugrista áltudománynak a világosi fegyverletétel óta az volt a feladata, hogy hazudjon. 

A jól kibetűzött nak/nák végződést meg a hangrendi illeszkedés miatt a rosszul elolvasott első szótaghoz igazították (vagyis azt is lerontották, amit jól olvastak el). Ez kellett ahhoz, hogy egy fúvókán a fúnék olvasatot kimutathassák. 

Ezt az alátámasztást nélkülöző ötletsorozatukat (hogy a Lyukónak szót fúnék-nak magyarázhassák) keresztülvitték mindenen, még az MKI most elemzett kötetén is. Amennyiben figyelembe vesszük azt, hogy a balról első jel nem egyetlen hangot rögzítő "ly" betű, hanem a lyuk/Lyukó szójel, akkor a kifogástalan Lyukónak olvasatot kapjuk. Az alatta lévő két nagy szójellel együtt a teljes olvasat: Nagyon nagy LyukónakLyukó a napisten hunok, avarok és honfoglalók által használt neve, aminek nyoma van a földrajzi neveinkben és a hieroglifikus szövegeinkben is. A funék-kal szemben ez egy életszerű alkalmazás: az Isten figyelmébe ajánlották munkájukat a kohókat működtető kohászok (amire az archaikus kohászat köréből több adat is van a nemzetközi néprajzi szakirodalomban). 

Mindebből számunkra most az az érdekes, hogy a kötetet szerkesztő Zelliger Erzsébet a jelek szerint nem ismeri fel a székely jeleket, vagy azokat nem akarja felismerni. 

Ez "természetesen" nem akadályozza meg a jogász által vezetett MKI-t abban, hogy ezt a felelősségteljes munkát, a rovológiai szakismeretet igényló kötet szerkesztését rábízza. S hogy a műhelymunkájukat ne tudjam segíteni, a székely írással foglalkozó konferenciájukra kérésem ellenére sem engedtek be, hallgatóként sem juthattam be, a fészbukos csoportjukban pedig az első hozzászólásaimat követően rögvest megtiltották a hozzászólás lehetőségét.  

2. ábra. A székelyderzsi rovásírásos téglán a Miklós Dana ten papp(j)a mondat olvasható, a szerzők számára a nehézséget a mondat közepén lévő Dana ten (szójelekből alkotott) ligatúra okozza  

A székelyderzsi rovásírásos tégla

Szentgyörgyi Rudolf a Rovásemlékeink nyelvtörténeti és művelődéstörténeti szerepe c. dolgozatával szerepel le a kötetben. Ez a körültekintést nélkülöző munka - sajnos - aláhúzza a fentebb általam mondottakat. 

A professzor úr helyesen, bár szűkszavúan rögzíti a rovásírásos nyelvemlékeink kezelésének helyzetét: "E nyelvemlékcsoportunk nyelvi tanulságai ... mindeddig nem épültek be hagyományos nyelvtörténetírásunkba, amint a magyar művelődéstörténet is adós e források teljesebb körű kiaknázásával."  

Ha a korábbi mulasztások és a nyelvemlék-kiállításról írt cikkeim hatására bekövetkezett tudománypolitikai változás körülményeiről is szólt volna, akkor talán levonhatta volna azt a tanulságot, hogy a körön kívüliek kritikáját érdemes lenne megfontolni és a párbeszédet vállalni - ha az eredmény is fontos. Más lenne a helyzet, ha az akadémikus "tudomány" bajnokai egyedül is képesek lennének brilliáns magyarázatokra. Erre azonban képtelennek bizonyult a professzor úr is, meg az MKI is, az ELTÉ-ről nem is beszélve. Még csak a jeleink felismerésére sem képesek, pedig az egy elemi iskolástól is elvárható lenne, amennyiben nem súlyosan hátrányos helyzetű családban nevelkedik. A kötet említett szerzői azonban (akiknek az egyetemi nevelésével lehet baj) képtelenek a rovásbetűk felismerésére. Ebből fakadóan a téves olvasatokra alapozott, szakmainak szánt magyarázataikból nagyjából semmi sem igaz.  

Így aztán a kötetük - mint azt az alábbi példa bizonyítja - továbbra sem több a hozzá nem értésük és a közpénzen történő félrevezetés emlékművénél. Nincs ugyanis olyan szabály (bár itt egy finnugrista képzésről van szó!), hogy a felsőfokon képzett nyelvészeknek kötelező téveszméket terjeszteniük, ezért a nem létező szabály betartásához sem kellene olyan körömszakadtáig ragaszkodniuk.  

A professzor úr helyesen és rokonszenvesen állapítja meg, hogy "rovásírásos emlékeinknek helye van a magyar nyelvtörténetírásban, illetve mint művelődéstörténeti emlékek is számot tarthatnak a kutatói figyelemre ... korai rovásemlékeink gazdagíthatják is az adott korszakra vonatkozó nyelvtörténeti ismereteinket(37. oldal)Ezen rovásemlékek körét azonban ki kellene terjeszteni a szó- és mondatjeleikre (a hieroglifikus szövegekre) is, mert ezek nélkül nem lesznek képesek továbblépni. Az eddig is tárgyalt írásemlékeket pedig a tényeknek megfelelően (a betűket és a szójeleket az ismert rovásábécéknek és írásemlékeknek megfelelően azonosítva) kellene ismertetni. Ilyen feladatot jelent a székelyderzsi rovásírásos mondat is (2. ábra). Ha erre egyedül nem képesek, akkor igénybe kell venni a felajánlott segítséget (pl. a nekik több tiszteletpéldányban átadott Magyar hieroglif írás c. kötetemet, amelyben ezek az olvasatok helyesen szerepelnek). Egyébként a "nyelvtörténetírás" csak egy újabb szomorú bohózat, az évszázados mellébeszélés és hazudozás méltó folytatása lesz - amit ez az MKI által jegyzett kötet is dokumentál. 

3. ábra. A székelyderzsi Dana ten ligatúra (balra), a Nagy Károly által az avaroktól elrabolt és most Conquesben őrzött, Dana ten országa olvasatú ékszer (középen) és egy Kárpát-medencei hun ékszer Magasságos Dana isten köve olvasatú részlete (jobbra)

 

4. ábra. Magyarszecsődi templom téglákból kialakított mondatjele Fettich Nándor rajza nyomán, amelyből ma már csak egy kereszt maradt meg (balra), somogyvári Dana ten ligatúra Magyar Kálmán nyomán (középen) és a vizsolyi templom Dana ten mondatjele 

 

Azt már minden alátámasztás nélkül írja ugyanott, hogy "ez a korai magyar (székely?) írásrendszer török eredetű". Nyilván még nem értesült arról, hogy Benkő Elek, Róna-Tas András, Sándor Klára és Ráduly János a 90-es években (a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünk hatására) már bevallották, hogy fogalmuk sincs, milyen eredetű a székely írás. Mivel a székely írás ótürk eredetével már korábban leszámoltunk, újabb érvek azonban, amelyek az ótürk eredetet mégis alátámasztanák, nem kerültek elő, Szentgyörgyi Rudolfnak semmi oka az olvasói félrevezetésére. 

Cikkünk szempontjából azonban nem az eredet kérdése érdekes igazán (ami bonyolultabb kérdés lenne), hanem csak az az egyszerű, hogy felismerik-e a jeleinket a professzoraink, vagy sem. Fentebb már láttuk Zelliger Erzsébet esetében, hogy ez nem sikerül neki. Most egy hasonló példát mutathatok be Szentgyörgyi Rudolf tollából is. Az alábbiakat írja ugyanis a kötetben a rovás "zs" betűnkról:

5. ábra. Részlet Szentgyörgyi Rudolf dolgozatából, amelyben a székely "zs" betű háromágú villa alakú jelét helyesen idézi fel, csak az nem igaz, hogy ez a jel szerepel a székelyderzsi téglán

 

Az olvasó ellenőrizheti a 2. ábrán, vagy a 3. ábra bal szélső jelénél, hogy van-e ott olyan rovás "zs" betű, amilyet a professzor úr odaképzel (5. ábra). "Természetesen" nincs ott semmiféle rovás "zs" betű, csupán az ott lévő "nt/tn" (ten "isten, élet") szójelet igazítja szerző a finnugrista prekoncepcióhoz (miszerint a székelyeknek akkor sem lehetnek szójeleik, ha vannak).  Pedig a "zs" betű és a ten szójel megkülönböztethető, mert az utóbbinak lekonyulnak az ágvégei. Ha az olvasó ellenőrzi a jeleket egyrészt a székelyderzsi téglán (2. és 3. ábra, ahol a ten szójel látható), másrészt a professzor úr cikkéből vett idézeten (5. ábra, ahol a "zs" betűt mutatja be), akkor nyilvánvaló, hogy a professzor úr nem mond igazat. Az általa odafantáziált "zs" betű nincs a székelyderzsi téglán. 

 

Összegzés

Az MKI professzorai nem ismerik fel a székely betűket, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy a nyilvánvaló tévedéseikre nyelvtörténetet alapozzanak. 

A magyarázat az, hogy e mai tévedőket a korábbi "nagynevű" elődök tévedései vezérlik. Őket követve jutnak csődbe újra és újra mai utánzóik. Mert a hasonló kudarcokra az MKI által jövőre kiadandó kötetekben is bízvást számíthatunk, ha nem veszik észre a szójeleket és a finnugrista pártfegyelmet többre tartják a párbeszédnél és a tényeknél. 

A Bodrog-alsóbűi téves olvasat megalapozója Vékony Gábor volt, a székelyderzsi téglán ott nem lévő "r" betűt meg Németh Gyula "találta fel". Zelliger Erzsébet és Szentgyörgyi Rudolf pedig nem a kívülállók kritikájára, sőt még csak nem is a tényekre figyel, hanem arra, hogy a tudományosnak elismert szakirodalomban mit írtak a száz éven át gátlástalanul hazudozó "nagy elődök". 

Hiába nem egyeztethető a tényekkel e "nagy elődök" álláspontja. Amikor választani kell a becsület és a megélhetés között, akkor habozás nélkül az elődök nyomdokában maradnak. Ha Német Gyula, vagy Vékony Gábor ostobaságot írt, akkor ebből az MKI által támogatott szerzői körből rögvest akad követője. Ez nyilván azért van így, mert a felsőbb vezetőket sem a tények érdeklik (azokat nyilván nem is ismerik), hanem az, hogy korábban mit írtak a szakirodalomban.

Helyesen írja Szentgyörgyi Rudolf "A rovásemlékek és a magyar művelődéstörténet" alcímet követően: "Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy fennmaradt nyelvemlékeink nem csupán az adott kor nyelvállapotáról adnak hírt, de egyben a magyar művelődéstörténet kiapadhatatlan forrásai, melyek részben közvetlenül, részben közvetve tárják fel a magyar nyelvközösség történetének, műveltségének, kultúrájának múltját és annak változásait" (42. oldal). 

Azt persze hozzá kell tennem a fentiekhez, hogy minderre csak akkor képesek e nyelvemlékek, ha a professzorok is el tudják olvasni őket. Ha az egyetemeken nem lehet megfelelő tudást szerezni a székely írásról, akkor - amennyiben javasolhatom - olvassák el és értsék meg a könyveimben és a cikkeimben foglalt némelyik felismerést. Ilyen az, hogy a székely írást őseinktől, a magyarul beszélő hunoktól és avaroktól örököltük. Ezért a székely írás eredete a hun, avar és honfoglalás kori leleteken olvasható hieroglifikus szövegek alapján tisztázható. S a fentebb tárgyalt Lyukó hieroglifa, meg a Dana ten mondatjel előzményei is a hun, avar és honfoglalás kori emlékeken, meg az Árpád kori templomaikban találhatók meg. Az ismert székely írásemlékeken, pl. a székelyderzsi téglán és a Bodrog-alsóbűi fúvókán is szerepelnek szó- és mondatjelek. 

 

Irodalom

Zelliger Erzsébet (szerkesztő): Rovás - magyar nyelvtörténet - művelődéstörténet Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2019.

Varga Géza: Az Osservatorio Letterario 2010-es cikke az OSZK meghamisított nyelvemlék-kiállításáról

Varga Géza: Mióta és miért tekintik nyelvemléknek a rovásírásos szövegeket a finnugrászok?

Varga Géza: Veit Gailel a székely szó- és mondatjelekről

Varga Géza: Bronzkori magyar írásbeliség Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 1993.

Varga Géza: Az akadémikus tudomány átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére

Varga Géza: Honfoglalás kori veret Bugyiból a Dana ten nagyon nagy úr mondattal

Varga Géza: A székelyderzsi Dana ten mondatjel és társai

Varga Géza: Budapesti késő középkori jelvény bibliográfia

 

Varga Géza

Új hozzászólás