Mindannyian Barabást kiáltók vagyunk! – gondolatok Virágvasárnapon

Stoffán György írta 2021. 03. 28., v - 15:27 időpontban

Végigtekintve a mai világon, furcsa tömeget láthat az ember. Nyoma sincs a jeruzsálemi bevonulást ünneplőknek. Csend és üresség kíséri a szamáron bevonuló Megváltót, míg Pilátus udvarában a szabadságért kiáltoznak. Barabás szabadságáért, a bűn szabadságáért. S miért teszik ezt? Mert félnek… rettegnek, hiszen az erős, rettenthetetlen Barabás őket is megvédi, míg az ártatlan képű ácslegény, aki a szeretetről beszélt és meggyógyította az embereket, lehet, hogy csak szemfényvesztő... nem mond igazat, és az ördöggel szövetkezik… tehát, aki jó, azt kell megölni, s ami gonosz, rossz és emberellenes, de sokat ígér itt a földön, az életképes. 

Jézus pedig, baktat a szamáron… s mai világunkra átültetve a szamár maga is többet ér, mint az összes Barabást kiáltó, hiszen ez a szamár viszi az emberek közé az Üdvözítő Jézust. Hallja Ő a tömeg artikulátlan üvöltését, tudja mi vár rá, de mégis megy, mert meg akarja menteni a lelkeket.

Ma nincs ünneplés, nincsenek pálmaágak, s az emberek nem elé terítik köpenyüket, hanem önmagukat ünneplik, önmaguk tanítását ismerik el csupán, s nem tudnak más igazságot, mint a félelem igazságát, amelyből a gyűlölet, a feljelentősdi, kapzsiság, az életellenesség, a szeretetlenség fakad.

Ma már az apostolok is bezárkóznak, mert félnek a zsidóktól… pedig az Urat még nem korbácsolták meg, nem feszítették keresztre, de a mai Péterek önként tagadják meg Őt, Aki életét adta értünk, s Akiért életüket kellene adni gondolkodás és félelem nélkül…

És egyre közelebb hangzik a Barabást, Barabást kiáltás. Egyre jobban hallatszik a korbács suhogása, a szenvedés jajszava. Lassan kirajzolódik a kereszt kontúrja a Golgotán… és a katona is egyre hangosabban mondja, hogy „Ez valóban Isten fia volt!” De nem hallunk semmit a nagy zajban, a Barabást ordítozóktól. Ünnepelni nincs bátorságunk és mert elég hitünk –, bezárkózva, csukott templomok kapuin belül hirdetjük magunknak azt, amiben nem hiszünk eléggé, mert ha hinnénk, kitárnánk a templomok kapuit és hangos szóval hívnánk az embereket az egyetlen gyógyítóhoz, Jézushoz. Mernénk ünnepelni, mernénk hozsannával fogadni a szamárháton érkezőt, és megbizonyosodhatnók arról, hogy Ő gyógyítani jött. Ám, gyáván elbarikádozzuk magunkat, betegségre, halottakra hivatkozunk, mintha a hitért eddig soha, senki nem halt volna meg. Lennének-e példaképeink, ha ez így volna? A pestisjárványok után is maradt hívő és pap egyaránt, de nem voltak zárva a templomok! Engesztelésül, vagy hálából a járvány megszűnéséért pedig, közadakozásból, Szentháromság-szobrokat állítottak... 

Igen, egyedül üget a szamárháton az Úr. Kétezer év sem volt elég ahhoz, hogy higgyünk, hogy többet lássunk, mint az Apostolok a maguk korában. Nem volt elég ennyi idő arra, hogy – mint a vérfolyásos asszony –, megérintsük a ruhája szegélyét… mert az az asszony hitt. Mi nem terítjük elé a köpenyünket, nem fogadjuk Őt pálmaágakkal, de elvárjuk, hogy Ő elismerjen bennünket az Atya előtt, hogy feláldozza magát értünk, hogy meghaljon a kereszten… Végignézzük a miséket, az oltárfosztást, a nagypénteki szertartást és a feltámadási misét a neten… kényelmesen, közben beszélgetve, egy-egy falatot kóstolgatva a húsvéti sonkából, felpattintva a kedvenc dobozos sörünket…

Barabást kiáltunk mind! Félünk, gyűlölünk és azt gondolva, hogy a jó oldalon állunk, ölni tudnánk saját keresztény-keresztyén értékeinkért. 

De kérdezem: - vannak-e értékeink, keresztények-keresztyének vagyunk-e, értéket képviselünk-e félelmeikkel, s azzal a kevés hittel, amely mellett a mustármag is Mount Everest nagyságú? Mi mind Barabást kiáltunk tehát! És megmagyarázzuk, hogy voltaképpen Jézus is ezt akarta… és a Bibliát sem úgy kell érteni már, ahogyan azt kétezer évig értették.

Hagyjuk, hogy a keresztet is egyedül vonszolja fel a Golgotára, mert a TV-n, monitoron nézni biztonságosabb… És nem próbáljuk meg a Mater Dolorosa arcáról letörölni a szenvedés könnyét, hisz a monitoron keresztül azt sem lehet. Nem merjük vállalni a személyes jelenlétet, mert félünk a római katonától és a zsidóktól…

Vajon ma felhangozhatnék-e a keresztről velünk kapcsolatban, hogy „Bocsáss meg nekik Uram, nem tudják, mit cselekszenek!”? S van-e olyan közöttünk, mai keresztények, keresztyének között, akinek érdemei szerint megígérhetné a szenvedő Jézus, hogy ”Még ma velem leszel a Paradicsomban”…? Hiszen, nem vállalunk Érte semmit, de szívesen osztozunk ruháin a poroszlókkal… és a zsidóktól való rettegésünkben keresztjének hordozásában sem akarunk önként segítségére lenni, nem nyújtunk Neki kendőt, hogy véres, izzadt arcát megtörölje… Ám így, bennünk sem maradnak meg arca vonásai.

Ma már nem érezzük át az Ártatlan szenvedését, mert sok ártatlan szenvedést látunk magunk körül, s mi magunk is szenvedünk. Önmagunktól! Mert a szenvedést a hit nélküliséggel, a felületes kereszténységgel, az Isten-tagadással, az igazság és az isteni logika meghazudtolásával mi magunk idézzük elő. Nem hallunk a bűnbánat elengedhetetlenségéről, a feltétel nélküli bizalomról és ragaszkodásról Krisztushoz és az Ő tanításához… Félelemben élünk, mert nincs hitünk. A félelem viszont, gyűlölködéshez, a gyűlölködés pedig Isten országa helyett a pokolba vezet. Minden, mindennel összefügg, s ha továbbra sem ismerjük fel a gonoszság világában a hit erejét, akkor feleslegessé válnak a templomok, az imakönyvek, és a hit – olykor álságos – hangoztatása. A sivatagban ugyanis hiába ültetünk virágot…

Ünnepeljük meg végre félelem nélkül a Virágvasárnapot! Zokogjunk bűnbánattal, amikor Jézust ostorozzák, amikor ruháira sorsot vetnek, s amikor átjárja a lándzsa ártatlan, megkínzott testét. Álljunk ott a szeretett tanítvány és a szenvedő Édesanya mellett a kereszt alatt, hogy együtt örvendezhessünk a Feltámadás isteni ajándékának, és ezáltal a világ gyógyulásának. Értsük meg végre, hogy Jézus a hazugság világából is kimenekít minket, ha csak egy pillanatra is odafigyelünk Rá… meg kell hallanunk szavait, s akkor is követnünk kell, ha tövises bozóton keresztül vezet Hozzá az út. Mert ez a világ, amelyet ma magunkénak tudunk félelmeinkben, kényelmünkben, ellenségeink szintjére süllyedve, nem az Ő világa, nem a Hozzá vezető út. A megoldást és a feladatot, a szeretet parancsa mellett, Jézus tárja elénk:  

„(…) Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt, 17,20)

 

Stoffán György, Nemzeti napló!

Új hozzászólás