Tóth Margit: Lantot vettem a kezembe

Kései gyermekként csak az anyai nagyapámat ismertem. Bajszára büszke és sokat adó, töpörödött apóka volt. Baranyi Jánosnak hívták. Pajkos gyermekkoromban, egy napon, levágtam a fél bajszát. Nagyon megharagudott szegény.

- Az isten áldjon mög te löánka. Csak gyűjjön haza a mezőről a Margit, ölmondom nöki, hogy mit töttél velem.

Hogy aztán a történet, hogy végződött, mi lett a másik félbajszával, arra már nem igen emlékszem. De, ahogy beszélt, azt nem felejtem el soha, más nyelvjárással, más tájszólással. Nem a mi székelyfajtánkból való volt.  Szeged környékéről került Háromszékre kubikosként. Családot alapított Étfalva-Zoltán kicsi falujában. Saját malmában molnároskodott. A malom pontosan az Olt folyása mentén állt. Most is hallom a víz zúgását, ahogy forgatja a turbinákat. (Az átkos világban sajnos lebontották.) Korán megözvegyült. Nyakába szakadt a nagy család. Nem házasodott meg utána soha. Ahogy gyermekei felcseperedtek, elkerültek a háztól. Ő pedig az idő súlyától meghajolva  "a régi házban" éldegélt.

Gyakran mentünk anyámmal Zoltánba. Ő vigyázott öreg nagyapámra. Olyankor  anyám keze alatt égett a munka. Rendbe tette nagyapámat. Kitakarította a házat. Roggyant volt a ház is, öreg volt apó is. A házban mindig félhomály volt. Ült a kicsi ablaka mellett. Szemén szemüveg füléhez kötve. Olvasott-olvasott, Nyírő József: Uz Bencéjét. Sok Nyírő könyve volt. Az ódon, régi házban a könyvek voltak egyedüli társai.

Lámpájában a kacskaringós lámpabél lassacskán koptatta önmagát.

S a lámpacső?

Hát az olyan volt, mint valami füsttünemény. Érezni lehetett a gáz szagát. Színte sajnáltam, mikor anyám tisztára pucolta üvegét. Olyankor ragyogott, mint a nap.

És a lángja?

Sercegve, hol sápadtan, hol erősebben lobogott, felülmúlva minden gyermeki képzeletemet. Kályhájában, azaz a fűttőben (valamikor nagyon régen önthették, hajlított, karcsú, díszes lábakkal), sosem hallottam a tűz pattogását. De annál jobban nyomot hagyott bennem a vizes  fűzfa sistergése amitől nem a meleg, hanem a szemetcsípő füst szállt fel, megtöltve a kis szobát. Egy idő után apám engedelmével nálunk kapott helyet. Az volt egyetlen kívánsága, hogy éltében mégegyszer Tiszából fogott halat és szegedi halászlevet ehessen, majd kiülhessen a Ferihegyi reptérre. Pesten lakó legkisebb lányának és anyámnak sok - sok közbenjárásával kívánsága teljesült. Kilencvenhat éves korában halt meg. Sírhantja a pestlőrinci temetőben. Azóta, ki tudja mit tett vele az idő?

Ahogy nőttem- növekedtem, közelebb kerültem anyám bensőséges világába. Imakönyvén kívül más könyvet nem emlékszem, hogy vett volna kezében. (De, öregkora utolsó éveiben annál többet.) Könyv nélkül, fejből nagyon sok verset tudott és tanított meg nekem is. "Vörösmarty Mihály: A szegényasszony könyve", -"Arany János: Rab gólya,  A honvéd özvegye, A fülemüle" és folytathatnám a sort tovább, tovább. Második vagy harmadik osztályos lehettem. Gidófalváról, anyámmal az utat gyalog tettük meg Szentgyörgyig. Pontosan az Olt mentén. Mire utunk végére értünk már én is fejből tudtam Arany János: Fülemüléjét.

Olyan méltósággal és egyszerűen hangzottak szájából a szavak, amilyen egyszerű volt éltében. Ha pedig dalra nyította ajkát: "...Gyönge violának/ Letörött az ága/ Az én bánatomnak/ Nincs vigasztalása"...Hangja felfele ívelt, tisztán, csengőn akárcsak a csalogányak.

Ezek a képek, élmények mocorogtak bennem utravalóként. S ahogy felnőtté váltam, lantot vettem a kezembe. Azóta is pengetem tanítványaim, majd négy csodálatos unokám örömére.