Az ozorai csata

Cabe Ferrant küldte be 2018. 10. 06., szo - 16:52 időpontban

1848. szeptember elején Josip Jellasics mintegy harmincötezer fős hadseregével átkelt a Dráván, hogy „rendet csináljon” és helyükre tegye a „lázongó” magyarokat, akik nem átallottak a fenséges Habsburg császár ellen pártot ütni.

Pákozdnál aztán gyorsan elmagyarázták neki a magyar honvédek, hogy kissé nehezményezik az eljárását és ennek eredményeként Petőfi Sándor joggal írhatta:

„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába'”

A horvát bánnak olyan sürgős volt a távozás, hogy elmulasztotta értesíteni azt a kilencezer fős hadtestet, mely seregének tartalékaként szeptember 21-én lépett magyar földre és az előzetes tervek szerint Székesfehérvárnál kellett volna egyesülniük a bán csapataival. Franz Karl von Roth vezérőrnagy csak október 4-én tudta meg, hogy őt bizony alaposan benne hagyták a csávában. A Székesfehérváron hátrahagyott helyőrséget fogságba ejtették, a horvát bánnak meg nagyon sürgősen akadt dolga másfelé.

Ha Jellasics jóval nagyobb seregét képesek voltak a magyarok megfutamítani, akkor számára nem sok babér teremhet ezen a környéken.

Meg is kezdte a nem annyira hősies, de roppant ésszerű visszavonulást, csakhogy…

Csakhogy seregének hátában már kitört a népfelkelés. És a népfelkelők nem lazsáltak. Elfogták az utánpótlását szállító szekérkaravánt, lefegyverezték a Pécsen hátrahagyott helyőrségét. Hogy Roth szempontjából még csapnivalóbb legyen a helyzet, elővédje október 4-én vereséget szenvedett és megadta magát a Perczel Mór honvéd ezredes és Görgey Artúr honvéd őrnagy vezette magyar erőknek.

Ekkor egy újabb forduló következett, hogy valahogy kikeveredjenek a csávából. Kálozdnak indultak, de itt meg néhány elszánt helyi lakos felszedte a hidat, ráadásul a túlpartról tüzet is nyitottak a horvátokra. Feltartani ugyan ezzel nem tudták a horvát sereget - azok másnap bevonultak Kálozdra -, de a zűrzavart sikerült fokozniuk.

Perczel közeledett a csapataival, von Roth nemigen tehetett mást, mint visszafordult az eredeti útvonalán. Október hatodikára értek el Ozoráig, de itt a Sió hídját felégetve találták, ráadásul a túlparton Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy vezetésével összegyűlt nemzetőrök és népfelkelők várták őket, szívesen. Puskatűzzel. Von Roth tudta, hogy Perczelék a sarkában vannak, égett a föld a talpa alatt. Tárgyalni próbált Csapóval a szabad elvonulásról, de a nemzetőrök nem alkudtak.

A horvátok nem tudták, hogy valójában túlerőben vannak és egy elszánt rohammal elsöpörhetnék a magyarokat. Bedőltek az egyszerű cselnek, hogy Csapó nagy csinnadrattával ide-oda vonultatta a csapatait, gondosan ügyelve arra, hogy a horvátok ne mérhessék fel a valódi erejüket. A már egyébként is hitevesztett és megzavarodott császári sereg meg sem kísérelte az átkelést. Inkább letáboroztak éjszakára a Sió partján.

Október 7-én reggelre aztán megérkeztek Perczel és Görgey. A nemzetőrök bekerítették a császáriakat. Az ozorai csata véget ért. A szabadságért harcba indult magyar nemzet hadai fényes győzelmet arattak, inkább fortéllyal, mint erővel, de ez cseppet sem kisebbíti érdemeiket. Már csak azért sem, mert az Ozoránál ejtették a legtöbb hadifoglyot az egész szabadságharc történetében. Persze ennyi fogollyal nehéz lett volna mit kezdeni, a fegyverletétel után - vezetőik kivételével - a határig kísérték s miután megfogadtatták velük, hogy a magyar nemzet ellen többé nem támadnak, szélnek eresztették őket. A tiszteket, a kardjuktól megfosztott Roth és Philippovics tábornokokkal egyetemben Pestre szállították.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány Perczel Mórt tábornokká nevezte ki és a magyar képviselőház nyilatkozatban mondott neki köszönetet. Perczel javaslatára, Csapó Vilmost, akit gyors helyzetfelismerése és nemzetőreinek, népfelkelőinek bátorsága segített a diadal kivívásában, ezredessé léptették elő.

Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Sulinet.hu.
Kép: Részlet J. Rauh litográfiájából (csak illusztráció!)

Új hozzászólás