Szigligeti keservem

Turi Török Tibor küldte be 2019. 05. 13., h - 16:46 időpontban

 

Hú, de mérges vagyok! A szigligeti Végvári vitéz mellszobrom sisakjáról letörték a csúcsdíszt. Végre aztán elkészült a pótlás.

A meredek lépcsőket apasztva igyekszem fölfelé. Kezemben ragasztóval veszem célba a magasban őrködő marconát. Már messziről farkasszemmel illet a félévnyi késedelem miatt. Most önelégülten, és dicsszomjjal adom tudtára e kőfejűnek:

– Mi késik, nem múlik, öreg harcos! Nem hitványul el a magyar, mint látni vélitek onnan a magasból, valahol az öregtorony, a tátikai, rezi és hegyesdi erősség felett; de még a Badacsonytól is jó messzi-messzi, a leheletnyi felhőktől miriádnyi léptékekre – csapok át, kvázi lírába.

Körbeveszik a turisták, néha-néha felém les. Rejti magát. Végre az emberkaréjhoz fújtatok, s látom, hogy üdén virágzó harmincas csaj törölni látszik művem vigyázó szemeit.

– Nem hittem, hogy ennyire vársz, áhítsz, óh, jó Magyar Bálintom! – Már magam is zsebkendőért katatok, mikor meglátom vérben úszó látószerveit.

– Szomjaddal csak vitézséged vetekedett, vitéz kapitány uram! Fenekére néztél billikomodnak számtalanul, de hogy évszázadok óta is a másnapot, a macskajajt szenvedéd?!

Közelebb lépek, és látom két korállpiros bogyót illesztett szemüregébe sminkelő arája, a félévezrednyit elvétő, majdnem várúrnő…

A nevető és rosszalló közönség, spontán bíráink lettek.

– Tudja, drága, én is hoztam ám neki valamit! – a díszt széles mozdulattal beragasztózom, és helyére illesztem. A sisak égre törőbb, gazdája fenségesebb!

Csend. Tátott szájjal bámul a „dizájner”. Senki nem érti a semmit. Az még helyénvaló, hogy a tiszafa termése a szobor szemeibe kívánkozik, de hol van itt olyan cserje, bokor, melynek antikolt, aranybevonatú sisakcsúcs a termése?! – Választ remél e lehetetlenség. Díszítőhajlamaink egyidejűségének tudhatóan talány lesz avatottságom. Többek műbalhét gyanítanak.

Odafent előbújnak a helyreállított várfalak, és a lombkoronákra felkapaszkodva leskelnek az újraszülető bástyák. Megújulva délcegen kelletik magukat Hegymagasnak, Edericsnek és a karéjba ölelő Balatonnak.

– Fölragasztja, mert az előző letörött?

– Igen, ha illik a vadonatúj pupillákhoz. – Nevetés, majd zavartan a „segédszobrász”:

– Úgy is leverik majd újból!

– Addig talán békén hagyják, míg e piros lében úszó, bagzó macskaszemek aláhullanak üregükből!

– Jó viccei vannak!

– Elbújnak az ön eredetisége mellett…

Idősebb ember hátulról:

– Nagy szerencséje a művész úrnak, hogy nem dinnyeföld közepén vagyunk! – Nevetés.

A hölgy:

– Igen, akkor azzal dobálnák meg, és nem csak a bütyök törött volna le a fejéről!

– Dehogy, hölgyem! Ahogy elnézem önt, akkor dinnyékkel próbálkozott volna – replikázott pártfogóm.

 

Feljebb a vár felé félúton finom kéknyelűt mértek. Ittunk az ijedtségre.

– Jó vitéz uram, ideáig süllyedt a világ? – tettem fel a szót.

– Ne bánkódj, kővéső májszterom! A török alatt sem volt jobb, csak akkor a pogányok a déli partig merészlettek. Mi innét sajkákkal átevezvén Fonyódnak, kioktattuk a szittya móresről őkelméket!

Meg kell adni szép sisakot fabrikátá’ nékem! Csak majd bánatomra leverik az újat is!

– Kettőt hoztam! Lefelé menet, lehet már ezen lesz a sor… – s elővettem bizonyságul.

Gyöngyöző italom, import talpaspohárban nagyot koccant a várúr budai, ötvösremekmű kupájával.

– Isten, Isten! – mondtam.

– Isten, Isten! Tudod, fiam, alkalmasint szobrot is hozzál néhányat, mert alig fertály éve dárdára hajazó vasakkal feszegették azóta is fájó oldalamat, pedig a hitetlenektől kaptam ütést, szúrást eleget Réhelynél és a túlparton Bolondvár alatt, de ennyire egyike sem fájt, hasogatott, mint ez mostani…

 

                                                                                                                        Turi Török Tibor

Új hozzászólás