Rebeka

Turi Török Tibor küldte be 2019. 07. 22., h - 21:29 időpontban

 

Másfél évtizednyi gondtalan diákélet után farkasszemet néztem a rám leskedő felnőtt korszakkal. Igyekeztem hozzákomolyodni. Mintát, példaképet kerestem, hozzávaló receptet kutattam.

Már nem szárnyalhattam. A családi fészekre apajelmezbe öltöztetett hímgólyaként ereszkedtem. Színre léptem abban a melodrámában, hol főszerepet reméltem, de kappanhangom miatt csak komornyik lehettem. A még nem tudom hány felvonásos darab első jelenete a Somogy megyei Szőcsénypusztán kezdődött.

Itt erdőgazdasági szakiskola működött, Véssey gróf kúriánál nagyobb, kastélynál kisebb barokk épületegyüttesében.

A főiskolai évek után néhánnyal, az igazi megmérettetés előtt még sokkal, kollégiumi nevelő- és óraadó tanár lettem. Nem létező naplóm önfeledten mosolygó lapjai nevetnek most rám, remélem, olvasóim sem vetik meg az alanti sorokat.

Nős voltam két gyerekkel. Szolgálati lakást kaptunk a kastélyparkban, melyet kölcsönökből be is rendeztünk. A pedagógusélet tetszett – minden gömbölyű volt. De térjek a tárgyra.

Kicsit, úgymond, filozóf módon indítottam, holott jópofa történetet van szándékomban elmesélni.

 

A házunk udvarán disznóól, melyet fehérre meszelt deszkákból épített korábbi gazdája. Megörököltük, birtokába kerültünk, mint sok minden másnak: hatalmas dió-, szelídgesztenye- és vértölgy-fáknak, puszpángbokroknak, és a szemközti volt grófi magtár falára festett napórának is.

Szóval „gazdag” lettem, miáltal egyre üresebbnek véltem a „sertéshajlékot”.

Kapóra jött, mikor a faluban árván maradt kecskének gazdát kerestek. Megkaptam, elhoztam, Rebekának, Rebusnak kereszteltük. Szegényt kiskorában alacsony ketrecben tartották, melyben ahogy nőtt, lehetetlen volt felállnia. A hónapokig térden álló jószág lábhajlatán nem is nőtt ki a szőr még évek múltán sem. Élettere az ólban és a hozzáépített karámban számottevően megnövekedett. Rovására írandó, hogy egy idő után ezt is kevesellte. A kerítésen átugorva nem átallotta megdézsmálni konyhakertünket. A benne nem csak öntözőkannával, de szemünkkel is hizlalt zöldségek a mihaszna áldozatává lettek. Mikor bottal a kezemben a magtár körül kergettem, nem csak kollégáim, de balszerencsémre a diákok is kórusban nevettek. Bár ők respektáltak annyira, hogy mikor feléjük néztem, a kezüket szájuk elé téve, a földön keresték azt, amit el sem vesztettek…

Rebeka ezt csupán kalandvágyból tette, mert bőven volt elesége. A kollégiumi konyháról sok foga alávalónak örvendhetett. Míg ő testben gyarapodott, én a tekintély dolgában egyre fogyatkoztam. Igaz a futás egészséges, de nem ilyen áron.

Milyen áron? Most leírom, hogy szárba oly nehezen szökkenő egzisztenciámnak milyen élesre fent kaszása volt. A gyenge idegzetűek most jól fontolják meg a folytatást, kik nyugtatóval élnek, azoktól bocsánatot kérek, hogy raboltam idejüket.

Rebeka, mint a nevéből is kitűnik, a gyengébb nemhez tartozott. Tavaszodván egyre nyugtalanabb lett, sokat mekegett, és rövid farkát úgy pörgette, hogy már nem lett volna meglepetés, ha fejünk felett elrepül a bakkecskékhez. Sorsát átéreztük, és elibe mentünk a dolognak. Két diákkal elvitettem a szomszédos faluba, Somogyzsitfára a fiúkecskéhez. Tanulószobai foglalkozásról küldtem el az ifjakat, kiknek csak erős nógatásra volt hajlandó elindulni. Ezért salátát spárgára kötve, bot segítségével az orra elé lógattak.

Elindultak, de nem sok eredménnyel. Nem „állt meg” a másiknak, egyszóval szűzi mivoltát nem adta fel. Néhány nap után újból felkerekedtek, úgy, hogy kopott, szakadt Adidas melegítőt húztak pipaszár lábaira, melynek zipzárját a hátán nehezen, de összehúzták. Ez történt a kecske nem kis bánatára, a tanulószobáról lógók és a két falu annál nagyobb örömére.

Már vagy ötödszörre indultak neki a dolognak, mikor több tanú beszámolója szerint a Marcali és Balatonszentgyörgy viszonylatában közlekedő busznak is megálljt parancsoltak. Az utasok hahotáztak, a sofőr is megbánta, hogy nem élt az idő előtti nyugdíjazással.

Már vagy tucatszorra próbálkoztak, de hol a fiú, hol a lány hibájából nem számíthattunk gidaáldásra.

Forró tavaszvégi délutánon újra befutott a csüggedt triumvirátus. Büki, az állandó kísérő, benyitott a tanterembe, és mondta:

– Tanár úr! Szeretnék közölni valamit, bizalmasan, úgy, hogy a többiek ne hallják!

– Nincs titkunk senki előtt, Büki fiam. Ki vele!

– De hát… – szabódott.

– Csak rajta, fiam!

– Hát jó. A zsitvai paraszt azt üzente a tanár úrnak, hogy jobb lenne, ha maga b… meg a kecskéjét, mert az ő bakja, mióta odajárunk, három kilót fogyott. A továbbiakban jó lesz, ha a környéket is kerüljük. Hát… igen, ezt mondta!

E közlendő erősen túlszárnyalta az osztály „tetszésküszöbét”. A nyitány szubrettje az ablak üvegei közé szorult döglégy volt. Kisvártatva a röhögés orkánja söpört végig a termen annyira, hogy a kivágódó ablakszárnyak további életet szavaztak a rovarnak. Jómagam sóbálványként, majd szerepét nem lelő ifjú pedagógusként a csüggedés, a bosszankodás, avagy nevetés között választhattam.

A bőség e zavarában, az utóbbi mellé álltam.

Negyven éve történt, de azóta is, ha felidézem a múlt ezen kis „szösszenetét”, inkább a sors kedveskedésének fogom fel, annak ellenére, hogy a diákok darab ideig mekegtek a hátam mögött. Ezzel nem tudtam mit kezdeni, bölcsen, kollégám tanácsára eleresztettem a fülem mögött. Megunták, abbahagyták.

Sajnos, azóta nem mekegnek utánam, pedig milyen jó is lenne visszakéredzkedni a múltba, annyi belátással és tapasztalattal, mellyel időközben megajándékozott az élet. Igen, a jón is érdemes javítani.

Évek után elkerültem az iskolától, a kecskét szomszédomnak ajándékoztam, azzal, hogy a szőrét idővel nekem adja. A vártnál hamarabb megkaptam a kikészített bőrt, és a lelkifurdalást is, hogy míg életét az első gazdája mostohává tette, én röviddé.

 

Midőn mindezt leírom, retúrjegyet váltok az élet vonatára. Utóbb el is látogattam Szőcsénybe, és tapasztaltam, hogy minden a régi, csak a szereplők javát már ellopta az idő, mozdonyuk nem fordulhat vissza, füstje nem terítheti be a kastély timpanonját díszítő címert, és nem ülheti meg a park törzsökös fáit, bokrait.

 

Tollam még nem fogyott ki, van bőven papírom, mi több, kedvem is ahhoz, hogy három bájos történettel folytassam.

 

1978 forró augusztus havának reggelén, az ötéves Noémi és húga, Fruzsina, kézen fogva álltak házunk nyitott ajtajánál pizsamában, még álomtól gyűrötten és kócosan.

– Anyu, Apu, gyertek gyorsan! Géza milyen csöndesen kapaszkodik a fán! – kiabálta a nagyobbik.

– Nézzétek, lóg, mint egy tábla szalonna! – egészítette ki a kisebbik.

Kirohantam, és földbe, pontosabban a járólapba gyökerezett a lábam. A ház előtti barackfán függött macskánk, nyakában zsineggel, az erdő felől érkező szellőtől ringatván. Szegényt előző este a lányok kutyamód sétáltatták. Rövidke ruhadarabokat egymás után kötözve improvizálták a pórázt, amit éjszakára rajta felejtettek. Kedvenc helye volt a sárgabarackfa, amelyről önszántából már nem jöhetett le. Játék közben az ágak megakaszthatták a zsinór szabad végét, a másikon – balszerencséjére – pedig ő tartózkodott…

Nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Cicánk már megmerevedett kis testét ollóval kiszabadítottam a gyilkos hurokból, majd eltemettük a végzetét eredendően okozó magtár tövében.

Géza a gabonatároló nemzetségéből eredeztette őseit. Anyja, mikor áldott állapotának örvendett Géza macskával és testvéreivel, mérgezett egeret evett. Évente több alkalommal, vegyszerrel irtották a rágcsálókat. A szomszédok elmondása szerint az anya meghülyült, de kölykei még inkább. Géza ebben élen járt. Furcsa volt a járása. Ment, mintha oldalról szelet kapott volna, „és jött, mint Bürhönye”, a falu korhelye, kocsmazáráskor. Dolgai ritkán álltak logikai kapcsolatban. Nem mondok nagyot azzal, hogy Voltaire ok és okozat filozófiai ideái nem testesültek meg lényében. Sokat nevettünk törpe szfinxünkön.

Noémi sommás helyzetjelentése: „Milyen csendesen kapaszkodik Géza” egy tőről fakadhatott azzal, mikor meglátta élete első vizsláját, és cincogi hangon a tudományos lexikonok számára is hasznavehetően körülírta:

– Bőrből van és mozog!

Vidéken éltünk, de még szellemben, lélekben pestiek voltunk. Következésképpen szalonnával sem rendelkeztünk. Honnét vette Fruzsi a hasonlatot? Az eltelt közel negyven év sem adott választ, ellenben gyanús, hogy vegetáriánus. Talán kegyeletből?

Hogy ne tehessem le a tollat, született Marci fiam is. Sok huncutságot művelt. Éveinek száma meghazudtolta észjárását. A lényegi dolgok mellett a nüanszokhoz is volt érzéke.

Jelesül: görögdinnyét evett. Mondtam neki, hogy a magot ki kell köpni, mert megbetegedhet. Megértette annyira, hogy azon év októberében a kobaktököket leszedve (melyek a kert fáira futottak fel), a következő kérdéssel lepett meg.

– Apu, ki köpte bele a magokat?

Hirtelen nem értettem, de ahogy kicsiny mancsaival átölelte és rázta, csörgette, világossá lett, hogy sokra viszi az életben, remélhetően nem csak a tökök terén…

Noémi sem maradt el a világ dolgainak rendbetételében.

Berzsenyi Dániel niklai kúriájától nem messze patakparti nyárfákat vágtak ki a tanulók. Alkalmanként szakoktatót helyettesítve mennem kellett nekem is. Öreg Prága teherautó magas ülésére ültettem a kislányt. A sofőrrel elől mi hárman, hátul a platón a diákokkal indultunk el a kora reggeli órákban. Megérkezvén igen szép táj fogadott minket. Lankák és a folyás mentén szemet gyönyörködtető rét hívogatott. A fiúk munkához láttak, mi elindultunk gombát szedni. A sok-sok májusi pereszke boszorkánykörökben termett.

A hatalmas síkon szinte megszűnt távolságérzékünk. Kis társam olyan messzire merészkedett, hogy csak apró pontnak látszott. Kosarában jelentékeny mennyiségű gombával megérkezvén elmondta; „igazából nem féltem, de jó lenne, ha nem csak a parti fákat, de a többit is kivágnátok, mert akkor nem fújna ez a csúnya szél”.

Jól belegondolva igaza is van, mert a megrázott fa körül is örvénylik a levegő. Sajnos, amelyeket ilyenformán békén hagytunk, azokkal a láncfűrésznek gyűlt meg a baja.

 

                                                                                                  Turi Török Tibor

 

Új hozzászólás