Ország a pusztán

HungaryFirst küldte be 2019. 09. 25., sze - 07:47 időpontban

A történet talán akkor kezdődött, amikor a mai Mongólia füves pusztáin az i.e.III-II. évezredben lassan kiemelkedett egy "hu" (hunüj) összefoglaló néven ismert nép (vagy népcsoport) a térség változatos bronzkori kultúrái közül. Erről a folyamatról természetesen eléggé keveset tudunk, mert a kelet-ázsiai szeszélyes vízjárású folyók megzabolázására vállalkozó korai kínaiak területfoglalása, letelepedése és az írásbeliség kialakulása ebben az időszakban még nem ment végbe, vagy épp ekkoriban történt. A hunok feljegyzései pedig történetük első időszakából nem maradtak fenn. (Konfuciusz (i.e.551-479) szerint az i.e.2852-ben trónralépő "mesebeli" Fu-hszi császár alkalmazta először az írásjegyeket az addig használatos csomóírás helyett, de a "mesebeli" korokra vonatkozó időpontoknak a kínai történetírásban az idő tényleges múlásához valójában nem sok közük van és inkább szimbolikus tartalommal bírnak.)

"Tudósítók" híján a nagy pusztaság bronzkori kultúráiról a tárgyi elemeken kívül ezért elsősorban annyi ismeretes, hogy ezek a kultúrák nem egymást követték, hanem azonos időben, együtt léteztek és változatosságban bővelkedő emlékeket hagytak maguk után. Az is nagy bizonyossággal sejthető, hogy a "hu" népcsoportnak már részét alkották a korai hunok is, akik aztán lassan vezető szerephez jutottak a végtelen belső-ázsiai pusztaságokon.

A legendák későbbi feljegyzéseiből az is világos, hogy a "Sárga császár" már az i.e.2600 körüli években nagy hadat vezetett az "erdőntúli" pusztaságokba a "hu" nép ellen, de a kínai folklórban mindmáig fennmaradt az az emlék is, hogy a síkságok "feketefejű" (kínai) lakói akkoriban sokat szenvedtek az erdővel borított északi hegyekben élő, más eredetű "zsun" és "di" nép, a "rőthajú ördögök" támadásaitól.

Közben persze a kialakulóban lévő kínai birodalom meghatározó erői is küzdelmet folytattak egymással a legfőbb hatalomért. A "hun" (hiungnu, hsziung-nu, xiong-nu) nép születése kapcsán az általános kínai vélekedés szerint központi szerepe van annak a "mondák korszakába" tartozó eseménynek, amikor a Hszia dinasztiát felváltotta az ókor kínai hatalmát tényszerűen megalapozó Sang, vagy Jin dinasztia (i.e.1764). Ekkor a legenda szerint az utolsó Hszia császár, Kie Kuéi (i.e.1818-1766) fia, Sun Vej (Chungvi, Xunyu) a Hszia uralkodókat támogató nagy kínai népcsoportokkal a Sang uralom elől menekülve északra távozott, majd a Góbi peremén pásztorkodó türk eredetű "hjánun", hunüj és más népekkel azonos területen telepedett le (Xiahou-shi - Hszia leszármazottai). A közös élet idővel a pusztai népek keveredéséhez vezetett és miután további szibériai törzsek is csatlakoztak az új etnikumhoz, létrejött a Belső-Ázsiát lassan, de biztosan hatalmába kerítő hun nép. Mivel azonban a korai kínai történetírók nem "láthatták" az erdővel borított hegységeken túl pásztorkodó hunokat, hosszú ideig nem is említették őket.

A hunok születését kísérő legendát illetően kétségtelen tény, hogy ebből az időszakból többnyire olyan sírok kerültek elő a Góbi területén, amelyekben az europid és a kínai embertípusok keveredése figyelhető meg. Szintén ezt a legendát erősíti, hogy történetük során a sértett hun urak, vagy nemzetségek gyakran kerestek menedéket a kínaiaknál, de a császári önkény, vagy más fenyegetés elől menekülő kínaiak is látszólag túl könnyen találták meg helyüket a hunok között.

Az is tény, hogy a Csou dinasztia (i.e.1122-781, "félig történeti kor") idején íródott "Énekes könyv" egyik versében a kínai költő megörökítette a hunok betörését a formálódó birodalom területére. (i.e.822). Ezt követően a hunokról már több említés történt, de míg a költők az "égen járó, büszke" jelzőkkel látták el őket, az egyszerű prózában a "gonosz szolgák" (xiong-nu) szerepébe kényszerültek.

Akárhogy is történt, amikor a Góbi vidéke az i.e.I. évezred első felében uralkodó szárazságot követően az i.e.IV-III. század fordulóján végre ismét bőséggel lakhatóvá vált, a nemzetségi alapon szerveződött, de még ugyancsak széttagolt hun hatalom már biztonsággal uralta a kivirágzó pusztaságot és sikerrel kényszerítette rá akaratát a környező népekre.

A nomád államokat az általánosan elfogadott nézet szerint többnyire törzsi szövetségeknek, vagy a hadi fegyelemnek alávetett hordáknak tekintjük. A hunok esetében azonban egyik megközelítés sem igaz. A hunok egyedi társadalmat alkottak, amely származás alapján elkülönülő nemzetségekből állt, ez megkülönbözteti őket a törzsi szövetségektől. Belső, nemzetségi alapon nyugvó szervezeti struktúrával rendelkeztek, ez pedig nem engedi, hogy hordaként kezeljük őket.

A hun állam élén a "sánjuj" (sanjü, chanyu) állt, ami fordításban nagyjából "hatalmast", "a világot kitágítót" jelent. Maga a megnevezés arra utal, hogy eredetileg nem valamiféle "kánról" volt szó, aki az alattvalók fölött, vagy ellenében uralkodott, hanem az "elsőről" a 24 nemzetségfő között. A sánjuj hatalmát tisztelték a nemzetségek, de ez a hatalom nem volt abszolút. A sánjuj jogosítványait korlátozta a nemzetségi arisztokrácia - a nemzetségfők, akiknek mindegyike saját kísérettel rendelkezett, 2-10 ezer lovassal. A sánjuj eleinte választott személy volt, ... és később ennek a választásnak az emléke a trónra emelés ("felszentelés") szokásában maradt fenn, de néhány, bár ritka alkalommal a választás is újra megtörtént (pl. i.e.102-ben, amikor "a kisgyermek utód helyett a hunok fiatalabb nagybátyját tették sánjujjá..."; és hasonló esetek voltak i.e.85-ben, illetve 60-ban is, amikor a főurak gyűlését összehívták, hogy új sánjujt válasszanak maguknak.

A sánjujt csaknem mindenkor a nemzetségek szövetségének élén álló Tuge (Hilien-te, Luan-te, Zhuge) nemzetség adta. A hun nemzetségek közül... a hun birodalom létrejötte idején további három kiemelkedő nemzetséget ismerünk, amelyek: a Hujan, a Lan és a Szujbu. A "hujan" türk kifejezés, ami azt jelenti: "nyúl", a "szujbu" szintén türk szó: "vidék", a "lan" kínai szó és "orchideát" jelent, ami a kínaiak nemzeti virága volt az ókorban. Ezekben az elnevezésekben megtalálhatjuk a hunok eredetének nyomait: Sun Vejtől ered a Lan, míg a Hujan és Szujbu a régi hu nép leszármazottait takarja.

Rangjában ezekhez a nemzetségekhez csatlakozott a Po és Csiao (Qiao) nemzetség is.

A nemzetségi társadalom szerkezete meglehetősen bonyolult volt. Az talán még nem is meglepő, hogy a hatalom magasabb szintjén a házasságkötések rendjét szigorúan előírták és a sánjuj a dinasztikus érdekek által indokolt házasságok kivételével csak a kiemelkedő nemzetségek tagjai közül választhatott feleséget magának. Az azonban már ugyancsak különös, hogy például az "állami bírót" mindig a Szujbu (Xupo) nemzetség adta. A sánjuj alatt elhelyezkedő "regionális" uralkodók közül a Hujan (Kuyan) nemzetség jelölte a "napvadász-knyázt", a Lan nemzetség a "danghu-knyázt", a Po nemzetség a "dzsuki-knyázt" (juqu), a Csiao nemzetség pedig a "duhou-knyázt".

Ezt a többszörös "egyensúlyi" garanciákat tartalmazó, "bal-jobb" (kelet-nyugati) szimmetriára épülő hatalmi rendszert egészítette ki az "első miniszterként" dolgozó "gudu-hou", illetve a hadsereg hierarchiáját bizosító tízes alapú felosztás (10 fő - shi-zhang, 100 fő - bai-zhang, 1.000 fő - csian-zhang), amelyet később a mongolok is elsöprő sikerrel alkalmaztak. Az államszervezetben elfoglalt helyüktől függetlenül egyébként a nemzetségfők jelentős önállóságot élveztek és ténylegesen korlátozhatták az uralkodó rendelkezéseit, az esetleges szeparációs törekvéseket azonban a közösség több-kevesebb sikerrel mindig megkísérelte elfojtani.

A nevek és fennmaradt kifejezések alapján világosnak látszik, hogy a többgyökerű hunok egy része eleinte még egyfajta szkíta (szaka) típusú iráni nyelvet is beszélt, de később az altáji nyelvek (mongol, türk, tunguz) csoportjába tartozó török típusú nyelv vált uralkodóvá közöttük. Bár az írásukat tartalmazó tárgyak nagyrészt elvesztek, vagy megsemmisültek, az egykorú források és a fennmaradt töredékek alapján valószínűsíthető, hogy valamiféle rovásírást is használtak, amely egyes vélemények szerint erősen hasonlított a székely-magyar rovásírásra. Bizonyos ugyanakkor, hogy a hunok ismerték a kínai nyelvet és alkalomadtán a kínai írásjegyeket is használták.

Az erős kínai hatás a hun tárgyi kultúrában is felismerhető. Különösen a mindennapi életben használatos egyszerű tárgyaik kötődnek a kínaiakhoz, a temetkezési helyeken talált, művészi igénnyel megmunkált emlékek azonban erős szkíta befolyásról árulkodnak. Ez a körülmény a hunok által ismert szkíta nyelvhez hasonlóan első látásra meglehetősen zavarbaejtőnek tűnik, mert úgy tudjuk, hogy a hun etnikumnak származása szerint semmi azonosítható köze nincs a szkítákhoz. Miután azonban az ázsiai pusztákon pásztorkodó korai népeket a velük egyidőben létező és közülük kiemelkedő szkíták művészete bizonyára ugyanúgy lenyűgözte, mint a szkíta emlékek mai látogatóit, talán nem véletlen, hogy a büszke és messzire tekintő későbbi hunok szívesen vállalták a korábbi szkíta kulturális hagyományok őrzőjének szerepét.

Vallásukat tekintve a hunok (és az őket követő korai türk népek) egyfajta "sámánisztikus" hitet, a "tengrianizmust" követték, amelyben a hatalmas "Örök Kék Ég" (Kök Tengri, Tengri Han) istenség tisztelete központi jelentőséget viselt. Ezt az istenséget további tizenhét fontosabb istenség vette körül és ők uralták a világ minden részét a földtől és a víztől (Jer-Szub) a legmagasabb hegycsúcsokig. Tengri után a "látható világ úrnője", az említett "föld-víz" istenség volt a második legfontosabb, akit a hunok valóságos, gyönyörű asszonyként jelenítettek meg, és a "Nap" (Kojas), az "erő" (Umaj), a "föld alatti világ" (Erlik) istenségekhez hasonló, megkülönböztetett tisztelettel vettek körül.

Bármennyire is tisztelték azonban otthonaik "nagyasszonyát" és társait, az "anyagban" lakozó istenek mégse értek föl soha az égben (nem a valóságos égben, hanem még azon is túl!) lakozó láthatatlan, de mindenütt jenlévő "lélek", Tengri trónusához, mert Tengri volt az, aki formát és értelmet adott a világnak, aki minden létezőnek - így az embernek is - születésekor átadta lényegének egy apró szeletét, hogy aztán az általa megszabott időben visszavegye és újra magába olvassza azt.

A hunok hitüket a napi vallási gyakorlaton túlmenően az év első hónapjában és tavasszal (májusban) megtartott nagy összejövetelekhez kötötték, amikor a sánjuj szállásán, a "Sárkány-városban" (Long Cseng) minden nemzetség megjelent, áldozatot - bizonyos helyzetekben emberáldozatot - mutatott be "őseinek, az égnek, a földnek, a lelkeknek", aztán tisztelettel hódolt a világegyetemet megtestesítő istenségek előtt.

Mivel a sánjujt maguk közül valónak, de az istenségekhez tartozónak gondolták ("az Égtől és Földtől Született, a Naptól és a Holdtól Megszentelt", "Chenli gydu shanyuy - A végtelen ég fia"), feljegyzések szólnak arról, hogy a sánjuj halála után az elhunytat nem csak gazdag tágyi kíséretben részesítették, hanem esetenként az isteneket megillető módon előkelőket, feleségeket és szolgák hadát küldték utána örök útitársként a túlvilágra.

 

Felhasznált irodalom:

Arany János, 1863: Buda halála, Összes költeményei, 1978 (Szépirodalmi, Budapest)

Безертинов, Р., 2000: Тенгрианство - Религия тюрков и монголов (Tengrianizmus - A türkök és mongolok hitvilága) (Naberezhnye Chelny, Moscow, www.turkicworld.org)

Гумилёв, Лев Н., 1960: Хунну, Срединная Азия в древние времена (A hun birodalom, Középső-Ázsia a korai időkben) (AN USSR, Moscow, gumilevica.kulichki.net)

Гумилёв, Лев Н., 1960: Таласская битва 36 г. до н.э, (A Talasz menti ütközet, i.e.36) //Исследоание по истории культуры народов Востока: Сборник в честь академика И.А. (Орбели, Moscow)

Гумилёв, Лев Н., 1967: Древние тюрки (Korai türkök ) (AN USSR, Nauka, Moscow, gumilevica.kulichki.net)

Гумилёв, Лев Н., 1974: Хунны в Китае: Три века войны Китая со степными народами (A hunok Kínában: Kína három évszázados háborúi a sztyepp népeivel) (Nauka, Moscow)

Гумилёв, Лев Н., 1989: Хунны в Азии и в Европе (Hunok Ázsiában és Európában) //Вопросы истории, Moscow

Halász Zoltán, 1966: Romvárosok a sivatagban (Móra, Budapest)

Kiszely István, 1996: A magyarság őstörténete (Püski, Budapest)

László Gyula, 1967: Hunor és Magyar nyomában (Gondolat, Budapest)

Lóczy Lajos, 1901: A mennyei birodalom története (Lampel R. /Wodianer F. és Fiai/, Budapest)

Németh Gyula (szerk.), 1940, 1986: Attila és hunjai (Akadémiai /reprint/, Budapest)

Ssu-ma Ch'ien, (transl. Watson, B.), 1961: Records of the Grand Historian of China, Shih chi (Columbia University Press, New York)

Stein Aurél, 1986: Ázsia halott szívében, Válogatott írások (Helikon Budapest)

Szász Béla, 1994: A húnok története. Attila nagykirály (Szabad Tér, Budapest)

Új hozzászólás