Mongól

Amikorra a mocsaras Kolon-tó rejtett ösvényein megérkeztem Kotogu szalmával, náddal, gallyal fedett csőszkunyhójához, idős tanítóm már várt. Ferde szeme két villanásával jelezte, hogy üljek le és figyeljek reá. Jobbomat a szívemre téve üdvözöltem, majd tekintetemet az öreg kunra emeltem. Én, a tízéves kisfiú. Kotogu bólintott és nagyon halkan beszélni kezdett...

Amikor a mongolok hatalmas és pusztító serege az Úr 1237. évében újvást Kunországnak feszült, vértől volt vörös az Etil folyó vize, oly nagy volt a vérfürdő. Egyetlen kunra tíz mongol jutott, csak az élte túl a mészárlást, aki megfutott. Ámbár, őket is utolérte volna Möngke és Büdzsek mongol kánok hada, ha nem fedezteti menekvésüket a kun Bacsiman és a jász Kacsir-Üküle vezér...

„A magyarok utánuk mentek. Nem a járt utakon, hanem a hegyi ösvényeken. Nem volt közülük olyan, kinek valamely ősét nem ölte volna tatár. A hegyi erdők közül bújtak elő. Nem volt hadikürt, némán öltek. Egyetlen szót sem szóltak a küzdelem alatt. Nem kegyelmeztek senkinek, akit értek. Két generáció fájdalmát adták vissza a mongolnak…”

 

Alig néhány hónapja osztottam meg a késő őszre elkészülő kun-mondákat tartalmazó könyvemből, egy szerény és rövid írásomat, amit most újvást megteszek. Mintát adni és példát mutatni arról, hogy „így is lehet!” Mert, ha háttársakká válunk, akkor együtt képesek vagyunk legyőzni a világ minden ellenségét, és a bátorságot még az ellenség is tiszteli!