Széchenyi István

171 esztendeje, 1849. november 20-án, délben, a Lánchíd átadásán nyoma sem volt a várt örömünnepnek. Nem volt jelen Széchenyi István, a megálmodó, nem volt ott William Tierney Clark, a tervezõ, Clark Ádám az építésvezető, de Sina György, a legbõkezûbb adományozó és a finanszírozás szervezõje sem...

Két esztendő után teszek újvást próbát, hogy jó Wesselényi Miklós nevét éltessem s eseménydús életét ismertebbé tehessem. S nincsen bennem nagyobb hívság vagy reménység, mint az előző közlésem előtt volt. A bugyuta TV-sorozatok, az okosnak mondott lebutító telefonok és a pillanatnyi tudást adó internet korában kit érdekelne a múlt, ami elmúlt? A jelen kell, „az itt és most” elfeledve a jeles ősöket és lassan már az előttünk álló jövőt is. Vajon ebből a valódi értékeket oly sokat nélkülöző „nihilből” vissza lehet még térni a személyes találkozások, az igazi kapcsolatok, a hamisítatlan hús-vér emberi közegébe, ahol nem on-line vagyunk, hanem valóban élhetünk? Nem tudom, de erős a reményem! Hiszek a magyarban. Megmásíthatatlanul.

Az eseményre az Év Széchenyi Vállalkozása Díjátadó ünnepség keretében, a Magyar Dráma Napja alkalmából került sor. A magyar nyelv ügyéért végzett munkássága és a művészi teljesítménye elismeréseként Fazekas István mellett Törőcsik Mari Kossut-díjas színművész, Farkas Árpád Kossuth-díjas író, költő, Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, Koncz Gábor Kossuth-díjas színész, Serfőző Simon Kossuth-díjas költő és Szőcs Géza Kossuth-díjas író, költő kapta meg a díjat...