szovjet csapatok

1956. október 25-én délelőtt, a forradalom harmadik napján, az Országház előtt több ezer fős tömeg gyülekezett. A különböző források nagyon eltérő számokat adnak meg, hányan is lehettek a fegyvertelen civilek, nők, öregek, gyerekek. Számukat három ezertől vagy harmincezerig teszik. Egy dologban azonban megegyeznek: békés tüntetők voltak. Sokan közülük az Astoria előtti tüntetésről érkeztek, nem akármilyen kísérettel. Akkoriban ugyanis megesett, hogy egy ilyen csoportosulást három szovjet tank is kísért a pesti utcákon...

Furcsa szokásaink vannak, amely szokások a furcsa történelem és a furcsa önértékelés okán alakultak ki. Szeretünk ünnepelni, hagyjuk, hogy ünneplésre kötelezzenek, noha az ünnepléshez ünnep is kellene. Olyan ünnep, amelynek a vége is az! Az ünnepléshez olyan környezet, olyan körülmények is kellenek, amelyek valódi örömmé varázsolják azt a bizonyos napot, azt a bizonyos ünnepet. Október 23-a önmagában nem ünnep. Október 23-án, e mai – igen szánalmas és drámai – világ-, és belpolitikai térben legfeljebb emlékezhetünk, de semmiképpen sem ünnepelhetünk...

Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én. Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt, amely október 30-án a pártház elfoglalásával végül győzött...

Az 1956 októberében készült képen egy 15 éves lány, aki egy szabad Magyarországról álmodott, ahol nincsenek idegen megszállók, ahol nincsenek zsarnokok. Bátor volt és a hitéért fegyvert is fogott. Szeles Erika kamasz volt és mohón szerelmes az életbe, szeretett szeretni és szeretettnek lenni. Egy romantikus fiúról álmodott, aki majd viszontszereti, akinek gyermeket szül és élete végéig a felesége lesz...

Már vagy két héttel korábban szóltak, hogy nekem ebben feladatom lesz, meg kell keresnem egy nagy iparvállalat főmérnökét, akinek az apja a második világháború idején magyar katonaként, átállt a partizánokhoz, ezért később mindenféle kitüntetésekkel halmozták el. Sajnos, ő akkor már rég nem élt, de a fia biztosan csupa szépet és jót fog róla mondani...

Amikor Molnár János azon a délutánon hazajött a munkából, volt valami riadtság a szemében, de ezt csak a felesége vette észre. Hiába, a húsz év az húsz év. Ám igazán akkor ijedt meg, amikor a férje megölelte, a gyerekeket pedig megcsókolta. Korábban sohasem tett ilyet, nem volt egy érzelgős fajta. De hiába kérdezgette az asszony, nem mondott semmit, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket. Molnár János egy kis sapkásműhelyben dolgozott a kárpátaljai város eldugott mellékutcájában. A műhely már ősidők óta működött, talán már a monarchia idején is, de a csehek alatt biztosan, meg a magyarok alatt is, sőt, még a szovjet rendszerben is megmaradt, igaz, már állami tulajdonban...

Életem egyik legszebb élménye, hogy aktív részese lehettem az első, háború után megtartott, március 15-ödikei ünnepségnek Kárpátalján. Korábban ilyen szóba sem jöhetett, a hatalom számára mindenfajta nem szocialista forradalom felemlegetése lázítással ért fel és ezt vélhetően nemcsak a hatalom gondolta így. Ha pedig belegondolunk, hogy a magyar forradalmat 1949-ben (majd 1956-ban is) az oroszok verték le, kézenfekvő volt a párhuzam...